Kategória: Kosztolányi Dezső

  • Matthew Arnold: To the Magyar

    Not Spain, that once with proud imperial hand
    Held realms beyond the sea and ruled the main;
    Not England, rich with merchandise and gain;
    Not France, whose fever shakes the troubled land;
    Not Germany, whose noisy words are vain;
    Not America, whose restless powers expand—
    None yet can give the hero that the hour demands.

    Magyar! save them who groan beneath the chain;
    Break the vast heaps of fetters where they lie;
    Be thou the quickening dew of liberty!
    On land be thou what Greece once was on sea,
    Who on Salamis’ rocks would never fly;
    Be thou the unconquered Armada of the free.

    Forrás: Matthew Arnold verse


    Matthew Arnold: A magyar nemzethez

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Nem Spanyolország, mely fénylett a multba,
    Sem Anglia, a hős, mely rengeteg
    Árút tetéz partján, s dús, rettegett,
    Sem Franciaország, mely elborulva
    Tébolyda-zajjal víja az Eget,
    Sem Amerika, a sivár, a durva,
    Sem Németország, mely csak szókba fúl ma –
    Hőst egy sem ád, akit hír emleget.

    Magyar! Te mentsd meg őket, kik hörögnek,
    Hulljon le lánc és béklyó-garmada,
    Légy a világ élesztő harmata!
    Szárazföldön légy mása a görögnek,
    Ki Szalamisz szikláin nem törött meg,
    Te légy, te a legyőzhetetlen Armada.

    Forrás: Kosztolányi Dezső fordítása

    Matthew Arnold, Kosztolányi Dezső, angol költészet, fordítás, szabadságharc

    Kattints a címre a teljes vershez!


    Matthew Arnold: A magyar nemzethez

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Sem a hosszú spanyol haláltusa;
    sem Anglia (csak a hajói még
    s pénz érdekli világkalmár-eszét);
    sem az őrültekháza Francia-
    ország, melynek eget sért zsivaja;
    sem Amerika, az útszéliség;
    sem a szószátyár germán hülyeség
    nem ígér többé hőstettet soha.

    Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned
    gyúl a rege: lánctörők szent dacát
    látva éledjen szellem és világ!
    Újítsd, szárazföldön, a grácia Tettet,
    mely Szalamiszból templomot teremtett
    s nyílt tengerre űzte az Armadát!

    Forrás: Szabó Lőrinc fordítása

    Matthew Arnold, Szabó Lőrinc, angol költészet, fordítás, szabadság

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Kosztolányi Dezső: Hattyú kutyám

    Hattyú kutyám.

    Ülj itt s vigyázz a házra,
    te farkasok szelíd, fehér fia,
    ős embergyűlölő, kinek a léptünk
    álmatlan, éber neuraszténia.
    Ne engedd, hogy istentelen lerontsák,
    mit szívből, agyból raggatott a kéz.
    Hadd álmodozzon pár évig a gazdád
    a körbe, mely szűk és bezárt egész.
    Kik messze vannak tőlem és igémtől,
    ne jöjjenek át soha a falon.
    Ott túl úgyis az utca van, az utca,
    rokontalan szívemnek borzalom.
    Állj a határnál, híven, régi jelkép,
    igaztalan világban az igaz,
    tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,
    fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.

    Most jöjj ide.
    Leckét adok tenéked.
    Nyisd rám ködös, rövidlátó szemed,
    amelybe jóság és örök gyanú van.
    Őrizd a csöndet mindenek felett.
    Mard el veszetten, aki megzavarja
    s a semmiségről fájón zakatol,
    mert énreám még hosszú-hosszú út vár,
    s munkás kezembe hittel jár a toll.
    Aztán ne haragudj a koldusokra,
    kik bámulják, szegények, a kaput,
    és a holdfényben állanak soványan,
    hiszen azoknak annyi a bajuk.

    Inkább figyeld talán az irodalmat,
    s ha erre jár nehány sunyi utas,
    és meghallod, hogy engemet ugatnak,
    légy szíves, és reájuk te ugass.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Kosztolányi Dezső: Reggeli áldás

    Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
    és egy nyugalmas, fekete szivar.
    Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
    azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
    az ébredés lázadt szavaival.
    Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
    Itt benn a gyertya olyan halovány.
    Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
    Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
    s most süketen vár és ver tétován,
    hogy beleborzong fűtetlen szobám.

