Reádcsapódnék mint a harmat,
Mint folyóvíz átfolynék rajtad,
Gondolataim lágy szellőjét
Két kezeden megérezhetnéd.
Kezem úgy simul, mint hű állat,
Pilláim alá takarnálak,
Fektetnélek szép egem alá és
Jövendőm gyönyörű rétjére.
Hogy mondjam el? Midőn karodban
Legeslegelőször aludtam,
Álmomban gyerekkorom társa
Egy kis kutya nyalt a fülembe.
Búvok melléd s karolván védlek,
Győzelmi zászlómnak tűznélek;
Mint egykor anyámnak térdére
S borulnék úgy is rád, mint sírra.
„Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet” –
Szeretlek azóta,
hogy megismertelek,
azóta, mióta
hétre hét, napra nap
év negyvennegyedik,
jött úgy, hogy észre
a ráncaim veszik… csak
hogy vagyok általad
estétől reggelig
titkosan gazdagabb –
Életeddel telik
annyira életem,
hogy – enyém vagy tied? –
el-elcserélhetem.
Hogy így elevenen
én neked lehetek
lelket föltámasztó
lét-újító verem –
Ifjan és öregen
sose volt kezdetek
óta szerettelek –
e földi rögökön
Szeretlek, kedvesem,
keres képzeletem
szomjasan odafönn,
odatúl is neked
s nekem közös helyet…
Nem lehet tisztességes ember,
ki a versírást abbahagyja.
Az igazmondást hagyja abba.
A nem-hazúdást, nem-csalást
hagyja abba az ilyen ember.
Így állunk, öcsém, bizony evvel.
A sorssal se mégy semmire
viták haragos érve nélkül.
S ha költő hallgat, belekékül,
mint kinek fogy a levegője
s vele sápadnak mind, zihálva,
kiknek ő volna nyíló szája.
Különös bibliát-idéző
ragály! – De birodalmak estek,
nem kapva lélekzetnyi verset.
Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők,
kik nem adják ki igazunkat –
rászolgálnak, ha belefulnak!
És amidőn elkezdtem haldokolni
és föltéptem az inget mellemen
s vénen is anyámszülte meztelen
hányódtam (pfuj!) s nem tudtam csak habogni,
mert szem vakult, fog lazult s hullt s a fülben
siketedés tenger-moraja kélt
s szívemet is – még egy kis melegért –
kitakartam s végleg megszégyenültem:
ki volt velem? S ki lesz? Hisz mind nagyobb csak
kiszolgáltatottságunk a hiú vigasznak,
hogy van menekvés… (a szerelem!) – Igaz
asszonyunk most választódik ki; az,
ki oly türelemmel mossa le szennyünk,
mint az az első, kitől megszülettünk!
Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi
s ti többiek, ti hamar elindultak,
jó volna ma is mögöttetek állni,
beh jó volna megmaradnunk fiúknak.
Próbája nem volt ilyen még e népnek
s terhe azoknak, kiktől a szót várja –
Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek
és milyen nehéz minekünk a várta!
Beh korán vágja itt a sors a sarjat
s a jó szálfákat le beh korán dönti
engedve szabad utat a viharnak –
Kegyelem nekik, kik törten elesnek
s irgalom, akik merészelnek nőni
a nyomotokban föl a vak egeknek!
Körülvettelek, ahogyan
ezer karjával a világ,
féltve, becézve, nyugtalan,
ahogy a víz, a lég, a fák.
De nem nyugszik most sem a vágy,
hogy megláncol, hogy megfogan,
betölti tested otthonát
és szíved alatt társa van.
Átszállunk majd nyomtalanul
rajtad és benned; lekonyul
a szolgaságba szép fejed,
de mint ág, ha terhét veti,
megint a menny ég kell neki,
mert ami él, csak – átmenet!
Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,
a döblingi alkony, ahogy
a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi
a napot, mint fövő tojást
s a próbált lélek, érezve a sors szelét,
fölnyúlik, mint a láng szakad
s a szakadó lelkű férfi, népe fölött
(hogy összefogja még magát)
magához vonja mind a bajt, a szenvedést
(mellyel kis nép is egy világ) –:
Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt
a végtelent ölelve küzd –
nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,
a legutolsó, amikor
a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,
pisztoly-lyuk kél föl hold helyett
s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –
a jaj előtt, hogy „nem birom!”
zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,
köpjék rá önnön vádjait,
mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést
(hisz hasztalan volt, hasztalan!),
hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,
szitok, üvöltés fojtsa el –
adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
az ő útját! – A félelem,
a szégyen és önmardosás vad elemeit,
mint gőzt – munkára váltani!
hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
verejtékét simítsa szét,
még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
s szájunkon, az eltorzulón
kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
s a bomló lélek, mint a láng
meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
Az volt talán az istené.
Férj, feleség nagy fűrészt rángat,
lovagok így párbajoznának.
Bevág a férfi – hátradől, de
lendül is a kis nő előre.
Nincs pissze se köztük haragnak,
deresén csak az ágfa jajgat.
Szisszen ahogy lehull a mélybe
a feje, válla, törzse, térde.
Megy fönt a munka küzdve-kérve
a szerelem friss ütemére.
S bár a fa-halmot csecsemőknek,
látom a kis párt ős-szülőknek.
Vívás és harc, halál a munka
s lám a világot szüli újra.
Oh, hogyha mint ők, párba állva,
a nemzet is mind így csatázna.
Jő-megy a fűrész könnyű kedvvel,
noha vasból van, noha fegyver.
Két fele ver a szív, egy igen és egy nem.
Harc ez is – de kell szebb?
Mit tudod te, mért élsz, míg rá a kegyetlen
halál nem felel meg!
S a kegyes szerelem – ha egy szabadabban
szaladó ütemre
ráfelel egy lágyabb, akár e dalokban,
háláját üzenve.
A tenger a földdel, föld faggyal vitázik,
ti nők a halállal.
Öletekig csap, de felfutva odáig,
tajtékkal aláhull.
Ő dob tefeléd is, ígéri, öledben
harcát ha kivívta,
tanyát verve benned, üresen hagy engem,
ha egy pillanatra.
Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?
Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.
Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.
Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.
Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.
Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.
Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.
Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.
Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.
Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.
Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.
Így maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.
