Nem jártam én soha Dunán túl,
Hol Kupa, Vata elesett,
Hol lankás dombok koronázzák
Az alkonyvéres egeket.
Én a Tiszának és Marosnak
Szögében élek álmodón,
Hol Attila, Ajtony robogtak
Valaha vemhes táltoson.
Az ősi szent tűz szürke hamvát
A szél szívembe szórja itt,
Keresem a turáni nagyság
Örök, konok magyarjait.
Keresem a kialuvó láng
Maradék üszkét az egen
S a hun király bús koporsóját
Magyar folyó mélyébe, lenn.
Forrás: MEK
Magyar Tiborc, világ árvája, pórja,
Nézz sírva és kacagva a nagyokra,
Kik becstelen kötéssel hámba fognak,
Hogy tested, lelked add el a pokolnak!
De azután töröld le könnyedet
És kacagásod jobb időkre tedd,
Úgy állj eléjük, mint a végitélet
Bús angyala, ki e világba tévedt:
– Urak, világnak gőgös urai,
Nem gyásznak napja nékem e mai,
Emlék, remény lelkemben úgy remeg,
Mint villámos viharban az egek!
Kardom letettem, várok, dacolok,
Az Isten él és a vén föld forog,
Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van
Bitang hódítók palotáiban.
Már reng a föld, már villámlik az ég,
Lesz itt ítélet, harag napja még,
S világok romján, tűnt gazok felett
Én még hozsánnát énekelhetek!
Hozsánnát néked Istenem, te nagy,
Szabadság, aki lelkem lelke vagy,
S magyarként és emberként – Üdv Neked! –
Élem tovább az örök életet!
Forrás: MEK
Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.
A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt – tavaszi anda hold –
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.
Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
És sírvavigad, mint a honi ének.
Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!
Forrás: MEK
Szerettelek, mert szíved is volt
S művész voltál, mint senki más,
A lelked egy szent tűzben izzott,
Emberszavú komédiás!
A lámpák néked úgy ragyogtak,
Mint boldog és derűs napok,
Örök a ma és köd a holnap,
Ki látta még a holnapot?
Te hitted, hogy az Ige minden,
A tett mind balga és hibás,
Egy győzelem van csak: a szíven
S te győztél, szent komédiás!
Szerettelek! Ma már a lámpák
Nem gyúlnak többé föl neked,
De boldog lelked tiszta lángját
Megőrzi késő kegyelet!
Forrás: MEK
Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrínyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.
Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ősi bástyák
S reményeinknek földje oly kopár.
Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazánk s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart
És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!
Forrás: MEK
A kőrösmenti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.
Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,
Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!
Forrás: MEK
I
Bús Morva mentén árva kis Szakolca,
Emlékszel-e a régi vándorodra,
Ki itt tanyázott két keserű évet
És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza
A Tisza táját vágyó dalaimba
S úgy álltam árván a magyar határon,
Mint Toldi ős a nyári pusztaságon
És úgy idéztem büszke Budapestet,
Mint bánatos szerelmes, aki szenved
És úgy idéztem az öreg Gvadányit,
Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
És úgy öleltem a szláv mélabút itt,
Mint beteg nővért, aki édesbúsit.
Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán
A szent határra fekete éjféltájt
A háromszínű fejfát megölelve,
Mint árva, aki anyját eltemette?
II
Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
Piros tetői ködből integetnek,
A messzi és a múlt derűs ködéből,
Egy régi őszből és egy régi télből.
Az Iza tükre a lelkembe csillan,
Hol Arany árnya kószált álmaimban.
Első szerelmünk itt tavaszodott még,
Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!
Egy víg majális mámora dereng még,
A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
És régi séták útja visz ki messze,
Hol hívón kéklik a regés Verecke.
Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!
III
Adyval ültünk Váradon.
A hold sarlója aratott az égen.
Hulltak a hervadt csillagok
Fehéren.
Adyval ültünk. A vonat
Vörös szemével rőt szemünkbe bámult,
Zakatolt, mint a kárhozat
Titánul.
Adyval ültünk. Feketén
Borongott föl az égre holmi nyárfa,
Sírt rajta lágy nyugati szél,
Mint hárfa.
Adyval ültünk. Váradon
A magyarok vigadtak és loholtak
S fölrémlett csókon és dalon
A holnap.
Adyval ültünk. Zomotor
Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
Virrasztva vártuk, hogy kopog
Halálunk!
Forrás: MEK
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.
Forrás: MEK
A széles utcák alkonyi porában
A csorda ballag hangtalan haza
S a vén torony erkélyén egymagában
Dalol a kürtös. Égbe száll szava.
Alkony porában, nagy magyar magányban
Így áll a költő sorsa magasán
S az alkonyatnak egyre nő az árnya
És egyre bánatosabb a magány.
Forrás: MEK
Egy régesrégi operettben
Egy kis színésznőt megszerettem.
Játszott a távol rokokóban,
Szívemmel is játszott valóban.
Nekem oly szent volt ez a játék;
Az irigy sorstól bús ajándék.
Lelkembe villant szőkesége…
De a játéknak vége, vége.
Egy melódia él szívemben,
De a szövegét elfeledtem.
Fáradt, unott, szomorú néző,
Tudom már: minden nő színésznő!
Forrás: MEK
