https://verskucko.com

Kategória: Kosztolányi Dezső

  • Kosztolányi Dezső – Szeretet

    Mennyi ember van,
    akit szeretek.
    Mennyi nő és férfi,
    akit szeretek.
    Rokonszenves boltileányok,
    kereskedősegédek, régi és hű
    cselédek, lapkihordók, csöndes,
    munkás írók, kedves tanárok,
    kik vesződnek a kisfiammal.
    Találkozunk mi olykor-olykor,
    meg-megállunk, szemünk összevillan,
    s én még maradnék tétovázva,
    talán hogy elmondjam ezt nekik.
    Mégsem beszélek, mert csak a részeg
    aggastyánok s pulyák fecsegnek.
    Ilyesmiről szólni nem ízléses.
    Meg aztán nincsen is időnk.
    De hogyha majd meghalok egyszer,
    s egy csillagon meglátom őket,
    átintek nékik kiabálva,
    hajrázva, mint egy gimnazista:
    „Lásd, téged is szerettelek.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edgar Allan Poe: Eldorádó

    Valaha rég
    Egy drága-szép
    Lovag nagy útra szállott.
    Ment, mendegélt,
    Száz útra tért,
    Kereste Eldorádót.

    Azóta agg
    A szép lovag,
    Szívében átok, átok.
    Bármerre ment,
    Se fönt, se lent
    Nem lelte Eldorádót.

    És végtire
    Lankadt szíve
    Egy árny eléje állott.
    Szólt: „Áldalak.
    Bús árny-alak,
    Mutasd meg Eldorádót.”

    „Ott messzi túl,
    A Hold kigyúl,
    Az Árnyak völgye vár ott.
    Vágtass el, el” –
    Az árny felel,
    „Eléred Eldorádót.”

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső Csomagold be mind

    Csomagold be mind, ami volt, ami régen
    volt, ami édes, mind csomagold be,
    ami több, mint játék, szerelem, több, mint
    élet is, a kincseim csomagold be,
    régi szavam, az aranyt, kevélyen
    csengõ rímeim, melyekkel magasan
    röpültem a többi fölött, s ékes igéim,
    mind-mind csomagold e batyuba,
    abba, amit hoztam, s hagyd az úton másnak,
    hogy hõsi-igazul járjak egyedül,
    egyszerû ember az egyszerû földön,
    s meztelenül legyek, amint megszülettem,
    meztelenül legyek, amint meghalok.

    Nyugtalanok az én reggeleim, és éjjel
    hatalmas hang kiabál újra belõlem.
    Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem,
    nem illik hozzá az ifjúi parádé.
    Úgyse soká tart már számomra e földi
    vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán
    elromlik a test, mely zárja hüvelyében
    lelkemet, és egészen lélek leszek. Adj hát
    vetkõzni most erõt, érezni e kevés
    idõre magamat s a világot, te nagy
    igazság, szeretet s még nagyobb igazság,
    fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet,
    mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szerelmesek

    A fejüket a tenyerükbe véve
    úgy nézik egymást,
    mint akik nem látták már ezer éve,
    dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
    szép mozdulattal
    testük csodásan-égő drágagyöngyét,
    majd szájukat a csókhoz igazítják,
    keresve átkozott-zárt életüknek
    a nyitját,
    de tétováznak még, várnak sokáig,
    eltávolodnak, úgy tekintenek föl
    a messze mámor ködbe fúlt fokáig
    boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
    nagy csillagával, hogy magukra öltsék
    a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
    és szájuk és szemük és benn a lelkük
    reszket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Kék virágok közt

    Hogy búsan a vonatra szálltam,
    lenn volt az éji szürkület,
    és a sötét mezőkre nézve,
    szóltam: „Mi rossz tenélküled.”

    Nappal van… A vasút a rétet
    ujjongó kedvvel futja át,
    friss illat árad messze-messze,
    körül virágzó tarkaság.

    A szélbe kék virágok ingnak,
    s én tőlük félve kérdezem:
    „Kék lányszemek, kéklő virágok,
    felkelt-e már hű kedvesem?”

    A kék virágok integetnek:
    „Most kel fel épp hű kedvesed,
    rád gondol és a szíve úgy fáj,
    szemei könnytől nedvesek!”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Beszélő boldogság

    Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
    Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
    Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
    hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

    Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
    neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
    s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
    csupán neked, a semminek beszélek.

    S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
    mely a vadember mellkasába tombol
    és a halál vasajtaján dörömböl,

    most megszületsz belőlem és dalomból,
    minthogy kitörve rég bezárt körömből,
    ujjongva megteremtelek örömből.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kosztolányi Dezső, boldogság, megszólítás, lélek, öröm, létöröm

  • Kosztolányi Dezső: Szeptember elején

    A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
    aranyköpenybe fekszik nyári, dús
    játékai közt, megvert Dárius,
    és nem reméli már, hogy újra győz.

    Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
    s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
    a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
    fülébe súg, elég volt már, elég,
    s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
    hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

    Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
    el kell veszítenem. A bölcseség
    nehéz aranymezébe öltözöm,
    s minden szavam mosolygás és közöny.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Tenger és vihar

    És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
    recseg-ropog hajónk,
    kegyetlen vashajónk,
    hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
    A szél, a köd jajong,
    hogy sír, jajong,
    és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
    oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
    hajrá, tovább, tovább,
    mindég tovább, tovább,
    csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

    Sötét sziklákon át,
    millió poklon át
    szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg,
    és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
    ordítoznak: csodát,
    csodát, barbár csodát,
    s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
    káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
    zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
    s hajrá, hogy minden a habokba halt,
    habzsoljuk az otromba diadalt,
    mint részeg matróz a nehéz rumot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! –– kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! –– sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.
    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
    látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
    és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
    és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
    halálosan magunkba merülünk.
    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
    az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
    a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
    az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kis mécs

    A kis mécs.
    Az este bús cselédje.
    Álmosan virraszt az asztalon.
    S az olajfoltos tálcára nézve
    sercegését némán hallgatom.

    A szobánk csöpp napja. Álom.
    Az arany olaj az árnyon,
    és a fény folyó arany,
    szerteömlő, szótalan.

    És a fülke csodapalota.
    Éji rémek lengenek tova.
    Csöndesen vetik az ágyat,
    és a párna
    barna árnya
    a fehér ajtóra bágyad.

    Félszeg árnyék-figurák,
    mind kevélyek és furák.
    Egyik a felhőkbe nyargal,
    másik hadonáz a karddal
    és a párnát egyre rakjuk,
    ferdül-fordul az alakjuk,
    melyet szorgos fény kimintáz.
    Panoráma, esti színház.

    Hordjuk a fehér petrencét,
    s nő a vánkos furcsa tornya,
    a kis ajtón – messze emlék
    hullámozva, ringatózva.

    Égig ér már
    a kevély vár:
    száz alak omol le s újra felkel.
    És mi szívdobogva nézzük,
    félve sandítunk feléjük,
    az éjben rubinpiros fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig