Kategória: Kosztolányi Dezső

  • Kosztolányi Dezső: Párbeszéd magammal

    És sokszor megfogom a kezedet,
    akárcsak egy idegenét,
    és sokszor a szemedbe meredek,
    és a szemed egy kút, hideg, setét.
    És mély.

    És sokszor látlak ágyadon,
    ha átkarol a fájdalom,
    s mégis márványhideg az arcom,
    s mikor te alszol, én nem alszom.

    És sokszor átölellek csöndesen,
    szívdobbanásaid búsan lesem,
    és míg a tündérek körüldalolnak,
    én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

    Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
    játékaid, poros emlékeid,
    és kérdelek, nem integetsz nekik?
    Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
    és elrabolják sűrű hajadat,
    és gőgösen előrehajtanak?

    Sokszor meg mintha koporsó szorítna,
    hűvös szemfedő takar el
    és jól tudom, ez az a fej,
    amelyre rájő a halotti sipka.

    És mégis itt vagy. Most szólok veled,
    fogom kezedet és olyan meleg.
    Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
    lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
    és csak heversz, szomorú-halovány,
    az éjszaka fekete vánkosán?
    Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
    hogy egyszer lehunyod a szemedet
    s örökre úgy maradsz?
    Nem értelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Lányi Hedvighez

    Budapest, 1909. augusztus 11.

    Levél kislánykának

    Először is cím:

    Mégpedig így: Szeretlek. Mostan ismét úgy szeretlek, mint egy gyereket. Szeretnék mindent neked adni. Csokoládécukrokba fullasztani és fantasztikus, sárga selymeket aggatni a nyakadba. A sárga selyemruhát pedig lecsókolni, ronggyá csókolni a te szent, ezerszer szent testedről. Én meg koldusruhában járnék. Meglesném, mikor alszol el. A szemöldököd rebbenéséről tudnám meg, inni akarsz-e vagy enni? Vagy csókot akarsz-e? Egész olyan vagy, mint egy kislány. Selypítesz és kissé – gyengéden – kancsítasz. Játszol – azt mondod –, pedig nem játszol, csak élsz, az életedet éled. Gyönyörű vagy. Mind a ketten játszunk, bolondozunk, s egyszerre riadtan vesszük észre, hogy az ölünkbe hullt a boldogság. Hedda.

    Aztán komolyabb hangnem; mondjuk: g-moll:

    A vonat a legszebb napjaimtól ragadott el. Hat-hét nap: tenisz, futás, este a parkban és egyedüllét veled. Olyan szép volt ez, hogy mikor éltem, akkor is tudtam, hogy emlék lesz. Talán emlék volt akkor is. Ezután bizonyára ránk törnek az emberek. Ennyit már nem bírnak el. Hogy két ember ily buta örömmel örüljön egymásnak, s hogy egy fiú istennőt lásson egy felsőbb iskolai lányban és a lány istent egy újságíróban. Én vagyok-e az? Érzem, hogy én vagyok, és hangosan felkiáltok az én nagy terhes boldogságomtól.

    A legkomolyabb hangnem; komor basszusokkal:

    Szép, szép, áldott kedvesem. Félek attól, ami otthon történik. Írj rögtön. Mi lett veled? Hogy intézték el a mi kis ügyünket? Ha bántanak, elmegyek érted. Neked nem szabad szenvedned. Egy kellemetlen percednek sem szabad lennie. Én most csak attól tartok, hogy rájönnek az Árpi dolgára, s akkor mindkettőnk ügye komikus lesz. Kérd tehát Árpit, hogy a lehetőségig diszkréten és tapintatosan viselkedjék. Inkább veled foglalkozzék mások előtt. Charlotte-nak add át kézcsókomat.

    Befejezem. Én nem vagyok szomorú. A szabadkai séjour oly gyönyörű volt, hogy a kettőnk boldogságából még mára is maradt, még a magányom is sugaras és aranyos tőled. Te csodatevő! Te érthetetlen! Te szép, szép, szép…

    Csókollak:

    Desiré

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Mózes imája

    Hatalmas úr, sziklás erősség,
    te láthatatlan nagy titok.
    Intesz, s a földi munka hősét
    dörgő szavaddal elhívod.

    Te fenn a csillagoknak ormán
    trónolsz ragyogva, komolyan.
    Mi itt törődünk lenn mogorván,
    s tűn életünk, mint a folyam.

    Te tündökölsz a másvilágon
    magánosan, győzhetlenül.
    A mi sorsunk csak röpke álom,
    mely az idővel elrepül.

    Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
    s mi hervadunk, miként a fű,
    mit a kaszás vígan levagdal,
    te végtelen vagy s tiszta, hű.

    Kevés időig sírva élünk,
    s aztán a sírra rábukunk.
    Légy szörnyű harcainkba vélünk,
    s taníts meghalni, ó urunk!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Matthew Arnold: To the Magyar

    Not Spain, that once with proud imperial hand
    Held realms beyond the sea and ruled the main;
    Not England, rich with merchandise and gain;
    Not France, whose fever shakes the troubled land;
    Not Germany, whose noisy words are vain;
    Not America, whose restless powers expand—
    None yet can give the hero that the hour demands.

