https://verskucko.com

Kategória: Gyurkovics Tibor

  • Gyurkovics Tibor – Szégyellős karácsony

    Karácsony délután
    jön hozzánk az apánk,
    leül és elmeséli hosszan,
    hogy ne higgyünk az angyalokban.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Gyurkovics Tibor – A hóban jön apám

    Anya minden este mesél,
    hogy mikor érkezik a tél,
    hófalakban, hótornyokban,
    ott jön apám benn a hóban.

    ha ideér, hát ideér,
    idén nagyon kemény a tél,
    vagy átlábol, vagy átrobban,
    vagy ott marad benn a hóban.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Gyurkovics Tibor: Rózsa

    Sose nyílik ki a rózsa,
    sose nyílik ki a nyár,
    én a szerelem adósa
    vagyok három éve már.

    Mondtam is a cinegének,
    hogy szálljon el haza már,
    sose szólal meg az ének,
    sose nyílik ki a nyár.

    De a cinege csak engem
    figyel hosszan, feketén,
    míg halálos szerelemben
    az övé nem leszek én.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Gyurkovics Tibor: Fényből árnyékból

    Fényből-árnyékból álló test vagy,
    halálos repülő,
    indokolatlan benned, ami ember,
    indokolatlan, ami nő.

    Örökös tűzkarokba fonnak az égig érő kínjaid,
    de a földön, az agyonégett földön
    örökké emel valakid.

    Röpülj vagy sírj, a könnyeidnek
    arcomra hullik harmata,
    röpülj, röpülj, én tartalak,
    mintha az Isten tartana.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Gyurkovics Tibor: Arc

    Bejön egy arc és nem megy többet el.
    Egészen behajol a képbe.
    Tapogatózó ujjunk alatt ver
    a homlok érverése.

    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
    De tarkójára tűz a nap
    és értjük őt már egyre fényesebben.

    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Szabálytalan az orra, szája,
    de közelebb jön s pontosan
    kirajzolódik mindegyik vonása.

    Mert hátulról kap megvilágítást,
    hogy fölragyognak könnyű ujjai.
    Bejön, leül, levetkezik.
    És nem tudjuk már elbocsátani.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Gyurkovics Tibor: Egy dáliának

    Én már csak abból élek ha adok
    neked szívet virágot kacatot
    csókot csapongást örömet
    nem tudom mit csináljak nélküled?

    Nem tudja mit csináljon kezem,
    csak ha rád várok akkor létezem,
    csak akkor lélegzem, ha csókolok
    a csókjaidból levegőt szívok.

    Őrjöng a tér és szétrobban a perc:
    mit csinálsz? hol vagy? szeretsz? hogy szeretsz?
    csalánként perzsel a torok,
    megfulladok s te nem tudod.

    Csak attól élek ha rád gondolok
    szívemben látom lengő alakod
    benned veled általad szeretem
    halálomat – s maradék életem.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Zelk Zoltán: Akit az isten nem szeret

    Akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti,
    a szívébe a szeretet
    bokrát elülteti.

    Nem fonnyadnak el soha e
    bokron a levelek,
    dús televénybe bújtak el
    a szomjú gyökerek.

    Tüdőd érte zihál, dagad,
    szolgál lélegzeted,
    hozzá futnak, miként patak,
    véreddel az erek.

    Ágra új ágak hajtanak,
    levélre új levél,
    zúgásuk belepi agyad,
    nincs nappal, nincsen éj,

    nincs éjjeled, nincs nappalod,
    nincsen egy perced is,
    örök zúgásuk hallgatod:
    „Segíts! Segíts! Segíts!”

    „Anyád!” „Szeretőd!” „Gyermeked!”
    zúg, zúg csak szüntelen,
    vijjogva osztják életed
    aggódás, szerelem.

    Álmában sikolt kedvesed,
    riadva rémeken?
    neked fúl el lélegzeted,
    lidérc ül melleden.

    Láz marja, kiveri hideg?
    a te fogad vacog.
    Szívük verését önszíved
    verésén hallgatod.

    Míg élsz, nem múlik sohasem
    rólad a büntetés,
    nem érint meg a kegyelem,
    amíg, mint puha kéz
    oldó magányod, fekhelyed
    a halál megveti:
    akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Kivert kutyák siratója

    Kutyus, kutyácska, árva kiskutya,
    be kegyetlen gazdád az éjszaka!
    Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
    bérházak kőküszöbjei között,
    vinnyognád néki: Csontig fáj a tél… –
    ostor felel, vad ostora, a szél.

    Nyalnád kezét te, volna csak keze,
    néznél szemébe, volna csak szeme!
    S volna szava, lesnéd, megértenéd,
    nem mint a szolga, nem mint a cseléd,
    de úgy, mint a lihegő szeretet,
    ki hogy szeressen, azért született.

    Látom bordáid, éhednek jegyét,
    és szőrödön a tél jeges lehét,
    kenyérhéj, csont csitítaná éhedet,
    kályha tüze is remegésedet,
    ám jobban vágysz te oly szót, s oly kezet,
    mely elcsitítsa nagyobb éhedet,
    éhed a szóval szóló száj után…

    Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
    milyen szörnyű volt az az éjszaka,
    milyen megverten mentem én haza!
    Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
    de fölfogtam, tudtam fájdalmadat…!

    A kivert kutyák kínját tudtam én,
    melyet nem enyhít írként a remény,
    hogy holnap tán majd másképpen leszen,
    nem vet számot a hűvös értelem.
    Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
    miért nem lel gazdát a szeretet?

    S kutyákkal népes lett az éjszaka…
    ezer kivert társad kísért haza!
    Kiket, mint téged, nem felejthetek:
    zöld rémülettel lobbanó szemek,
    ezernyi kín, ezernyi vinnyogás –
    kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Némaság

    Mint víz színén a fölcsapó halak,
    verdesve szállnának a hold alatt,
    de ejti őket már a pillanat,
    s a megbontott víz dühvel összecsap –
    s a légen csöppnyi karcolás marad:

    így villannak föl olykor a szavak,
    csak röptük látod, s már lehullanak.
    Nyomukban zúgva fodroz a harag,
    majd elsimul. És állasz egymagad –
    s ami titok volt, az titok marad.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Ákombákom

    Mint gyermekkézzel rajzolt ábra:
    olyan az alkonyati táj,
    ahogy ráfonódik a fákra
    csipkézve, lassan a homály.

    Mint ákombákom az irkában,
    a házak úgy dülöngenek,
    úgy billen a madarak szárnya
    s a tintaszínű fellegek.

    És kéz a kézben, mint a rajzon
    a kedves bámész figurák:
    megyünk, míg fölöttünk az alkony
    kibontja barnuló haját.

    Megyünk, de úgy csak, mint a szellő,
    és köröttünk az emberek
    arc és hang nélkül, mint a lengő,
    a szélben lengő levelek.

    Egy kecske jő most vélünk szembe,
    mögötte bottal kisleány…
    a földön járnak vagy füzetbe? –
    Hold ég a kislány varkocsán.

    Ott ring a Hold, s fölszáll az égre,
    s a sötétedő színeken
    látom, ahogy felcsillan fénye
    s véle a félszeg szerelem.

    Forrás: DIA – PIM