    Ver a szivem… Órám is egyre ver még.
    És fojtogatja torkom az öröm.
    Micsoda ez a régi-régi emlék?
    Dalolni és sikoltani szeretnék,
    és szállani a hajnali ködön.
    Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
    mint bús gyerekkorom emlékei,
    hogy álmosan gondoltam még az éjre,
    s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
    s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
    a nagy megindulást köszönteni.

    Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
    Még csupa folt és csupa sejtelem.
    Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
    füstöl az út gyászkandeláberekkel,
    és holt magány kong árva tereken.
    Ilyen magányt nem látott soha ember,
    ez a magány csak énvelem rokon.
    Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
    az éj mellett ravatalgyertya barnál,
    így megyek az ájult fővároson,
    s utolsó álmát félve meglopom.

    Fekete bársonyok közt éji pompa.
    Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
    a kórházakba lámpa leng lobogva,
    virrasztó lángok távol ablakokba,
    és éji fényük fájón folydogál.
    Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
    mik éjjel is úgy álltak az uton,
    és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
    dermedt nyakuk sután előre görbed,
    kínos vonaglás reszket álmukon…
    De itt a reggel, én, csak én tudom.

    Egy bérkocsin rohanok most elébe,
    lihegve lesem, merre érkezik.
    Külvárosokba bújok fázva-félve,
    és belenézek szürkülő szemébe,
    megcsókolom didergő térdeit.
    Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
    Itt már az éjjel fátyola szakad.
    Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
    ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
    a percenő fényt várom sápatag,
    nehézszagú, sötét tetők alatt.

    A szívemet széttépem száz darabra,
    s az ébredőknek mind odavetem.
    Az első villamos robog, hozsanna,
    egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
    s zöld fénybe motoz az emeleten.
    Áldott, aki a reggelt nékem adja,
    áldottak e bús, fáradt emberek,
    kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
    szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
    áldottak az alvók, a csendesek,
    s áldottak, akik menni kezdenek.

    Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
    e decemberi deres virradat,
    mely most szivembe, ahol minden átok,
    világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
    nekem, kinek már semmi sem maradt.
    Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
    a tiszta lázak zengő reggelén,
    áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
    mely most megindul sejtető robajjal,
    éj nap között, így még egész enyém,
    s áldott a föld és áldott legyek én.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Kosztolányi Dezső művei)

  • Kosztolányi Dezső: Régi pajtás szemüveggel

    Galambősz lettél, gyerekkori pajtás.
    Jaj, merre jártál,
    milyen malomban, hombárban aludtál,
    te lisztes molnár?
    Tízperceink bohóca, szemtelen kis
    csörgő szarkája,
    sehogyse illik hozzád e paróka
    meg a komolyság.
    Virgonc szemeden is üveg van, vékony
    jéghártya rajta,
    alóla bámulsz, ümmögsz, hogy „Dezsőkém,
    édes Dezsőkém.”
    Én nézem egyre, nézem a szemed most,
    az ismerős, víg,
    régi szemed, befagyva ott a jégben,
    a jég alatt lenn.
    Milyen nyugodt és távoli, milyen bölcs,
    majdnem hideg már.
    De az enyém az forró, cimborám, lásd,
    csorog a könnytől.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Kosztolányi Dezső: Áprilisi ezüst eső

    Szeles, fehérlő délutánon,
    mikor dalt hallasz messze, távol,
    a tiszta, illatterhes égből
    hull a napfényes, könnyü zápor.

    Akáctömjén röpül a légben,
    a lomb merengő, szűz fehérség,
    kis, ideges lányok kacagnak,
    veri az ördög a feleségét.

    Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
    agyunkba rózsaszínű láz kap,
    vékony, ezüst esőfonálon
    fehér angyalkák citeráznak.

    Piros a síró égnek arca,
    s a lágy eső vígan pörög le,
    mint fiatal, szelíd leányok
    titkos szerelmü, enyhe könnye.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ezek a fák

    Ezek a fák.
    a fák, a fák.
    A napsugár felé, a tág
    egekbe lustán nyújtózkodnak át
    a fák.

    Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
    Zsibongva-élő összevisszaság
    lélegzik és arcodba vág
    az ág,
    s nem múlnak, csak most kezdődnek el,
    a völgybe le, a hegyre fel.
    A fák.

    Meddig? Tovább.
    Amerre nézel, itt és ott, a fák.
    Zsongítanak, altatva, mint a mák,
    és jönnek újra, rémszerűn, e fák.

    A fák.
    Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
    semmit se tudva állanak,
    fejem fölött, fejem alatt,
    mint bűvös, ifjú csemeték,
    mint agg, szakállas remeték
    mindig kimérten, ridegen,
    sok idegen, sok idegen.
    A fák.

    A némaságba, indák, reszelős
    páfrányok közt cikáznak eszelős
    rendben tovább a fák.
    Ellenségesen, érthetetlenül
    lesnek ki, mint a szem s a fül.
    A fák.

    De mondd, mi ez?
    Ez a kimondhatatlan,
    ezernyi nesz,
    mely ágról-ágra pattan?

    E suttogás, melynek nincs soha vége,
    csak megtöri a csöndes csöndet és
    remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
    a szakadatlan, csöndes csöngetés?

    Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
    örök tenyészés és a tétova
    ölelkezés a forró nyári lázba,
    az élet, élet roppant tébolya?

    Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
    bús álmaikból a bús lombokat,
    mint villany és hő meddő óceánba,
    én árva ember, fájó gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Intés az öregebbek tiszteletére

    Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,
    akár utcaseprők, akár miniszterek.
    Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,
    mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.
    De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is
    évek veszedelmén törékeny szívverésteket
    ezen az embernek ellenséges földgolyón
    s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,
    hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson
    gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel
    s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,
    míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva,
    mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,
    egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják,
    hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek
    méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

    Az ég legyen tivéletek,
    Üllői-úti fák.
    Borítsa lombos fejetek
    szagos, virágos fergeteg,
    ezer fehér virág.
    Ti adtatok kedvet, tusát,
    ti voltatok az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Másoknak is így nyíljatok,
    Üllői-úti fák.
    Szívják az édes illatot,
    a balzsamost, az altatót
    az est óráin át.
    Ne lássák a bú ciprusát,
    higgyék örök az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Haldoklik a sárgult határ,
    Üllői-úti fák.
    Nyugszik a kedvem napja már,
    a szél búsan dúdolva jár,
    s megöl minden csirát.
    Hova repül az ifjúság?
    Feleljetek, bús lombú fák,
    Üllői-úti fák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A rút varangyot véresen megöltük.

    A rút varangyot véresen megöltük.

    Ó iszonyú volt.
    Vad háború volt.
    A délután pokoli-sárga.
    Nyakig a vérbe és a sárba
    dolgoztunk, mint a hentesek,
    s a kövér béka elesett.
    Egész smaragd volt. Rubin a szeme,
    gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
    A lába türkisz, a hasa zafír,
    a bőre selymek fonadéka,
    s regés kincsével elterült
    a gazdag, undok anya-béka.
    Botokkal nyomtuk le a földre,
    az egyik vágta, másik ölte,
    kivontuk a temető-partra,
    ezer porontya megsiratta,
    s az alkonyon, a pállott alkonyon
    véres szemével visszanézett.
    Kegyetlenül, meredten álltunk,
    akár a győztes hadvezérek.

    Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
    Szép harc után. A szájunk mosolyog.
    Maró fogunk az undort elharapja,
    s gőggel emeljük a fejünk magasra,
    mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
        nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
        de jöjjetek, ajkam mosolyg.

    Ti vagytok az úr, én a szolga,
        bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
        eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
        de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
        az égető, nagy bánatot.

    Előre hajtok, körbe-körbe,
        a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
        imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
        ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
        nekem nincs semmim e tekén!

    Engem ragad vadul zilálva
        a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
        kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
        csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
        és célt nekem szótok jelöl.

    A vad röhejben elfelejtem,
        hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
        nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
        megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
        csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: Lélektől lélekig