Kategória: Heltai Jenő

  • Heltai Jenő: Háromtól hatig

    Elmentem egyszer Önhöz édes,
    sok-sok igérgetés után,
    e diszkrét célra Ön kibérelt
    egy kétszobás lakást Budán.
    Oh, nem valék szerelmes Önbe,
    ettől nyugodtan alhatik.
    De hát nem tudtam mit csinálni
    háromtól hatig.

    Férjem ilyenkor nincsen otthon,
    a magány rossz tanácsadó,
    átmentem többször is Budára,
    ez ugye megbocsátható?
    Ön oly szelíden tud susogni,
    ez engem úgy elandalít…
    A végén a babája lettem
    háromtól hatig.

    A nagy szerelmi virradatra
    hamar borult az alkonyat,
    eloszlott lassankint a mámor,
    tüzünk lassankint lelohadt.
    Ritkábban mentem át Budára,
    Ön is csak néha-néha hítt,
    ilyenkor szörnyen untuk egymást
    háromtól hatig.

    Ma szakítottunk, hála Isten,
    szívem dobog, szemem ragyog.
    Nem kell többé Budára mennem,
    szabad vagyok, szabad vagyok!
    Derülten nézek a jövőbe,
    csak egy dolog nyugtalanít,
    hogy mit fogok eztán csinálni
    háromtól hatig.

  • Heltai Jenő: Karácsony

    A szeretet nagy ünnepén,
    Amikor minden csupa fény,
    Amikor minden csupa pompa
    És csillogó a karácsonyfa,
    Mikor az angyal szárnya lebben
    És békesség van szívekben,
    Nagynak, kicsinynek gyönyörül,
    Amikor gazdag és szegény örül,

    A szeretet nagy ünnepén,
    Mikor kiújul a remény,
    Amikor testvér minden ember
    És egy a másnak könnyes szemmel
    Bocsátja meg sok vétkeit,
    A dús a kolduson segít,
    Mikor fehéren száll a béke árnya
    Minden kunyhóra, minden palotára,

    A szeretet nagy ünnepén,
    Amikor annyi költemény
    Hirdeti ékes mondatokban,
    Hogy végre ismét karácsony van,
    Mikor övéihez rohan
    Mindenki meghatottan, boldogan,
    Mikor mindenki egyetért,
    Mindenki egyért, egy mindenkiért.

    A szeretet nagy ünnepén…
    Tovább miért is fűzzem én?
    Mikor az angyal szárnya lebben,
    Sok-sok minden van a szivekben,
    Irigység, méreg, epe mennyi!
    Csak szeretet nincsen egy szemernyi.
    De mindegy! Minden csupa pompa,
    Csillog, ragyog a karácsonyfa,
    Telizsúfolva minden ág,
    Lóg rajta sok cifraság,
    Hány ember sóhajt most nagyot:
    „Bár X. Y. lógna ott
    A karácsonyi dísz helyén…”
    A szeretet nagy ünnepén.

  • Heltai Jenő: A meztelen táncosnő

    Van táncosnő nagyon sokféle,
    Van spanyol, angol és orosz,
    Van olyan is, ki pénztárcát oroz,
    S van, kinek mindegy, nyár-e, tél-e,
    Bátran,
    Fesztelenül,
    Meztelenül
    A színpadon átcikázik,
    És sohase fázik.

    Amikor kering,
    Nem kell neki ing,
    Se harisnya, se fűző,
    Egy ógörög szűz ő,
    Kívül csupa márvány,
    A meztelen táncosnő
    Ma járvány.

    Színpadrul színpadra járván
    Ilyen módon
    Sem a modern, sem az ódon
    Tánc-művészet nem marad árván,
    Ápolják és el nem takarják,
    Mindegyik megmutatja karját,
    Vállát, térdét,
    S mindazt, ami érték
    Még bőven
    Akad a nőben.

    Mi évek óta nézzük türelemmel,
    De lassan-lassan elfásul az ember,
    Az eszes éppúgy, mint az esztelen,
    És unni kezdi azt a sok-sok
    Táncosnőt, aki meztelen.

    Akárhogyan fokozzák
    Ezen a téren,
    Kérem,
    Kevés a változatosság.
    Szép az egyik láb, szebb a másik,
    Hanem a láb csak láb marad.
    A századiknál egyetértőn ásít
    Budapest, Páris, London és Arad.

    Hol van a száműzött lepel?
    A színpadon a meztelenség
    Ma már az ördögnek se kell,
    Legyen már egyszer máshoz is szerencsénk!

    Például milyen szenzációs volna,
    Ha egy táncosnő állig beburkolva,
    Elfátyolozva, kalappal fején
    A színpadra libbenne könnyedén,
    S ellejtene egy finom pas-de-deuxt,
    Halk muzsikára, némán, nesztelen,
    Olyan közönség előtt,
    Amely tetőtől talpig meztelen!

  • Heltai Jenő: Dal a macskajajról

    Egy régi, régi, régi nóta,
    Mely mindörökké új marad:
    A mámor elszáll lepkeszárnyon,
    A macskajaj, jaj megmarad.

