Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok.
A tenger azért tenger és ragyog!
Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!
És hervatag hajamban a babér
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám s még vagyok!
Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt és hárfa volt!
Forrás: Szeretem a verseket
Szegény magyar volt,
Költő volt, senki,
Nem tudott élni,
Csak énekelni.
Nem volt rossz, sem jó,
Csak ember, fáradt,
Várt, várt és nem lelt
Soha csodákat.
Mély szürkeségben
Színeket látott,
Magyar volt, költő:
Átkozott, áldott!
Forrás: Szeretem a verseket
Mindig reménytelen volt a szerelmem,
Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
Mindig kellettek eléretlen rózsák,
Örök talányok, édes szomorúság.
Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet,
Az élet elment, én is tovább mentem,
Mindig daloltam és mindig feledtem
Forrás: Lélektől lélekig
…És minden alkony opálosan éled
És minden hajnal szőkén rámkacag
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!
És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, ami dalra méltó
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.
És nem fáradok el téged szeretni
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed
S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én.
Forrás: Lélektől lélekig
Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.
Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
Erről a helyről annyi jót regél,
Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?
De ha gyermekszemekbe nézhetek,
Melyek reményt és békét fénylenek,
Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
Megvan az út, mely oda vezet el…
Forrás: Lélektől lélekig
Megállani bátran – nem egész világgal, –
Önmagunkkal szemben egy szoba zugában
Néha gyönge lelkünk ó be igen átall.
Megállani bátran és felelni büszkén:
Még valaki volnék, még nem akarok, nem,
Tüzeket orozni más valakik üszkén!
Megállani bátran és a kis szobában
Megtalálni mindent, magunkba merülve,
Mindent, ami a nagy, mély világra rávall!
Megállani bátran, vagy leülni gyáván,
Vagy átkot sziszegni, vagy csak befordulni
Könny és remény nélkül bús, idegen párnán.
Forrás: Lélektől lélekig
Szenvedni tudj, és tűrni merj,
És várni, sírni, élni,
A szirtek párnáján pihenj,
S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!
És minden veszne, törne bár,
S ha semmit el nem érne,
A lelked él még, s vár reád
Titokkal teljes és vígasszal teljes éje.
Forrás: Lélektől lélekig
Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.
Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!
Forrás: Szeretem a verseket
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölködőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsátást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg,
S a szeretet szavát feszítené meg.
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölködőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.
Forrás: versgyűjtemények
Minden reggel
Búcsúszavak jönnek sereggel.
Minden délben
Úgy érzem, éltem és már holtra értem.
Minden este
Reménynek, vágynak mindörökre veszte.
Minden éjjel
Ölelkezem a fojtó semmiséggel.
S reggel, reggel
Új búcsút járok tűnő életemmel.
Forrás: Lélektől lélekig
