A házad itt állt, – szerte szállt!
Ezt látod, érted. Azt nem érted,
hogy hazád éppen így ért véget –
A csoda, hogy addig is állt!
Mert nem volt hazának elég,
hogy emésztésed vacsorára
e dombok aszuját kívánta,
és e lapályok kenyerét.
És nem volt hazának elég,
hogy elmosolyodtál és oldalt
oda is néztél, ha megszólalt
ízes magyarul a cseléd.
És nem volt hazának elég,
hogy este, letéve a könyvet,
elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
az volt a fém, a derék…!
És nem volt hazának elég,
hogy kitekintve vonatodból
elgondoltad az aratókról:
mást érdemelne ez a nép.
És nem volt hazának elég,
a három szín, ha rád se hagyták,
hogy egykor jelkép volt: szabadság,
egyenlőség, testvériség!
És nem volt hazának elég,
hogy idegeden átengedted
hő szeszként azt a néhány verset,
Adyét, Tóthét, Józsefét.
És nem volt házának elég,
a Gellérthegyen a rakéta
s a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd
s a szőlőhegyi estebéd
s a dünnyögés, míg poharadból,
a holdvilágban a vörösbor
tigris-szeme villant feléd
és lengetted ujjad hegyét
az ég felé, mint ezred óta
minden magyar, ha szól a nóta
és Gracza György s a Feszty kép
és ha, élvezve a veszélyt
és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
hallgattál titkos leadókat
(és utána cigányzenét)
s a hortobágyi magas ég
s a négyes gémeskút nagy árnya
s az első király koronája
díszítve pénzed közepét
s ha úgy mondtad is: feleség
e szép szóval s ha, bár bíráltad,
édesnek nevezted apádat,
s a falon a festett cserép.
Nem volt a hazának elég,
nem volt elég, hogy el ne essen,
tudd meg, az volt a csoda itten,
hogy össze nem dőlt már elébb!
Mert attól nem lett a tiéd,
hogy hízelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.
Nem volt elég, nem volt elég
sem a hűség, sem szívósság,
mitől egybeáll egy-egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.
S a bátorság sem volt elég.
Külön-külön bár odahagyta
sorsát a sok hős áldozatra,
az sem volt elég menedék.
Mert sem erő, sem bölcsesség
nem lehet elég, hogy megóvja
a házat, amelyben rakója
nem lelheti meg a helyét.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