    Magyar! save them who groan beneath the chain;
    Break the vast heaps of fetters where they lie;
    Be thou the quickening dew of liberty!
    On land be thou what Greece once was on sea,
    Who on Salamis’ rocks would never fly;
    Be thou the unconquered Armada of the free.

    Forrás: Matthew Arnold verse


    Matthew Arnold: A magyar nemzethez

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Nem Spanyolország, mely fénylett a multba,
    Sem Anglia, a hős, mely rengeteg
    Árút tetéz partján, s dús, rettegett,
    Sem Franciaország, mely elborulva
    Tébolyda-zajjal víja az Eget,
    Sem Amerika, a sivár, a durva,
    Sem Németország, mely csak szókba fúl ma –
    Hőst egy sem ád, akit hír emleget.

    Magyar! Te mentsd meg őket, kik hörögnek,
    Hulljon le lánc és béklyó-garmada,
    Légy a világ élesztő harmata!
    Szárazföldön légy mása a görögnek,
    Ki Szalamisz szikláin nem törött meg,
    Te légy, te a legyőzhetetlen Armada.

    Forrás: Kosztolányi Dezső fordítása

    Matthew Arnold, Kosztolányi Dezső, angol költészet, fordítás, szabadságharc

    Kattints a címre a teljes vershez!


    Matthew Arnold: A magyar nemzethez

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Sem a hosszú spanyol haláltusa;
    sem Anglia (csak a hajói még
    s pénz érdekli világkalmár-eszét);
    sem az őrültekháza Francia-
    ország, melynek eget sért zsivaja;
    sem Amerika, az útszéliség;
    sem a szószátyár germán hülyeség
    nem ígér többé hőstettet soha.

    Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned
    gyúl a rege: lánctörők szent dacát
    látva éledjen szellem és világ!
    Újítsd, szárazföldön, a grácia Tettet,
    mely Szalamiszból templomot teremtett
    s nyílt tengerre űzte az Armadát!

    Forrás: Szabó Lőrinc fordítása

    Matthew Arnold, Szabó Lőrinc, angol költészet, fordítás, szabadság

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Kosztolányi Dezső: Hattyú kutyám

    Hattyú kutyám.

    Ülj itt s vigyázz a házra,
    te farkasok szelíd, fehér fia,
    ős embergyűlölő, kinek a léptünk
    álmatlan, éber neuraszténia.
    Ne engedd, hogy istentelen lerontsák,
    mit szívből, agyból raggatott a kéz.
    Hadd álmodozzon pár évig a gazdád
    a körbe, mely szűk és bezárt egész.
    Kik messze vannak tőlem és igémtől,
    ne jöjjenek át soha a falon.
    Ott túl úgyis az utca van, az utca,
    rokontalan szívemnek borzalom.
    Állj a határnál, híven, régi jelkép,
    igaztalan világban az igaz,
    tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,
    fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.

    Most jöjj ide.
    Leckét adok tenéked.
    Nyisd rám ködös, rövidlátó szemed,
    amelybe jóság és örök gyanú van.
    Őrizd a csöndet mindenek felett.
    Mard el veszetten, aki megzavarja
    s a semmiségről fájón zakatol,
    mert énreám még hosszú-hosszú út vár,
    s munkás kezembe hittel jár a toll.
    Aztán ne haragudj a koldusokra,
    kik bámulják, szegények, a kaput,
    és a holdfényben állanak soványan,
    hiszen azoknak annyi a bajuk.

    Inkább figyeld talán az irodalmat,
    s ha erre jár nehány sunyi utas,
    és meghallod, hogy engemet ugatnak,
    légy szíves, és reájuk te ugass.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Kosztolányi Dezső: Reggeli áldás

    Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
    és egy nyugalmas, fekete szivar.
    Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
    azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
    az ébredés lázadt szavaival.
    Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
    Itt benn a gyertya olyan halovány.
    Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
    Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
    s most süketen vár és ver tétován,
    hogy beleborzong fűtetlen szobám.

    Ver a szivem… Órám is egyre ver még.
    És fojtogatja torkom az öröm.
    Micsoda ez a régi-régi emlék?
    Dalolni és sikoltani szeretnék,
    és szállani a hajnali ködön.
    Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
    mint bús gyerekkorom emlékei,
    hogy álmosan gondoltam még az éjre,
    s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
    s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
    a nagy megindulást köszönteni.

    Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
    Még csupa folt és csupa sejtelem.
    Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
    füstöl az út gyászkandeláberekkel,
    és holt magány kong árva tereken.
    Ilyen magányt nem látott soha ember,
    ez a magány csak énvelem rokon.
    Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
    az éj mellett ravatalgyertya barnál,
    így megyek az ájult fővároson,
    s utolsó álmát félve meglopom.

