Amikor
a fáról még alig lejött ősünk
a nőstényére pillantva
nem csupán párzási dühöt érzett,
hanem valamiféle halk szomorúságot is,
amikor
szeretni kezdte
a sejtelmes alkonyórákat,
amikor már
nem taposta le
futás közben a vadvirágokat,
hanem gyengéden kikerülte őket –
akkor született meg a szerelem,
s vele az ember.
Forrás: Lélektől lélekig
Akihez soha nem futott nő
karját kitáró repeséssel,
az még soha nem érkezett meg,
csak megjött, mint az álom éjjel;
akihez nem szaladt, ki várt rá,
amikor a küszöbön feltűnt –
nem érzi, hogy nincs egyedül, csak
azt érzi, hogy magány megszűnt.
… Repültél hozzám s felborultak
a székek szinte körülötted,
a tárgyak józan sorfalát szép
suhanásoddal szétsöpörted,
jöttem, dobolt a lázas express,
a szívverésem nem kevésbé,
s elémfutásoddal avattad
betoppanásom érkezéssé,
jöttem száz mérföldön keresztül,
de az a két vagy három méter –
amit utamból visszaadtál –
mérföldek ezreivel ért fel,
az a táv, az a semmi-pálya
amivel megrövidítetted
utam hozzád, az méri hosszát
lemérhetetlen közelednek.
Forrás: Lélektől lélekig antológia
“Ha valaki szeret egy virágot, amely csak
egyetlen példányban létezik a csillag-
milliókon: ez épp elég neki, hogy boldog
legyen, ha a csillagokra pillant.”
(Saint-Exupéry: A kis herceg)
Egy példány van csupán a csillagmilliókon
belőle is, aki az én egyetlenem,
tüskéit önmaguk próbájától megóvom,
hogy sose tudja meg, mennyire védtelen,
tépné csokorkötő, legelné báva bárány
s tiporná tigris is, de ő nem sejti ezt,
tüskéi – úgy hiszi – túltesznek harci lándzsán
s hogy sebzetten fut el, kibe tövist ereszt.
Így jó. A ráleső veszélyeket kivédem
és holtig meghagyom önáltató hitében,
hogy bármilyen csapást elhárít nélkülem.
Mikor szúrása ér, szisszenek, mintha fájna,
serkedő véremet ejtem sziromzatára,
hogy boldog bíbora még lobbanóbb legyen.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem szabad soha visszanézni,
Visszahozni eltűnt arcokat,
A múlt emlékét felidézni
S visszanézni nem szabad.
Maradjon emlék, ami emlék,
Fakuljon meg, hogy elfeledjék.
Nem szabad soha visszavárni
Azt, aki elment, itt hagyott,
Kergetni futócsillagot.
Új boldogság kell, nem a régi.
Nem szabad soha visszanézni.
Forrás: Szeretem a verseket
t
Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.
Csak azt tudom,
hogy nemcsak körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihunyó tűz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövű sivatagok
mérgező porát is.
Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak haloványra lehel,
de a lelket is kiverheti belőlem
egy napon.
Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
Azt már nem tudom.
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta biztosan tudod
hogy létezésed éltet engem:
képzelt fölény duruzsoló
biztonságát se szítja bennem
kétségeid sóhaj-szele –
hamuvá lett lobogó gőgöm,
elfognám szél-szerelmedet,
hogy örökké nálam időzzön.
Már gyermekláncfű-bolyhait
lefújtad mind a kétkedésnek,
a „szeret – nem szeret” pihék
úgy fogytak el, ahogy remélted;
szeret – vallott a sorsvirág
s lehet: e vallomás a veszte…
Talán szeretlek? – megszeretsz.
Szeretlek! – s talán nem szeretsz te.
Úgy vagyok, mint aki magát
megadta épp a harcmezőkön,
s várja, hogy ellensége most
elfogja vagy szívébe lőjön,
rejtélyességem fegyverét
önként, feladva félredobtam,
s hogy foglyul ejts – azt várom én
végleges-kiszolgáltatottan.
Forrás: Lélektől lélekig
Pethes Máriának
Bolygók robbanhatnak szét,
összekuszálódhat
a világmindenség évmilliárdos rendje,
de a „primo amore”
– az elsődleges, az ősszerelem –
lebegni fog az elnéptelenedett világűrben is,
mint az Úr lelke a vizek felett.
És ha moccanó életet észlel
bárhol az univerzumban:
azonnal beleköltözik,
mert a halhatatlan szerelem
csakis halandók izzó tavaszában
hajthat virágot, csodaszépet.
Ám ehhez az kell,
hogy újra halandók legyünk,
nem pedig gépek.
Így vetve véget rosszkedvünk telének.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Mikor csalóra adod a voksod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
tudod-e, mit teszel?
Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
tudod-e, mit teszel?
Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
tudod-e, mit teszel?
Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
tudod-e, mit teszel?
Mikor mosolygod csak, ami sanda:
tudod-e, mit teszel?
Mikor vak, süket vagy készakarva:
tudod-e, mit teszel?
Mikor nem hallod kételyedet meg,
s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
tudod-e, mit teszel?
Ha tudod – sírig élj megvetésben.
Ha nem – megbocsát Isten.
De én nem.
🕊️
(A „Gyöngyhalászok” – 2021 – című kötetből, Jóna Dáviddal közösen)
Megértük,
hogy nem égi manna,
hanem maga a bemocskolt levegőég
halálos permete hullik alá
tátogó reményeinkre.
Megértük,
hogy hivatalos
horgászengedéllyel is
lehet pecázni a zavarosban.
Megértük,
hogy legtöbbet az kaszál,
aki búzatáblák helyén
sáskákat legeltet.
Megértük,
hogy aki vermet másnak ás,
biztos lehet abban,
hogy ő maga
sosem esik bele.
Megértük,
hogy vizet se prédikál már,
aki bort iszik –
sajnálja azt is a szomjazóktól.
Megértük,
hogy az árvák könnyét
palackozva árusítják,
akik felszárítani lennének
hivatottak.
Megértük,
hogy a botok boldogabbik vége
a boldogtalanokat tanítja újra
a régi móresre.
És azt is megértük,
hogy fűbe-fába,
agyba-ágyba
sáros lábbal besurran az állam.
Szertenézek s nem lelem
honom a hazában.
🕊️
(A „Tótágas” – 2018 – című kötetből)
A baltás gyilkos mennybe megy –
pokolra nem jutnak ma latrok,
a sas repesve fog legyet,
farkasfalkák lakják az aklot,
szobor szarja le a galambot,
amely talapzatára szállt,
babért tövisre vált a bajnok,
mert itt már minden fejreállt.
Mohamedhez megy – lám – a hegy,
s Rómába nem mennek harangok,
mínusz kettő az egy meg egy –
a nulla is fölé magaslott,
az ördög hirdet békeharcot
s angyalt mímelve szít viszályt,
ma csicskás is lehet parancsnok,
mert itt már minden fejreállt.
Gazdit pórázon tart az eb,
pásztort terelgetnek a barmok,
sügér delfinre vet szemet,
szeleket zörgetnek harasztok,
bércnek vakondtúrásnyi halmok
szabnának magasság-határt,
hogy zerge tiszteljen varangyot,
mert itt már minden fejreállt.
Herceg, a harcot jobb feladnod,
gazokban úgysem tenne kárt…
Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
Miután minden fejreállt?
🕊️
