Kategória: Illyés Gyula

  • Illyés Gyula: Befejezés tetszés szerint

    Elmúlt a nagy dalok kora! Tünődő,
    alázatos lett egykor büszke elmém.
    Mintha kövecset szedtem vón’ a földről:
    népet, sorsot, reményt búsan merengvén

    csorgatok vissza ujjaim közt – teérted
    se halnék már meg, mint nemrég akartam.
    Így törpül a híres, gyönyörű élet,
    így leszek, pajtás, úr végül magamban.

    Pincém előtt a fára seregélyek,
    aztán az alkony települ csipogva.
    Pohár boromban figyel még az ének,
    de nem vágyik már szám, hogy eldalolja.

    Más másra hagyom e fura világot,
    mely tudj’ az ördög elromlott kezemben.
    Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak,
    még öregebbek lesznek ő szívükben.

    – Kik naivabbak lesztek, mint apátok,
    a nagy harci dalt zengjétek felettem.

  • Illyés Gyula: Nem menekülhetsz

    Lenéztünk a hajógépházba,
    ahol a dugattyúk között
    a fűtők futkostak pucéran
    s vörösen, mint az ördögök;
    a forró lég mintha valóban
    pokolból zúdult volna ki –
    Micsoda munka!… „Megszokták már”,
    szólt könnyedén mellettem valaki.

    Nyugszéken ültem a hajón már,
    csukott könyvemmel térdemen;
    kétfelől kéklő hegyek úsztak,
    ápolták megfáradt szemem.
    Dombok és felhők… megiratlan
    vers volt ez is, az utazás,
    futó képeit lágy ütembe
    fonta a lenti tompa dohogás.

    Úsztam a vízen, fönt a fényen,
    boldogan, hogy felül vagyok,
    költői szintjén a világnak,
    amely alattam békétlen dohog,
    izzad és köpköd fuldokolva –
    – Megszokták… – nyugtattam magam –
    Megszokták? – nyilalt belém ekkor
    a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.

    Megszokták? – Meg tudtad te szokni
    – (volt benne részed) – a kapát?
    Emlékszel? Emlékezz apádra!
    mit szokott ő meg? A halált!
    Sorsa derekán mit szokik meg
    mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?
    Kínlódva jártam föl-alá már
    a hajó lüktető födélzetén.

    – Bolond vagy – sziszegtem magamban.
    – Áruló! az vagy, semmi más! –
    csattan egy másik hang szívemben
    s tagolta egyre rá a dohogás.
    – Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!
    Lapuló bérenc!… – Ha megint
    alul kerülnél, a fűtőkhöz:
    megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…

    A korlátnak dőlve vívódtam
    s úgy éreztem, mintha apám
    fűtene lent, mint rég fűtött is
    napszámra a gróf birtokán.
    Mintha apám és minden ősöm
    dohogott volna ott alant,
    jajongott volna föl a sírból –
    Verte a rengő padló talpamat.

    Néztem kapkodva a vizet, a
    futó tájat, mintha velem
    már nem is ez a hajó futna,
    hanem a dohogó történelem.
    Mintha dühöngve, hányingerlőn
    az rázna, könyörtelenül
    tagolva a szót: nem feledhetsz,
    nem menekülhetsz – bárhová kerülj!

  • Illyés Gyula: Ozorai példa

    Ötven huszár volt akkor a Szabadság,
    annyi volt itt a nemzet, a magyar.
    És szembe, hozván a császár parancsát
    tízezer fő, tizenkét ágyuval
    végig a völgyön, a Sió lapályán
    rohamra készen – középen a híd.
    Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
    ha az a hídfő, az is elesik.

    Oh sármelléki törpe Thermopílé –
    Haloványul a legendás görög
    merészség és ravaszság a huszárok
    merészsége és nagy esze mögött.
    Megindultak – nem le, az ellenségre:
    a hegyre föl és másfél napon át
    kerülgették, csak járták körbe-körbe
    a vén Kálvária-hegy derekát.

    A hegy mögött, mint színfalak mögött, még
    csizmát és csákót is cseréltek ők.
    Előbb huszárok, most bakák vonultak
    a hüledező ellenség előtt,
    mely várta, várta rettegve, mikor dől
    nyakába az a tenger népözön.
    Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok
    a másik hegyen, a Tükörcsösön.

    Megdördült ott lenn végül is az ágyú,
    hetedhatárig körözve szavát.
    Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de
    a többi csak járt, csak vonult tovább.
    Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve,
    mint a nádasok csikasz kölykei,
    a pusztaiak… s a szemközti dombon:
    Dégről Perczel, Szilasról Görgey!

    Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév
    hirdeti csak, mi történt azután.
    Minthogyha ott lettem volna, merengve
    ülök az őszi, vén Kálvárián.
    Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát
    papírral cseréltem föl térdemen.
    Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
    bozótját kémleli tekintetem.

    Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk,
    barátaim, de megritkult sorunk!
    S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
    az édes ország, melyért harcolunk;
    s be ingatag a hídfő és be hangos
    az ellenség!… hogy tódul már felénk!
    Még rejti gyáván – változik a harcmód –
    de látom én már minden fegyverét!

    Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
    ha a veszély, mint zápor megered:
    játsszuk már végig halálos mosollyal
    a ríkató-vidító szerepet.
    Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még
    ezrek dalaként fújva énekünk –
    Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –
    Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.

  • Illyés Gyula: A kálváriára

    Kószáltam, jártam a világot,
    ülök most hűvös fák alatt.
    Arcomon száraz béke és
    szívemen, mint bonyolult számok
    aljában az összegezés:
    hűvös, biztos tapasztalat.

    Tiszta a sor, kész az eredmény.
    Homlokomat sem törölöm.
    A hajlongó, hű táj felett
    elnézem hosszan a keresztény
    nagy összeadási jelet:
    a Krisztusét a temetőn.

  • Illyés Gyula: Ég kék

    „Rekord termés lesz” – így a hírlapok.
    A „csürhe” hát megint koplalni fog.
    A sík haza, mint tűzhely lapja ég
    és forr a tőzsde rajta, mint fazék.

    Aranykalásszal habzó táj felett
    ki ne szagolná már az üzletet?
    Mint levesből a legyet, hallgatag
    pöccintik félre a summásokat.

    Ég kék, úr ír, a pap imádkozik,
    a szűz ellenkezik még egy kicsit,
    sóhajt a tolvaj, majd hűvösre jut,
    csavaros a lét, mint a gyalogút.

    De célhoz visz majd téged is, siess,
    amíg nem késő, higyj, remélj, szeress.

  • Illyés Gyula: Fogoly

    Nem okosul, ki egykor otthonát
    messzire hagyta, csak midőn megtérhet.
    Kis falva előtt érzi: nincs tovább.
    S csak ül, tövén a végső jegenyének.

    Mint én; nem lépve még be, hol borát,
    kenyerét frissen őrzik a testvérek
    és – hallga – épp oly frissen szebb korát
    a lágy estben a kút körötti ének.

    Minden olyan még, mint volt egykoron –
    mondja csak –, vagy már épp olyan megint!
    s néz, mint kifúlt vad át a rácsokon.
    Oh kezdet és vég foglya! Föltekint –
    Így tekintek föl. Úti csillagom,
    mint cella-mécs harmatos falon ing.

  • Illyés Gyula: Magyar vagy?

    Magyar vagy? Az se vagy.
    Szomorú szolga vagy.

    Bú, szép gond, a könnyek:
    akiké a földek.

    Tán ha német volnál,
    pezsdülnél, rajongnál.

    Mint mezőn a fűszál,
    ezrekkel inognál.

    Tán ha zsidó volnál,
    sírva átkozódnál.

    Milliókkal halnál,
    ha szünne a felszél.

    Magyar vagy, na hullj el
    a bukó levéllel.

    Százezernyi fájó
    szív közt az ős fáról.

    Nem őriz, nem táplál,
    ki is dőlt talán már.

  • Illyés Gyula: Házasok

    Felriadtam, kerestelek,
    felriadtál karom között,
    mily idegen arccal! szemed
    mily riadalmat tükrözött?

    Honnan jöttél? Mily borzadály
    villant rám egy pillanatig?
    egy más létből mily vád s talán
    átkozódás is már, amíg

    lassankint ez a gyermeki,
    görcsös harag lám ellobog
    és kisüt szád körül megint
    asszonyi meleg mosolyod –

    s fej fej mellett, halálosan
    összefonódva, mint nevünk
    betűi itt a vánkoson
    újra álomba merülünk.

  • Illyés Gyula: Minden mi elválaszt

    Elváltunk s minden, mi elválaszt:
    éppen az egyesít;
    ahány akadály, azt emeli,
    szép foglalatként csak, amit
    elzár előlem: kebledet, szemed,
    jövőm tündöklő kincseit.

    Mint lég a hangot, víz a fodrot:
    a távolság szerelmemet
    úgy sokszorozza, villogtatja,
    erejét most mutatja meg,
    torló dühét, mit nem éreztem,
    míg együtt lehettem veled.

    Áruló utat, anyagot
    ez a messzeség ad neki,
    áthatóvá, mindenütt-mindég
    jelenvalóvá, ez teszi,
    mint a bujkáló, észrevétlen
    szellőt a fák levelei.

    Ahogy a nyári föld csak este
    ontja a meleget:
    most hogy letűntél, én most érzem
    lobogni szívemet,
    most érzem tikkadtan, hogy akkor
    nem is szerettelek.

    Elmentél s mindig igazad lesz.
    Te leszel mindig már a jobb.
    Szolgálóm voltál: sorsomat most
    kezedbe markolod
    zsarnokin, durván és gyötörve,
    ha nem is akarod.

    I

  • llyés Gyula: [Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott…]

    Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott
    olvasmányába – egy elszánt betű
    reádugorhat és – vakarhatod! –
    csíp, mar, tapad már, akár a tetű.

    Ne olvasd el az ékes falragaszt,
    mely ebzárlatról és szívről szaval,
    sunyin reád vadászik mindegyik,
    a körmondatok dróthurkaival.

    Ódd kis családod nyugalmát! Kerüld
    a különálló épületeket,
    melyekben, úgymond, a tudás lakik,
    művészet, szépség, stb. és szeretet.

    Kültelki csapszékek előtt időzz,
    az ablakokon át éjfél felé,
    megütheti füled ott néha még
    a szív szava s a tiszta szellemé.

    Hasonképen a dutyikból, ahol
    a hányt-vetett hős végre enyhre dűl
    és népkonyhákból, amidőn a felsült
    potyázó épp az utcára repül.

    I