Kategória: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Genesis

    Amikor
    a fáról még alig lejött ősünk
    a nőstényére pillantva
    nem csupán párzási dühöt érzett,
    hanem valamiféle halk szomorúságot is,

    amikor
    szeretni kezdte
    a sejtelmes alkonyórákat,

    amikor már
    nem taposta le
    futás közben a vadvirágokat,
    hanem gyengéden kikerülte őket –

    akkor született meg a szerelem,
    s vele az ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Küszöbön

    Akihez soha nem futott nő
    karját kitáró repeséssel,
    az még soha nem érkezett meg,
    csak megjött, mint az álom éjjel;
    akihez nem szaladt, ki várt rá,
    amikor a küszöbön feltűnt –
    nem érzi, hogy nincs egyedül, csak
    azt érzi, hogy magány megszűnt.

    … Repültél hozzám s felborultak
    a székek szinte körülötted,
    a tárgyak józan sorfalát szép
    suhanásoddal szétsöpörted,
    jöttem, dobolt a lázas express,
    a szívverésem nem kevésbé,
    s elémfutásoddal avattad
    betoppanásom érkezéssé,
    jöttem száz mérföldön keresztül,
    de az a két vagy három méter –
    amit utamból visszaadtál –
    mérföldek ezreivel ért fel,
    az a táv, az a semmi-pálya
    amivel megrövidítetted
    utam hozzád, az méri hosszát
    lemérhetetlen közelednek.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Baranyi Ferenc: Rózsa

    “Ha valaki szeret egy virágot, amely csak
    egyetlen példányban létezik a csillag-
    milliókon: ez épp elég neki, hogy boldog
    legyen, ha a csillagokra pillant.”

    (Saint-Exupéry: A kis herceg)

    Egy példány van csupán a csillagmilliókon
    belőle is, aki az én egyetlenem,
    tüskéit önmaguk próbájától megóvom,
    hogy sose tudja meg, mennyire védtelen,

    tépné csokorkötő, legelné báva bárány
    s tiporná tigris is, de ő nem sejti ezt,
    tüskéi – úgy hiszi – túltesznek harci lándzsán
    s hogy sebzetten fut el, kibe tövist ereszt.

    Így jó. A ráleső veszélyeket kivédem
    és holtig meghagyom önáltató hitében,
    hogy bármilyen csapást elhárít nélkülem.

    Mikor szúrása ér, szisszenek, mintha fájna,
    serkedő véremet ejtem sziromzatára,
    hogy boldog bíbora még lobbanóbb legyen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Nem szabad…

    Nem szabad soha visszanézni,
    Visszahozni eltűnt arcokat,
    A múlt emlékét felidézni
    S visszanézni nem szabad.

    Maradjon emlék, ami emlék,
    Fakuljon meg, hogy elfeledjék.
    Nem szabad soha visszavárni
    Azt, aki elment, itt hagyott,
    Kergetni futócsillagot.

    Új boldogság kell, nem a régi.
    Nem szabad soha visszanézni.

    Forrás: Szeretem a verseket

    t

  • Baranyi Ferenc: Csocsoszán ezerkilencvenöt napja

    Mióta elment a hajó:
    nem tudom, miért kék a tenger.
    Csak azt tudom,
    hogy nemcsak körülölel,
    de hurkol is
    a cseresznyevirág illatú csönd.
    Csak azt tudom,
    hogy az alkonyat
    nem rózsaszirmok színét idézi többé,
    hanem a kihunyó tűz
    megbicsakló pirosát.
    Csak azt tudom,
    hogy nem csupán távoli rizsföldek
    fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
    de vöröskövű sivatagok
    mérgező porát is.
    Csak azt tudom,
    hogy házacskám bambuszfalának résein át
    szobámba szivárog a szorongás huzata,
    amely most csak haloványra lehel,
    de a lelket is kiverheti belőlem
    egy napon.
    Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
    Azt már nem tudom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Elfognám szél-szerelmedet

    Mióta biztosan tudod
    hogy létezésed éltet engem:
    képzelt fölény duruzsoló
    biztonságát se szítja bennem
    kétségeid sóhaj-szele –
    hamuvá lett lobogó gőgöm,
    elfognám szél-szerelmedet,
    hogy örökké nálam időzzön.

