Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.
Neked még azt is megbocsátom,
hogy nincs mit megbocsátanom,
kegyetlenül jó vagy te hozzám,
a jóságod már fájdalom,
neked még azt is megbocsátom,
hogy vak gyanúsításaim
miatt én bűnhődöm, felőröl
a magam fabrikálta kín,
neked még azt is megbocsátom,
hogy szüntelen kedvembe jársz
s már nem tudom, mi ejt karomba:
odaadás vagy megadás,
neked még azt is megbocsátom,
hogy már e csöpp kétség miatt
még selymes szóval simogatni
rendelt sorom is vádirat,
neked még azt is megbocsátom,
hogy tiszta vagy, mint… Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy tisztaságod
csak úgy hiszem, ha piszkolom,
mert égi már e tisztaság, hogy
földibb legyen – szennyezni kell.
Neked még azt is megbocsátom,
hogy megcsallak valakivel.
A „törvénytelen” szeretők nem
fordítják fény felé az arcuk,
mosolyuk is árnyékba rejtett
s kétszer sötétebb a haragjuk.
Szeretni kölcsönágyra járnak
diszkrét csörgésű kulcscsomóval,
egymás mezítlen melegéhez
szorongva érnek, mint a tolvaj.
Nem ismerik a gondtalan nász
fegyelmezetlen őrülését,
neszekre függesztett figyelmük
rándulni kész, akár a vészfék.
Nem bújnak össze önfeledten,
csak félve egymáshoz lapulnak,
ernyedten is olyan feszültek,
mint puska ravaszán az ujjak.
Sivár magányuk sem magányos:
presszókban ülnek félaléltan,
egymás mellett egymásra várnak,
kettesben is emberkaréjban.
Nem ismerik a délutáni
szelíd szieszták tiszta csöndjét,
ezer felől figyelt magányuk
sosem lesz páros egyedüllét,
sorsuk zsibongó hontalanság,
akár utcára kivetetté.
A „törvénytelen” szeretőket
a csönd hiánya űzi ketté.
Bár élesen figyel a foglár-mátkaság,
mit gyáva megszokás béklyózásomra bérelt:
éjjel bilincseit lehullatván a vágy
ijedten lépi át a kétszáz kilométert.
S – szökevény cinkosa – én magam sem tudom
fellármázni az éjt, hogy vágyam visszafogjam,
tilos tette előtt szememet behunyom,
sorsáért reszketek, vele szöknék titokban.
Így jut, csak így jut el hozzád a szenvedély,
szökött fegyenc gyanánt, kinek bűntársa éj,
míg félrenéz az őr: hűség a megszokotthoz.
Még félek, még ijeszt a bűn s leleplezés,
iratlan cikkelyek szerint törvény-tevés,
de már tudom: erőd s egy új törvény feloldoz.
A vascsöbörbe tett virágra
rászól a kotnyeles világ:
„Virág, mesék virága, drága,
tövednek díszcserép dukálna
vagy ritkaszép kerámiák!”
A szép növény buzgón virulna,
de vág a szó, szívébe vág,
szirmot sziromra rejt pirulva
és amikor rászólnak újra:
röstellni kezdi illatát.
Természettől szép köntösében
didereg s bánat járja át,
mert a kontraszt alázza mélyen
– bár nem szándéka semmiképpen –
szegényes fenntartó vasát.
Ezért átváltoztatja drótra
gyökere gyönge ágbogát,
levelét belepi a rozsda,
acélhuzal lesz minden rostja,
s fémlemez-szirma szinte vág.
Így lett az érdes ércedényben
finom virágból vasvirág.
A változást nem bánja mégsem:
egyenesebben áll a szélben,
sorsa bátrabban mostohább.
Az a magány: aludni térni
egyszál-pucéran olyan ágyba,
melyben néhány nappal előbb még
szeretőd válla volt a párna;
mint alma-álom, rádvirult a
lánymell, kezedbe kerekedvén,
s most gömbölyű homályt szorongatsz az
éj didergő, vézna testén.
Elküldtelek – s én érzek úgy, mint
akinek az útját kiadták,
ujjaim teli kosarából
elgurultak az aranyalmák,
füled kelyhébe összegyűjtve
elvitted felforrt suttogásom,
formád nyomának mélyedése
hűsen ásít a szalmazsákon.
Voltál test-méretű valóság –
hiányod mindenségnyi semmi,
köröttem bizsereg a csönd már,
mellemet kiáltás repeszti,
kiáltozom, de visszalengő
illatod éri felszakadt szóm,
s csitulok, mint aki magában
dúdol, ha kopognak az ajtón.
Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
megoldás már a visszatérted,
csak úgy maradok meg neked, ha
nem hallod, hogy kiáltok érted,
máskor bennem csodát csodáló
szemed kihűlne most, ha látna,
megfosztva gőgöm mákonyától
visszatérésed megalázna.
Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna – macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jólidőzített szemtelenség –
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért
s csodás-ívű szádért dicsérlek:
arcod ne fesse hála-pír,
inkább harag-piros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,
amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.
(Radnóti Miklós emlékére)
Ő férfi volt, igen! A kiskert és a meggyfák
fedezékébe indult, akár anyás melegház
ölébe félve búvik a frissen nyílt levél,
kivárni zöld reményben, míg elvonul a tél.
De az újságba nézett: ó mennyi seb, kereszt még!
És ujjai begyéig futott az idegesség,
kettős kín húzta-lökte: tenni vagy megmaradni?
A kertajtóból hosszan nézett utána Fanni.
És ember volt, igen! Az elvadult pilótát
a mámorig tüzelték – akár a rum – a bombák,
már-már nem is parancsra: önként és kéjjel ölt,
rommá alázkodott alatta lenn a föld.
És ő elszórta benne az emberi tüzet:
gondolkodjon kicsit, míg száll fejünk felett.
És költő volt, igen! Ha farkas-száj szorít:
jogosan élheted a farkas törvényeit,
megértem kit barakkos rabsorsa úgy gyötör,
hogy marharépa-héjért, ha kell, társára tör,
ott még a legnemesbnek is egy, csak egy a gondja:
egy répahéjnyit élni, másfél percig naponta.
S az ő fő gondja az volt, hogy ott is verset írjon,
aléltan araszolván a ronggyá gyűrt papíron,
még ott sem dobta el a tollat, mint a megvert
sereg futó bakái bajtársukat: a fegyvert,
ő költő volt, igen! S ti, akik plüssben ülvén,
nyafogtok, hogy hiányos az „alkotó-körülmény”,
egy répahéjnyi percig gondoljatok csak arra,
ki úgy tapadt a tollhoz, mint kéz a puskaagyra.
Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltóság-vesztve igazodni.
Előtted ember ráng a porban?
Megértem: belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.
Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rádvall:
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.
Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi…
Pedig akit porig aláztak –
porig kell azért lehajolni.
Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted, ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő-mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
Elhessegetsz sok sas-szerelmet,
ha kotlós-biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel…
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát-vesztett bamba gránát,
sorsától fél: robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt, szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod-óva koldul –
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság –
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje-öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá – s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.
(Hát ki-ki éljen párja mellett,
nem vallom be, ha tán szeretlek,
nem állom, ha szemek aláznak,
s ha – mint a sast – szelek tépáznak.)
Ady Endre
– A föl-földobott kő
– Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János
– Családi kör
– Toldi estéje
Petőfi Sándor
– Nemzeti dal
– Szeptember végén
– Anyám tyúkja
📖 Tartalomjegyzék (próba)
Ady Endre
– Párisban járt az Ősz