    Fekete bársonyok közt éji pompa.
    Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
    a kórházakba lámpa leng lobogva,
    virrasztó lángok távol ablakokba,
    és éji fényük fájón folydogál.
    Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
    mik éjjel is úgy álltak az uton,
    és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
    dermedt nyakuk sután előre görbed,
    kínos vonaglás reszket álmukon…
    De itt a reggel, én, csak én tudom.

    Egy bérkocsin rohanok most elébe,
    lihegve lesem, merre érkezik.
    Külvárosokba bújok fázva-félve,
    és belenézek szürkülő szemébe,
    megcsókolom didergő térdeit.
    Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
    Itt már az éjjel fátyola szakad.
    Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
    ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
    a percenő fényt várom sápatag,
    nehézszagú, sötét tetők alatt.

    A szívemet széttépem száz darabra,
    s az ébredőknek mind odavetem.
    Az első villamos robog, hozsanna,
    egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
    s zöld fénybe motoz az emeleten.
    Áldott, aki a reggelt nékem adja,
    áldottak e bús, fáradt emberek,
    kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
    szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
    áldottak az alvók, a csendesek,
    s áldottak, akik menni kezdenek.

    Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
    e decemberi deres virradat,
    mely most szivembe, ahol minden átok,
    világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
    nekem, kinek már semmi sem maradt.
    Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
    a tiszta lázak zengő reggelén,
    áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
    mely most megindul sejtető robajjal,
    éj nap között, így még egész enyém,
    s áldott a föld és áldott legyek én.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Kosztolányi Dezső művei)

  • Kosztolányi Dezső: Régi pajtás szemüveggel

    Galambősz lettél, gyerekkori pajtás.
    Jaj, merre jártál,
    milyen malomban, hombárban aludtál,
    te lisztes molnár?
    Tízperceink bohóca, szemtelen kis
    csörgő szarkája,
    sehogyse illik hozzád e paróka
    meg a komolyság.
    Virgonc szemeden is üveg van, vékony
    jéghártya rajta,
    alóla bámulsz, ümmögsz, hogy „Dezsőkém,
    édes Dezsőkém.”
    Én nézem egyre, nézem a szemed most,
    az ismerős, víg,
    régi szemed, befagyva ott a jégben,
    a jég alatt lenn.
    Milyen nyugodt és távoli, milyen bölcs,
    majdnem hideg már.
    De az enyém az forró, cimborám, lásd,
    csorog a könnytől.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Kosztolányi Dezső: Áprilisi ezüst eső

    Szeles, fehérlő délutánon,
    mikor dalt hallasz messze, távol,
    a tiszta, illatterhes égből
    hull a napfényes, könnyü zápor.

    Akáctömjén röpül a légben,
    a lomb merengő, szűz fehérség,
    kis, ideges lányok kacagnak,
    veri az ördög a feleségét.

    Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
    agyunkba rózsaszínű láz kap,
    vékony, ezüst esőfonálon
    fehér angyalkák citeráznak.

    Piros a síró égnek arca,
    s a lágy eső vígan pörög le,
    mint fiatal, szelíd leányok
    titkos szerelmü, enyhe könnye.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ezek a fák

    Ezek a fák.
    a fák, a fák.
    A napsugár felé, a tág
    egekbe lustán nyújtózkodnak át
    a fák.

    Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
    Zsibongva-élő összevisszaság
    lélegzik és arcodba vág
    az ág,
    s nem múlnak, csak most kezdődnek el,
    a völgybe le, a hegyre fel.
    A fák.

    Meddig? Tovább.
    Amerre nézel, itt és ott, a fák.
    Zsongítanak, altatva, mint a mák,
    és jönnek újra, rémszerűn, e fák.

    A fák.
    Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
    semmit se tudva állanak,
    fejem fölött, fejem alatt,
    mint bűvös, ifjú csemeték,
    mint agg, szakállas remeték
    mindig kimérten, ridegen,
    sok idegen, sok idegen.
    A fák.

    A némaságba, indák, reszelős
    páfrányok közt cikáznak eszelős
    rendben tovább a fák.
    Ellenségesen, érthetetlenül
    lesnek ki, mint a szem s a fül.
    A fák.

    De mondd, mi ez?
    Ez a kimondhatatlan,
    ezernyi nesz,
    mely ágról-ágra pattan?

    E suttogás, melynek nincs soha vége,
    csak megtöri a csöndes csöndet és
    remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
    a szakadatlan, csöndes csöngetés?

    Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
    örök tenyészés és a tétova
    ölelkezés a forró nyári lázba,
    az élet, élet roppant tébolya?

    Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
    bús álmaikból a bús lombokat,
    mint villany és hő meddő óceánba,
    én árva ember, fájó gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Intés az öregebbek tiszteletére

    Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,
    akár utcaseprők, akár miniszterek.
    Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,
    mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.
    De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is
    évek veszedelmén törékeny szívverésteket
    ezen az embernek ellenséges földgolyón
    s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,
    hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson
    gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel
    s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,
    míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva,
    mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,
    egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják,
    hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek
    méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.

    Forrás: Lélektől lélekig