https://verskucko.com

Kategória: JUHÁSZ GYULA

  • Juhász Gyula: Shakespeare

    A kandallóban égnek a hasábok,
    Már itt az alkony. Isten véletek
    Napfényes erdők, tavaszi szelek,
    Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!

    Már itt az este. A szőlőlevél is
    Pirosra vált, az ég is rózsafényes,
    – Az elmúlás ez, az emlékezés ez –
    Már itt az este és már itt a tél is!

    Motoszkál még fejében egy-egy ének,
    Szelíd szonettek, mennydörgő szavak,
    Melyekre taps reng és zeng száz ajak.

    A kandalló kiégett. Itt az éjjel.
    S a vak sötétben végsőnek világol
    Két szép szem napja múltak tavaszából.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Csöndes panaszok

    Nagy tengerek mély csöndje van velem.
    Pihennek a szerelmi sóhajok.
    A tenger azért tenger és ragyog!

    Némult a harcok harsogása is,
    Alusznak mind a rontó csapatok,
    De kardjuk azért acél és ragyog!

    És hervatag hajamban a babér
    És virágaim is elhervadók,
    De volt babérom, rózsám s még vagyok!

    Szerelem, harc és élet csöndje ez!
    Valaki néma lesz, hideg, halott,
    De egyszer harcos volt és hárfa volt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Akarat

    Az újszegedi erdőben, avarban
    A fűbe fekszem s nézem az eget.
    Ilyen kék nem volt soha még s alattam
    Oly bíborak se a falevelek!

    Harkály kopácsol és rigó rikkant még
    És a nap hervad, hervad nyugaton,
    Ha most szelíden én ez őszbe halnék,
    Fejedelmi volna ravatalom!

    De jaj, még élek és még élni vágyom,
    Botor, bolond vággyal, mely élni fél,
    A falevél, mely finom ívbe rám hull,
    Megnéz utolszor és jaj, elitél!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Anch’io

    Művész vagyok. Kifáradt, keskeny ujjam
    Egy lant idegén álmodozva babrál,
    Úgy simogatom a szép és új igéket,
    Mint perzsaszőnyegét a kalmár.

    Szerelmes vagyok rejtelmes szavakba,
    Melyek nagy órák lázában fogantak
    És pirosan és égőn és ragyogva
    Új színeket lopnak az alkonyatnak.

    Nem látom én az utcák szürkeségét
    S a közönyös arcok nekem nem élnek.
    Testvéreim a csillagokba néző
    Nagy álmodók, a szomorú merészek.

    Művész vagyok. Mélységek és magasság
    Gyopáros ösvényén kúszom magamban.
    Keresek egy virágot, új virágot,
    Hogy érte életemet adjam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Búcsúfia

    A tanyáról jött Tandari Valér
    Öreg szülékkel a nagy búcsúra.
    A pöttöm szöszke lány most lát először
    Világi vásárt és templomi oltárt.
    Künn a tanyán csak Isten napja süt
    S Isten szegénye őrzi a libát.
    Egy léggömböt vett az egész rokonság
    A kis Valérnak, szép piros szinűt,
    Mely ott lebeg a szöszke fej fölött.
    A vén templomba is bevitte persze
    Az új jószágot a boldog gyerek
    S amíg ő némán, tátott szájjal ámult
    A túlvilági tündöklő csodákra,
    Az arany és ezüst barokk mennyország
    Szentjeire és angyalaira
    S amíg hallgatta repeső szívével
    A magasságok orgonaszavát,
    A búcsúfia léggömb hirtelen csak
    Elszállt kezéből és repült vígan,
    Pirosan, mint az élet és öröm
    A mennyezet felé, hol régi mester
    Remekén hódolnak három királyok
    A betlehemi gyermek jászolánál.
    Öreg szülék és Tandari Valér
    Ijedten látták szállani a gömböt.

    • Istentelen! – csattant föl egy mogorva
      Templompribék. Vörös! – zúgott a másik.
      Valér szepegve és szipogva állott
      És kicsi szíve riadót dobolt.
      A piros üdvözlet pedig mosolygón
      Suhant, suhant a hívő nyáj fölött
      S a kis Jézuska ölében pihent meg.
      A kis Jézuska áldást adva nézte
      És úgy tetszett, hogy néki kedvesebb
      Ez áldozat, mint arany, mirrha, tömjén
      És szinte mintha szólott volna ajka:
    • Ne félj, kis hívem, Tandari Valér!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Áldás a fenyőkre

    Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
    Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
    Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
    Ti állottatok csak árván a világon.

    De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
    Ti maradtatok csak örök virulóan.
    Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
    Néma hirdetői örök Szerelemnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Néma jajszó

    Ó boldog az, ki idejében elmegy,
    Mikor remény ég még a homlokán
    És úgy néz végig napjai során,
    Mint arcélén egy győzelmes seregnek.

    De jaj annak, ki él még s már halott,
    Előtte semmi és mögötte minden,
    Keze remegve babrál egy kilincsen,
    Amely kinyitna egy vakablakot.

    Barátaim, ne nézzetek ma engem,
    Ki az üres és süket végtelenben
    A semmit várva vergődöm magam.

    Imádság, átok, minden hasztalan,
    A jóság és a szépség sírva néznek,
    Hisz nemrégen még a szívemben éltek.

    Forrás: Arkanum

  • Juhász Gyula: Ki tudja

    Káprázat ez: a régi májusoknak
    Szűz orgonái nyílnak újra ki
    És mint a sírból a fehér halottak,
    Támadnak lelkem bágyadt vágyai.

    A férfi gordonkáján visszazendül
    A fiatalság fojtott dallama,
    Mint ahogy alvó kerteken keresztül
    Rügybontó május surran újra ma!

    Valaki újfent szólongatja párját,
    A dal a régi, fájó és örök,
    Vesztett örömök legszebb örömök!

    Ki tudja, milyen éjek éje vár ránk,
    De addig, sírok és romok felett
    Én énekelem az életemet!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Nénia

    Könyvekre hajtom le fejem,
    Mint fáradt vándor sírhalomra;
    Könyvek, ti bölcs és végtelen
    Sírok, nem adtok már nekem
    Vigasztalást a végtelen napokra.

    Élet mély szomja égeti
    Pusztába lankadt szívemet
    És messzetűnő évei,
    Mint bús echók, úgy zengetik
    Feléje a hiú reményeket.

    S míg sorsom altatót susog
    S hagyom éjét leszállani,
    A ködben rátok gondolok,
    Tündöklő jóni oszlopok
    És Annának tündöklő vállai!

    Forrás: internet

  • Juhász Gyula: Ember, állat

    Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
    Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
    Szegény, vert állat nyerített s a száján
    A hab fehérlett és a gondolat
    Az ember vak agyában csak derengett.
    Szegény vak ember, míg te egyre verted
    Szegény lovat, én sírtam tehetetlen
    S az égre, földre néztem és kerestem
    Az Istent, aki jó, aki hatalmas,
    A megváltásra gondoltam. Kereszten
    Halt Krisztus. S győz az ostor, dárda, kardvas.

    Forrás: Lélektől lélekig