    Álomnak ébredés az ősze,
    A hűvös őszre jő a tél,
    Télre tavasz, virág, madárdal –
    A macskajaj örökkön él.

    Új szerelemre új csalódás,
    Édes gyönyörre bús sohaj,
    A bús sohajra új gyönyör jön,
    Csak egy örök, a macskajaj.

    A macskajaj gonosz betegség,
    És akit egyszer elfogott,
    Nem szabadul meg soha tőle,
    Amíg a szíve csak dobog.

    Annak nem ízlik ital, étel,
    Az egyre nyögdécsel, sohajt,
    Az nem hevíti csókra többé
    A legtüzesebb asszonyajk.

    És egyre hervad, egyre sápad,
    És egyre véknyabb lesz, szegény,
    Hogy mi emészti, hogy mi bántja,
    Nem tudja más, csak ő meg én.

    Mert aki ezt a verset írta,
    Az tudja jól, mily szörnyű baj,
    Mily rengeteg csapás a szívnek
    A macskajaj, a macskajaj!

  • Heltai Jenő: Mert dalaimnak…

    Mert dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    – Minek tagadjam gyöngeségem –
    Kegyedhez írtam, kis Kató.

    És dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Kegyednek semmiképp se tetszett,
    Sőt visszatetszett, kis Kató.

    Igaz, hogy önt tegezni mertem,
    Ami botránynak mondható,
    Mert önt csupán magáznom illik
    Vagy kegyedeznem, kis Kató:

    De dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Mégis szívemből szívhez írtam,
    Az ön szívéhez, kis Kató.

    Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
    Már ez malőrnek mondható,
    Ha bánatomban meghalok most,
    Magára vessen, kis Kató.

    Magára vessen, ha belőlem
    Más nem marad meg, kis Kató,
    Mint dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható.

  • Heltai Jenő: Loreley

    A zongoránál eltűnődtünk
    Egy mélabús tündérregén.
    Beszélgetőnk a Loreleyról
    Egy szőke szép leány meg én.

    S a szőke szép leányka igy szólt,
    Sóhajra nyilt a piczi száj:
    „Mi lett belőled vízi tündér,
    Aranyhajú szép Loreley?”

    Elhallgatott s én igy feleltem,
    Szomorú voltam magam is:
    „A Loreley nem halt meg édes,
    Haja aranyból van ma is.

    Járása hetyke, lépte könnyű
    S a lábacskái oly piczik,
    A toilettejét Worth csinálja
    S a table d’hótenál étkezik.

    Gyémánt-boutont hordoz fülében,
    Selyem harisnyákat visel,
    S a csolnakosnak lágy akkordban
    Bűvös melódiát énekel.

    Es a ki hallgat Loreleyra,
    Mikor mellette elsuhan,
    Azt elnyeli az ár örökre,
    Annak örökre vége van.

    Csak az igénye lett nagyobb ma,
    A régit, ócskát megveti,
    Egykor beérte a ladikkal,
    – Ma már hajóhad kell neki.”

  • Heltai Jenő: Vallomás

    (Magányos…)

    Kivertem a reményt szívemből,
    amint kivernek egy kutyát,
    Isten veled szerelmi mámor,
    Isten veled szép ifjúság!

    Magányos ember lett belőlem,
    kissé mogorva, de nyugodt,
    gyűlölni többé nem fogok már,
    de már szeretni sem tudok…

    És ideált többé nem ismer,
    bálványokért nem ég szívem,
    amit az emberek hazudnak:
    meghallgatom, de nem hiszem.

    Olyan vagyok, mint a nagyétkű,
    ki “átaleszi” a napot,
    s az asztaltól csak akkor kel föl,
    ha pukkadásig jól lakott.

    Megkaptam én is az ebédet,
    pompás, remek volt, isteni!
    Üres kedéllyel, telt gyomorral
    dőljünk le most – emészteni…

  • Heltai Jenő

    Öreg csatár emlékkönyvébe

    A világ egy futball-pálya,
    Mi vagyunk a labda rajt,
    Melyet a sors fürge lábbal
    Jobbra rugdal, balra hajt.

    Végre jő az utolsó gól
    És a játék vége bús,
    Halál ellen nincs orvosság,
    Halál ellen nincs kapus.

  • Heltai Jenő: Semlegesség

    A vén anyó, Európa ül
    A vén kemence mellett.
    Ablakban áll a Marika,
    A Maryke, Amerika,
    Az kérdez, ez felelget.

    A vén anyó, Európa szól:
    „Mi újság, nézz ki, lányom?”
    – Jaj, csupa víz és semmi part,
    A háború még egyre tart
    A Csöndes-óceánon!

    A vén anyó, Európa szól:
    „Felül ki van, leányom?”
    – Kilencszáz ember vízbe ful,
    És Makarov van legalul,
    És nem vezet hozzá nyom.

    A vén anyó, Európa szól:
    „De Port-Arthur, az áll még?”
    – Áll még, de rajta annyi lék,
    Hogy egy szitának vón elég,
    Már nem erőd, csak árnyék.

    A vén anyó, Európa szól:
    „A helyzet egyre rosszabb.
    Ki annyi embert eltemet,
    Kifejezem részvétemet
    A cárnak, az orosznak!”

    „Föl fog ragyogni újra majd
    Nevének híre, fénye,
    Ragyogni fog majd, mint a nap…”
    – A béke volna okosabb,
    Tán közbelépni kéne?

    A vén anyó, Európa szól:
    „A sok csapásért szánom,
    Majd jó szerencsét ád az ég,
    De közbelépni kora még,
    Ráérünk arra, lányom!”

    – A szárazföldön dúl a harc,
    Egy ország sírba szálljon? –
    „Honáért hal meg annyi hős,
    A béke nem oly sietős,
    Ráérünk arra, lányom!”

    – Bosszút áll, gyilkos-véreset
    Az orosz a japánon,
    És mindakettő fogyni kezd,
    Ez azt gyilkolja, az meg ezt…
    „Csak hadd gyilkolja, lányom!”

    – Mi nézzük szótlan, tétlenül? –
    „Dehogy! Mi tépést tépünk.
    Hogy ölik egymást a fajok,
    Ezért szivünk fáj, sőt sajog,
    De közbe mégse lépünk.”

    – Már csillapul a harci zaj,
    A föld, a tenger csendes…
    Elvétve szól az ágyú csak… –
    „Várjunk, leányom, hallgatag,
    Mig síri, síri csend lesz.”

    – Csend van, anyó, földön, vizen,
    Sehol egy árva lélek,
    Minden hajó a vízbe lent
    És mindenütt csend, szörnyü csend
    És sehol semmi élet… –

    A vén anyó, Európa szól:
    „Még egyszer nézz ki, lányom!”
    – Mely csupa csont és csupa vér,
    Hallgat a szörnyü csatatér
    És néma, mint az álom! –

    A vén anyó, Európa szól:
    „Béke a nyugovókra!
    Hogy elpusztult két büszke had,
    Most vár reánk nagy föladat,
    Most, most ütött az óra.”

    „A pusztulás helyére most
    Röpüljünk könnyü szárnyon…
    Ott a mi gazdag szüretünk,
    Most végre közbeléphetünk,
    Csak el ne késsünk, lányom!”

    „Most béke lesz – most béke van
    A csendes mandzsu tájon,
    És te meg én, két jó rokon,
    Megosztozunk a csontokon:
    Oroszon és japánon…
    Így kell csinálni, lányom!”

    1904

  • Heltai Jenő: Dal a lovastisztekről

    Egy hír jelent meg a lapokban,
    Mely lantomon bús dalt fakaszt,
    Mert nálam senki, senki jobban
    Nem tudja méltányolni azt.
    Arról beszél a hír, a röpke,
    Hogy nagy a kétségbeesés
    A felsőbb, intéző körökbe,
    Mert a lovastiszt oly kevés.

    Oh, sok dolog van a világon,
    Amibül sok van, szörnyü sok,
    Teszem: tavasszal rügy az ágon
    És fönn az égen csillagok.
    És fönn az égen sok a felhő
    S a földön lenn a szenvedés,
    A Váci-utcán sok a delnő…
    Csak a lovastiszt oly kevés.

    És sok a bú egy kurta dalban,
    Sok a színész s az eszkimó,
    Protekció a hivatalban,
    Kalabriászban ultimó.
    Sok a kegyetlen drámaíró,
    Az uzsorás, az árverés,
    És sok a váltó, sok a zsíró…
    Csak a lovastiszt oly kevés!

    Viszont még annyi sok dolog van,
    Miből kevés van, ah, nagyon!
    Kevés – megvallhatom titokban –
    Egyáltalában a vagyon.
    Kevés az én családi kincsem,
    A fóka és elismerés,
    De semmi, semmi, semmi nincsen,
    Mint a lovastiszt oly kevés!

    Igen kevés! S e nagy csapáson
    Hamar segítni kell ezért,
    Az ember egy huszárt se lásson,
    Csak bakatisztet vagy tüzért?
    Az mind megél a gázsijábul,
    Mit gondosan szivébe vés,
    De mi lesz az esztétikábul,
    Ha a lovastiszt oly kevés?

    Mi a lovastiszt? Ő közérdek,
    A katonák közt – úri kaszt,
    Központja minden kard-afférnek,
    Legtöbb leányt s pezsgőt fogyaszt.
    S amíg tünődtem eme témán,
    Ah, elfogott a kétkedés:
    Nem volna bölcsebb, tűrni némán,
    Hogy a lovastiszt oly kevés?

    Forr a világ, lázong a muszka,
    Sztrájkol a belga, minden ég,
    Csak összmonarkiánk alussza
    A legszebb álmait ma még.
    Néha felébred s konstatálja,
    Hogy kora még az ébredés,
    S hogy nincs e földnek más hibája,
    Csak a lovastiszt, az kevés.

    1. április hó 20.