Kószáltam, jártam a világot,
ülök most hűvös fák alatt.
Arcomon száraz béke és
szívemen, mint bonyolult számok
aljában az összegezés:
hűvös, biztos tapasztalat.
Tiszta a sor, kész az eredmény.
Homlokomat sem törölöm.
A hajlongó, hű táj felett
elnézem hosszan a keresztény
nagy összeadási jelet:
a Krisztusét a temetőn.
„Rekord termés lesz” – így a hírlapok.
A „csürhe” hát megint koplalni fog.
A sík haza, mint tűzhely lapja ég
és forr a tőzsde rajta, mint fazék.
Aranykalásszal habzó táj felett
ki ne szagolná már az üzletet?
Mint levesből a legyet, hallgatag
pöccintik félre a summásokat.
Ég kék, úr ír, a pap imádkozik,
a szűz ellenkezik még egy kicsit,
sóhajt a tolvaj, majd hűvösre jut,
csavaros a lét, mint a gyalogút.
De célhoz visz majd téged is, siess,
amíg nem késő, higyj, remélj, szeress.
Nem okosul, ki egykor otthonát
messzire hagyta, csak midőn megtérhet.
Kis falva előtt érzi: nincs tovább.
S csak ül, tövén a végső jegenyének.
Mint én; nem lépve még be, hol borát,
kenyerét frissen őrzik a testvérek
és – hallga – épp oly frissen szebb korát
a lágy estben a kút körötti ének.
Minden olyan még, mint volt egykoron –
mondja csak –, vagy már épp olyan megint!
s néz, mint kifúlt vad át a rácsokon.
Oh kezdet és vég foglya! Föltekint –
Így tekintek föl. Úti csillagom,
mint cella-mécs harmatos falon ing.
Magyar vagy? Az se vagy.
Szomorú szolga vagy.
Bú, szép gond, a könnyek:
akiké a földek.
Tán ha német volnál,
pezsdülnél, rajongnál.
Mint mezőn a fűszál,
ezrekkel inognál.
Tán ha zsidó volnál,
sírva átkozódnál.
Milliókkal halnál,
ha szünne a felszél.
Magyar vagy, na hullj el
a bukó levéllel.
Százezernyi fájó
szív közt az ős fáról.
Nem őriz, nem táplál,
ki is dőlt talán már.
Felriadtam, kerestelek,
felriadtál karom között,
mily idegen arccal! szemed
mily riadalmat tükrözött?
Honnan jöttél? Mily borzadály
villant rám egy pillanatig?
egy más létből mily vád s talán
átkozódás is már, amíg
lassankint ez a gyermeki,
görcsös harag lám ellobog
és kisüt szád körül megint
asszonyi meleg mosolyod –
s fej fej mellett, halálosan
összefonódva, mint nevünk
betűi itt a vánkoson
újra álomba merülünk.
Elváltunk s minden, mi elválaszt:
éppen az egyesít;
ahány akadály, azt emeli,
szép foglalatként csak, amit
elzár előlem: kebledet, szemed,
jövőm tündöklő kincseit.
Mint lég a hangot, víz a fodrot:
a távolság szerelmemet
úgy sokszorozza, villogtatja,
erejét most mutatja meg,
torló dühét, mit nem éreztem,
míg együtt lehettem veled.
Áruló utat, anyagot
ez a messzeség ad neki,
áthatóvá, mindenütt-mindég
jelenvalóvá, ez teszi,
mint a bujkáló, észrevétlen
szellőt a fák levelei.
Ahogy a nyári föld csak este
ontja a meleget:
most hogy letűntél, én most érzem
lobogni szívemet,
most érzem tikkadtan, hogy akkor
nem is szerettelek.
Elmentél s mindig igazad lesz.
Te leszel mindig már a jobb.
Szolgálóm voltál: sorsomat most
kezedbe markolod
zsarnokin, durván és gyötörve,
ha nem is akarod.
I
Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott
olvasmányába – egy elszánt betű
reádugorhat és – vakarhatod! –
csíp, mar, tapad már, akár a tetű.
Ne olvasd el az ékes falragaszt,
mely ebzárlatról és szívről szaval,
sunyin reád vadászik mindegyik,
a körmondatok dróthurkaival.
Ódd kis családod nyugalmát! Kerüld
a különálló épületeket,
melyekben, úgymond, a tudás lakik,
művészet, szépség, stb. és szeretet.
Kültelki csapszékek előtt időzz,
az ablakokon át éjfél felé,
megütheti füled ott néha még
a szív szava s a tiszta szellemé.
Hasonképen a dutyikból, ahol
a hányt-vetett hős végre enyhre dűl
és népkonyhákból, amidőn a felsült
potyázó épp az utcára repül.
I
Tudom, mi szolgának a jó szó,
fogolynak séta, nap,
egy kézfogás a hontalannak,
egy korty, szíves falat,
sokat próbáltam. Köszönöm,
hogy megtaláltalak.
Se jobb, se rosszabb, csak a rossztól
tán jobban szenvedett,
hálás vagyok csak és köszönni
véletlent is merek,
szerelmet, ezt az éjt, szerelmed;
ne bánjad sose meg.
Egy szót se szóltam, ajkaidra
nyomtam öt ujjamat
lefogni győztesen megindult
boldog sikolyodat:
őrizd egy életre, mit eztán
ad még e pillanat.
Tudom, szegénynek percnyi jókedv
örök vagyon lehet,
engem melenget, hogyha rád ím
mosolyt melengetek,
játékom, díjam, büszkeségem,
hogy fényesítelek.
Szerelem volt ez? Azt tudom csak,
hogy mi a meggyötört
szívnek a munka elbutító
két ocsmány napja közt
emberré válni s bár egy éjre
vállalni a jövőt.
Dől künn a hó, végy két harisnyát,
elmentem, dolgozom,
ha csöngve felriaszt az óra,
derítsen kis dalom,
itt rögtönöztem, itt hagyom
az asztalon.
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Nem volt riadalom a pusztán,
amikor megszülettem én
váratlanul, hivatlanul tán
halottak estelén,
novemberben, halottak napján,
gyertyagyújtáskor, amidőn
fejfák tövén a puszta népe
künn térdepelt a dombtetőn,
harangszókor, mikor a szomszéd
falvak magas sírkertjei
hirtelen testvér-őrtüzekként
elkezdtek fényleni.
A völgyben egy kis házban akkor
szédült nehéz kínra anyánk.
Elképzelem a téli tájat
és azt az éjszakát:
egy sápadt nő egy kis szobában
s körül a komor hegytetők
ormán villogó koronákként
lobogó temetők.
Körül a halál diadalma,
gyertyás, kísértő ünnepély
és lent egy váratlan sikoltás
a párás völgy ölén.
Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
és lentről a völgy, mint meleg
tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
sikongó életet.
I