    Már gyermekláncfű-bolyhait
    lefújtad mind a kétkedésnek,
    a „szeret – nem szeret” pihék
    úgy fogytak el, ahogy remélted;
    szeret – vallott a sorsvirág
    s lehet: e vallomás a veszte…
    Talán szeretlek? – megszeretsz.
    Szeretlek! – s talán nem szeretsz te.

    Úgy vagyok, mint aki magát
    megadta épp a harcmezőkön,
    s várja, hogy ellensége most
    elfogja vagy szívébe lőjön,
    rejtélyességem fegyverét
    önként, feladva félredobtam,
    s hogy foglyul ejts – azt várom én
    végleges-kiszolgáltatottan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Tanítás a szerelemről

    Pethes Máriának

    Bolygók robbanhatnak szét,
    összekuszálódhat
    a világmindenség évmilliárdos rendje,
    de a „primo amore”
    – az elsődleges, az ősszerelem –
    lebegni fog az elnéptelenedett világűrben is,
    mint az Úr lelke a vizek felett.

    És ha moccanó életet észlel
    bárhol az univerzumban:
    azonnal beleköltözik,
    mert a halhatatlan szerelem
    csakis halandók izzó tavaszában
    hajthat virágot, csodaszépet.

    Ám ehhez az kell,
    hogy újra halandók legyünk,
    nem pedig gépek.

    Így vetve véget rosszkedvünk telének.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: TUDOD-E, MIT TESZEL?

    Mikor csalóra adod a voksod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor mosolygod csak, ami sanda:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor vak, süket vagy készakarva:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor nem hallod kételyedet meg,
    s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
    tudod-e, mit teszel?

    Ha tudod – sírig élj megvetésben.
    Ha nem – megbocsát Isten.
    De én nem.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: SZÉP ÚJ VILÁG

    (A „Gyöngyhalászok” – 2021 – című kötetből, Jóna Dáviddal közösen)

    Megértük,
    hogy nem égi manna,
    hanem maga a bemocskolt levegőég
    halálos permete hullik alá
    tátogó reményeinkre.

    Megértük,
    hogy hivatalos
    horgászengedéllyel is
    lehet pecázni a zavarosban.

    Megértük,
    hogy legtöbbet az kaszál,
    aki búzatáblák helyén
    sáskákat legeltet.

    Megértük,
    hogy aki vermet másnak ás,
    biztos lehet abban,
    hogy ő maga
    sosem esik bele.

    Megértük,
    hogy vizet se prédikál már,
    aki bort iszik –
    sajnálja azt is a szomjazóktól.

    Megértük,
    hogy az árvák könnyét
    palackozva árusítják,
    akik felszárítani lennének
    hivatottak.

    Megértük,
    hogy a botok boldogabbik vége
    a boldogtalanokat tanítja újra
    a régi móresre.

    És azt is megértük,
    hogy fűbe-fába,
    agyba-ágyba
    sáros lábbal besurran az állam.

    Szertenézek s nem lelem
    honom a hazában.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: TÓTÁGAS

    (A „Tótágas” – 2018 – című kötetből)

    A baltás gyilkos mennybe megy –
    pokolra nem jutnak ma latrok,
    a sas repesve fog legyet,
    farkasfalkák lakják az aklot,
    szobor szarja le a galambot,
    amely talapzatára szállt,
    babért tövisre vált a bajnok,
    mert itt már minden fejreállt.

    Mohamedhez megy – lám – a hegy,
    s Rómába nem mennek harangok,
    mínusz kettő az egy meg egy –
    a nulla is fölé magaslott,
    az ördög hirdet békeharcot
    s angyalt mímelve szít viszályt,
    ma csicskás is lehet parancsnok,
    mert itt már minden fejreállt.

    Gazdit pórázon tart az eb,
    pásztort terelgetnek a barmok,
    sügér delfinre vet szemet,
    szeleket zörgetnek harasztok,
    bércnek vakondtúrásnyi halmok
    szabnának magasság-határt,
    hogy zerge tiszteljen varangyot,
    mert itt már minden fejreállt.

    Herceg, a harcot jobb feladnod,
    gazokban úgysem tenne kárt…
    Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
    Miután minden fejreállt?


    🕊️