https://verskucko.com

Kategória: József Attila

  • József Attila: HOSSZÚ AZ ÚRISTEN

    Hosszú az Úristen,
    rövid a szalonna,
    nyavalyás a szegény ember,
    mintha gazdag volna.

    Úgy meggörbül, mintha
    réti ösvény volna
    s rajt libegnének a lányok
    tejért a majorba.

    Hosszú és kemény is,
    püspököké mégis,
    rábízná pedig siralmas
    dolgát a szegény is.

    Jutna neki kolbász,
    asszonyának szoknya –
    az ájtatos Úristenhez
    vigadozva szokna.

    Délszemmel ha néz a
    sokútú világra,
    a legbajosabb dülőkön
    a szegényt találja.

    Ha ma sincs, hogy értünk
    seregekké lenne,
    szegény ember, ha elpusztul,
    nem is pihen benne.

    1928

  • József Attila: ÓH SZÍV! NYUGODJ!

    Fegyverben réved fönn a téli ég,
    kemény a menny és vándor a vidék,
    halkul a hó, megáll az elmenő,
    lehellete a lobbant keszkenő.

    Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
    helyezkedik a csontozott uton;
    kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
    zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

    De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
    mint egykor melléd: mellé leülök.
    Bajos szél jaját csendben hallgatom,
    csak hulló hajam repes vállamon.

    Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
    szerelem szólal, incseleg felém,
    pirkadó madár, karcsu, koronás,
    de áttetsző, mint minden látomás.

    1928 vége

  • József Attila: AZ ÉDESANYJÁNAK

    Rajzás és nyüzsögés szivemben,
    széllé kellene kerekednem,
    ablakról ablakra szétfutni
    s függönyötökben elaludni.

    Jobbkezed csendes órazengés,
    balkezed télesti derengés.
    Örülök néked ködön át is,
    ledobnék érted pacsirtát is.

    Arcomat olajtól haraggal
    hányszor törültem zsákdarabbal!
    és nyálkás kosarakkal jártam.
    Engedd, hogy fátokat fölvágjam.

    Lábadhoz leülvén, simitsd meg,
    hulló hajamat erősitsd meg,
    szülőcském, fillérem aranyja,
    mennyezetemnek édesanyja.

    Szelid dörgésben, jó harmatban
    csurgóra húzott rossz kalapban
    nem fogok bolyongni már többé,
    űlök és mosolygok örökké.

    1928 nyara [?]

  • József Attila: TUDTAM ÉN

    Tudtam én, hogy itt leszel közel –
    erre fordította kőfejét
    minden napraforgó és a lég
    salátánkat úgy borzolta fel.

    Mormolgattam: szoknyád szele ez!
    csermely: pipacsbúborral habos,
    aranyhalak raja benn a rozs,
    illanásuk mosolyodnyi nesz.
    Fürdőm vagy te, csengő italom.
    Karod hűs ár, melled kavarog,
    fülemben is csupán úgy csobog,
    hogyha lélegzel a vállamon.

    Zúdulj fogamra! parázsban remeg!
    Igyalak én, mert szomjas a halál:
    óriási korsó sör a nyár,
    habok rajta pufók fellegek.

    1. jún.

  • József Attila: TEDD A KEZED

    Tedd a kezed
    homlokomra,
    mintha kezed
    kezem volna.

    Úgy őrizz, mint
    ki gyilkolna,
    mintha éltem
    élted volna.

    Úgy szeress, mint
    ha jó volna,
    mintha szívem
    szíved volna.

    1928 máj.–jún.

  • József Attila: RINGATÓ

    Holott náddal ringat,
    holott csobogással,
    kékellő derűvel,
    tavi csókolással.

    Lehet, hogy szerelme
    földerül majd mással,
    de az is ringassa
    ilyen ringatással.

    1928 tavasza

  • József Attila: NEMZETT JÓZSEF ÁRON

    Nemzett József Áron,
    szappanfőző, aki már
    a Nagy Óceánon
    szagos füveket kaszál.

    Megszült Pőcze Borcsa,
    kit megettek a fenék,
    gyomrát, hasát sorba,
    százláb súroló kefék.

    Szerettem Lucámat,
    de Luca nem szeretett.
    Bútoraim: árnyak.
    Barátaim nincsenek.

    Bajom se lesz többé,
    lelkemmé lett mindahány, –
    élek mindörökké
    gazdátlan és ostobán.

    1928 eleje

  • József Attila: JÓZSEF ATTILA

    Vidám és jó volt s tán konok,
    ha bántották vélt igazában.
    Szeretett enni s egyben másban
    istenhez is hasonlitott.
    Egy zsidó orvostól kapott
    kabátot és a rokonok
    úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
    A görög-keleti vallásban
    nyugalmat nem lelt, csak papot –
    országos volt a pusztulásban,

    no de hát ne búsuljatok.

    1928 eleje

  • József Attila: ÁLDALAK BÚVAL, VIGALOMMAL

    Áldalak búval, vigalommal,
    féltelek szeretnivalómmal,
    őrizlek kérő tenyerekkel:
    búzaföldekkel, fellegekkel.

    Topogásod muzsikás romlás,
    falam ellened örök omlás,
    düledék-árnyán ringatózom,
    leheletedbe burkolózom.

    Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
    szívemhez szívvel keveredsz-e,
    látlak, hallak és énekellek,
    Istennek tégedet felellek.

    Hajnalban nyujtózik az erdő,
    ezer ölelő karja megnő,
    az égről a fényt leszakítja,
    szerelmes szívére borítja.

    1927 karácsony

  • József Attila: ÜLNI, ÁLLNI, ÖLNI, HALNI

    Ezt a széket odább tolni,
    vonat elé leguggolni,
    óvatosan hegyre mászni,
    zsákomat a völgybe rázni,
    vén pókomnak méhet adni,
    öregasszonyt cirógatni,
    jóízű bablevest enni,
    sár van, lábujjhegyen menni,
    kalapom a sínre tenni,
    a tavat csak megkerülni,
    fenekén ruhástul ülni,
    csengő habok közt pirulni,
    napraforgók közt virulni –
    vagy csak szépet sóhajtani,
    csak egy legyet elhajtani,
    poros könyvem letörülni, –
    tükröm közepébe köpni,
    elleneimmel békülni,
    hosszú késsel mind megölni,
    vizsgálni, a vér hogy csordul,
    nézni, hogy egy kislány fordul –
    vagy csak így megülni veszteg –
    fölgyujtani Budapestet,
    morzsámra madarat várni,
    rossz kenyerem földhöz vágni,
    jó szeretőm megríkatni,
    kicsi hugát ölbe kapni
    s ha világ a számadásom,
    úgy itt hagyni, sose lásson – –

    ó köttető, oldoztató,
    most e verset megirató,
    nevettető, zokogtató,
    életem, te választató!

    1926 nyara