https://verskucko.com

Kategória: Kosztolányi Dezső

  • Kosztolányi Dezső – Beszélő boldogság

    Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
    Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
    Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
    hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

    Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
    neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
    s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
    csupán neked, a semminek beszélek.

    S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
    mely a vadember mellkasába tombol
    és a halál vasajtaján dörömböl,

    most megszületsz belőlem és dalomból,
    minthogy kitörve rég bezárt körömből,
    ujjongva megteremtelek örömből.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kosztolányi Dezső, boldogság, megszólítás, lélek, öröm, létöröm

  • Kosztolányi Dezső: Szeptember elején

    A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
    aranyköpenybe fekszik nyári, dús
    játékai közt, megvert Dárius,
    és nem reméli már, hogy újra győz.

    Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
    s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
    a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
    fülébe súg, elég volt már, elég,
    s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
    hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

    Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
    el kell veszítenem. A bölcseség
    nehéz aranymezébe öltözöm,
    s minden szavam mosolygás és közöny.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Tenger és vihar

    És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
    recseg-ropog hajónk,
    kegyetlen vashajónk,
    hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
    A szél, a köd jajong,
    hogy sír, jajong,
    és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
    oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
    hajrá, tovább, tovább,
    mindég tovább, tovább,
    csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

    Sötét sziklákon át,
    millió poklon át
    szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg,
    és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
    ordítoznak: csodát,
    csodát, barbár csodát,
    s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
    káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
    zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
    s hajrá, hogy minden a habokba halt,
    habzsoljuk az otromba diadalt,
    mint részeg matróz a nehéz rumot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! –– kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! –– sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.
    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
    látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
    és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
    és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
    halálosan magunkba merülünk.
    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
    az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
    a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
    az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kis mécs

    A kis mécs.
    Az este bús cselédje.
    Álmosan virraszt az asztalon.
    S az olajfoltos tálcára nézve
    sercegését némán hallgatom.

    A szobánk csöpp napja. Álom.
    Az arany olaj az árnyon,
    és a fény folyó arany,
    szerteömlő, szótalan.

    És a fülke csodapalota.
    Éji rémek lengenek tova.
    Csöndesen vetik az ágyat,
    és a párna
    barna árnya
    a fehér ajtóra bágyad.

    Félszeg árnyék-figurák,
    mind kevélyek és furák.
    Egyik a felhőkbe nyargal,
    másik hadonáz a karddal
    és a párnát egyre rakjuk,
    ferdül-fordul az alakjuk,
    melyet szorgos fény kimintáz.
    Panoráma, esti színház.

    Hordjuk a fehér petrencét,
    s nő a vánkos furcsa tornya,
    a kis ajtón – messze emlék
    hullámozva, ringatózva.

    Égig ér már
    a kevély vár:
    száz alak omol le s újra felkel.
    És mi szívdobogva nézzük,
    félve sandítunk feléjük,
    az éjben rubinpiros fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Hajnali csók

    Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
    s sóhajba halnak az éjjeli szók,
    vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
    s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
    leszáll a csók,
    a hajnali csók.

    Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
    fázó derű, hajnali kósza titok.
    Bús ködbe nyíló jégharmatu rózsa,
    fáradt gyönyöröknek lángraszítója
    a csók, a csók,
    a hajnali csók.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szerelem

    Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
    lángoló karral, lángoló lábbal
    rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
    gyalog és kocsikon, a találka helyére,
    sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
    Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
    mint eleven fáklya. Ott valami érzett
    belőle, ígéret, az a jó jövendő,
    mely majd eljön oda s a semmiség, üresség,
    minden, mi körülvett, az idegen világ is,
    ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kis kutya

    Mégis a legszebb állat.
    Magasba trónol fönn a vánkoson,
    csodálva nézem sokszor órahosszat
    és fürge szívverését számolom.

    Ha álmodik csontokról és ebédről,
    gondolkozom, milyen a kutya-álom?
    Milyen lehet az élete, az álma
    ezen a vad és végtelen világon?

    Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja
    s virgonc szemem kerüli futva-félve.
    Egy néma-csöndes bánat titka ködlik
    enyves szemébe, barna, bölcs szemébe.

    És firtatom: nem szeret ugye senki
    s buksi fejét búsan térdemre ejti.
    És szólítom: menjünk a kertbe ki
    s lengő fülét lassan leengedi.

    Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
    és mélabúsan önmagába mélyed.
    Vagy kérdezem: fáj, ugye fáj az élet?
    s reám borul, akár egy drága testvér.

    És nógatom: szólj a kutyavilágról,
    hol testvérkéd, apuskád messze él
    és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
    Száját feszítem és mégsem beszél.

    Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
    ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
    Nem tud beszélni, a kedveske néma.
    És sír és sír… Szegény kis kutya sír.

    Úgy élünk együtt, két kis idegen,
    valahol messze, mese-szigeten.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Csöndes, tiszta vers

    Nincs semmim, így megyek magamban,
    tip-top szelíden, csendesen,
    s ha éjjel bántanak a rablók,
    kitárom két üres kezem.

    A rablók sírnak velem együtt,
    olyan-olyan szegény vagyok,
    mint a kisded első fürdetőjén,
    s mint a teknőn a halott.

    De tart a föld ez az enyém még,
    feszül az ég fejem felett,
    s kitárom az örök egeknek,
    örök – mezítlen testemet.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szerenád

    A kormos égből lágy fehérség
    szitálja le ezüst porát.
    Dideregve járok ablakodnál
    a hófehér nagy úton át.

    S amint megyek itt éji órán,
    lépésem mégse hallható,
    mert zsongva, súgva és zenélve
    halkan szitál alá a hó.

    S körülvesz engem zordon árnyat
    egy hófehér szelíd világ:
    angyalpárnáknak tollpihéje,
    zengő, szelíd melódiák,

    habpárna selymén szunnyadó arc,
    mint angyalok fényszárnya ó,
    minek szelíded altatóul
    halkan zenél a tiszta hó.

    Oly mély a csend, a város alszik,
    mind járjatok lábujjhegyen!
    Pihék, zenéljetek ti néki,
    hogy álma rózsásabb legyen.

    Egy hófehér hálószobává
    változz át csöndes utca, ó!
    Fehér rózsákként hullj az éjben
    reá, te szálló, tiszta hó!

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig