Kategória: Jékely Zoltán

  • Jékely Zoltán: Gyermekek esti imája

    Soltész János emlékének

    Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
    szegény miért nem jöhetett haza?
    Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk
    ez a rémséges korom éjszaka.
    Vajjon be vannak zárva a galambok?
    Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.
    Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
    a diákok, akiket a labancok
    régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
    Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
    a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,
    mert éjfélkor megugatta a holdat.

    Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!
    ha az idő már éjfél fele jár.
    Kilép belőle egy gyöngyház halál,
    ölbe kap s usgyé, visz a földbe,
    hiába instálnád őt, hogy halasszon.
    S mi történik azután énvelem
    ezen a denevéres éjjelen?
    Már elindult értem a Néma Asszony,
    hogy elraboljon messzi putrijába,
    lefürészelje ott a nyelvemet,
    hogy sose mondhassam ki nevedet
    s ruháimat ráadja vak fiára.

    S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
    mi lesz, ha jön a félkaru cigány?
    Lobog hátán a rossz rongykacagány,
    melynek üres félujját megcibáltam.
    Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,
    nem lesz többé enyém szegény kezem;
    döglött kutyák közt, sintértelepen
    a húst lemarják róla majd a varjak.

    S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
    szőlőkaróval farkát leütöttem,
    jönnek reám a gyíkok feldühödten
    s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
    Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
    hogy megfizessek nappalom miatt.
    Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
    a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!

    1935

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Jékely Zoltán: Macska-búcsúztató

    Balzsamos gyolcsba nem bugyolállak,
    jó öreg állat, szinte hogy ember. –
    Lásd be szerényen: nem divat ez már.
    Ámde a sírod, most megígérem, én magam ásom
    itt az aranyló nyírfa esőtől
    csüggeteg, árva lombja tövében.
    Sárga szemedben haldoklásod,
    mint ez az évszak, tört sugarakkal,
    fátylas egekkel, hirdeti búcsúd. –
    Gyenge tücsök-szó rí az avarban,
    zeng reszelősen: ez siratásod.
    Szürke fejedre lepke-szelíden
    mint puha hó hull: könnyeit ontó
    Zsófi-leányka simogatása
    útravalóul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Rémálom szürke sziklatájban

    …bizony fű a nép.
    Ézsaiás könyvéből

    Dermesztő szélben, szürke szikla-tájban
    halott költő verskötetét lapoztam.
    Magunkban voltunk: Ő, a láthatatlan,
    ahogy sötét, sürű betűkre váltan
    rám-mágnesezte fájdalmát s a gyászát,
    és szinte test szerint elémbe lépett –
    és én, bocsánatkérőn szégyenemben,
    amért nyelvén nem olvasok, nem értek.

    Az ég fölöttünk véreres, meredt szem;
    visszhangosan gyanús kövek görögtek
    – ily csendben minden kis nesz szíven üt –;
    találkozásunk valakik vigyázták:
    nem emberek, inkább dögkeselyűk.

    – Kurdul ki tud? – kérdeztem szinte sírva,
    s nem mertem a Költővel szembenézni!
    – Már csak a szél! Lapozza ő, ha bírja,
    gyász-dalait, és hordja szerteszét,
    süvítse messze! Lesz, aki megérti
    egy nép kollektív végrendeletét.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Jékely Zoltán: Intő szavak süldő macskánkhoz

    A bokrok alján szép a szerelem,
    mikor a tél tavaszról álmodik;
    jó hancúrozni zörgő levelen,
    és jó, ha két körmös kar átszorít.

    Azért, macskánk, ne menj a kertbe ki,
    még gyenge vagy te, reszketős, törékeny;
    bármit izen az éj, ne higgy neki,
    maradj nyugton az ablak könyökében.

    Künn azalatt kurjongat s figuráz
    a hörcsögképű, tüskebajszú kandúr;
    fortélyos énekére jól vigyázz,
    fogadj szót, és ne menj az ablakon túl.

    Hadd kacsingasson bedagadt szeme,
    rührágta, ritka bajszát hadd pödörje,
    hadd mászkáljon, mint Orbán szelleme,
    a ház előtt éjjente föl-le, föl-le!

    Mert jaj neked, véged van, ha kimész:
    egyet-kettőt szökik és megragad
    s máris szorítja két nagykörmű kéz
    tigrisbundás, ártatlan derekad.

    És akkor hallom majd a jajgatásod,
    a rémület kéjből szakadt szavát:
    (ó, édes-véres, vad összecsapások!
    bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák –)

    – Ha nem tudnád még: ez a szerelem;
    a kín a kéjből is mindig kicsap rád;
    friss-föld-szagú tavaszi éjjelen
    ezért zokognak künn a macskák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán – Lidérc-űző

    Kancsi cigánylány, tündéri dúvad,
    Jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
    Sárga szemeddel szemem be ne fald,
    Csábíts gazdagot, vagy fiatalt!
    Kásmir szoknyád, a rózsa-lugast,
    Ne sodorítsd rám s ne mutogasd.
    Eljárt felettem a huncut idő,
    fogam kicsorbult s rendre kidől.
    Hagyd csak aludni a testi gonoszt,
    kísértésbe újra ne hozd.
    Vadszagú kebled arany parazsát
    Arcom előtt, jaj, ne harizsáld!
    szád eleven csupa-hús hasíték,
    perzsel, ahogy buja száj soha még:
    félek a csóktól, nyálkás puha rém,
    szörnyű betegség s mit tudom én,
    mily bonyodalmak tömkelege –
    Ebből elég volt, már elegem!
    S a combod, a talpad, az inda, a kacs,
    undorító s be mohó, be makacs!
    Vén vagyok én már, gyatra öreg,
    tán a halálba szorít az öled.
    Iszonyú erdő mélyire csalsz,
    ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz…

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Jékely Zoltán: Fent és lent

    Fejünk felett mély, bársony kurrogással
    hollópár szállt el lompos-feketén;
    szerelmes szót váltottak ők egymással –
    ugyanazt mondták, amit te meg én.

    Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
    bokrokba csal a bíbor kábulat.
    Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
    de soha rejtelmes kurrogásukat!


    Forrás: Szívzuhogás

  • Jékely Zoltán: Kiűzetés a Paradicsomból

    Minden végtagunkkal összefonódva
    az ősemberi csont- és izomcsomóba,
    vérünk egymás vérébe oltva,
    oly egyek voltunk, mintha így születtünk volna:
    nő-férfi, egy-test, együtemű két szív,
    iker-lelkek reflexei,
    közelből összevillanó szemek
    lidérc-lángokkal egymásba cikázók –
    Mi tépte ketté ezt az egy-világot?

    Mintha doronggal ütöttek volna gerincen,
    bénultan és kihűlve,
    dermedten elterülve,
    jégszárnyasan, távolodón repülve
    egy fekhelyünkről már kétféle űrbe:
    étheri hidegek vagyunk s vágytalanok,
    mint a nemtelen, meddő angyalok.

    Külön-külön összekulcsolt kezünk
    bocsánatért eseng: amiért nem vétkezünk,
    s mert testünk gyatra újra fölidézni
    az Éden valóraváltott
    igéretét, s egymásnak újra megadni
    a tegnap ízlelt pillanatnyi
    örökkévalóságot.


    Forrás: Szívzuhogás

  • Jékely Zoltán: Csillagnézés

    Bizony, fiam, emlékszem még a korra,
    Így néztem én is, mint te, csillagot!
    Meredtem égő mennyei bokorra,
    S éreztem ezt a furcsa illatot.
    Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
    Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
    De bámulásim egyszer elmaradtak –
    Talán mikor lelkednek adtam át.
    Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
    Semmise dőlt el és nem végleges.
    Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
    Égen-földön ős titkot fejtegess!


    Forrás: Facebook

    🌌

  • Jékely Zoltán: Az alkonyat

    Az alkonyat a legtisztább zene,
    az alkonyat a legszebb épület;
    meghallhatod, ha nincsen is füled,
    megfoghatod, ha nincsen is kezed.

    Az alkonyat a legszebb költemény,
    ködtemplomon a legszebb falikép;
    ha ilyet alkotnék valamikép,
    halhatatlanságom nem félteném.

    Az alkonyat a lelkemnek tava,
    melyen hattyú módjára útrakél
    s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
    ringassa rajta az esteli szél.

    Forrás: