https://verskucko.com

Kategória: Lesznai Anna

  • Lesznai Anna: Későn érkezem

    Hogy hazatértem egy-két éjen át,
    hallottam még a csalogány dalát:
    s hogy harmadnapon örömváró füllel
    lestem hangját az énekes bozótnak,
    a csalogányok némák voltak!
    A tavasz végdala jutott nekem –
    ez életem!

    Mikor engem ringatott a karján,
    nem volt fiatal asszony már anyám,
    s hogy nőttem, gond és teher tért a házhoz,
    anyácskám gyakran így szólított engem:
    „Vigaszt keresek nevető szemedben,
    ifjúságom búcsúja vagy nekem,
    én gyermekem.”

    Gyerekléptekkel sok oly házban jártam,
    melyben azóta csend s magány van.
    – Sok olyanba, mely már aludni készül,
    udvaraikba víg virágok keltek,
    melyek nevei nótát énekeltek:
    százszorszép bokor – égő szerelem
    nyílott nekem!

    Hosszú uzsonnák a hársfa alatt
    megrövidültek. Az idő halad.
    Nappal eloszló tarka pipafüstben,
    kiket kertünkben együtt ülni látok,
    megöregedtek mind a jó barátok –
    újak nem jöttek. Ím, megértem, –
    egy kedves világ végét értem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Egyszerű nóta

    Hogy engem lássál nézd kedves a kertet,
    A lombosat árnyasat, rejtőst a domb ölén,
    Bizony mert én is lombos rejtős vagyok.

    Ha engem szólítsz kedves, szólítsd a szellőt,
    A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
    Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

    Ha testem kívánod úgy simítsd az illatos földet,
    Ő alszik és bűvös, de viselős izzó kehellyel,
    Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

    Ha ölelni óhajtsz, úgy öleld a hársaim törzsét,
    Erősek, szívósak, égnek tülekedőek,
    Köztük megállok, hajamban játszik a nap.

    Ha bírni akarsz úgy híntsd be maggal mezőnket,
    Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt,
    Ki holnapom hordja, én is azé leszek.

    Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
    Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek,
    Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.

    Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
    Borúlj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
    Ott játszik csókom minden sugár nyomán.

    Ha jó akarsz lenni hozzám, símogasd meg ebünket,
    Mert hű ő szegény és nem tudja megmondani mi fáj,
    Haj, tudni szólni a félénk szívnek nehéz.

    Ha el akarsz hagyni, tedd be házunk kapuját,
    Léptednek nyomán arannyal porzik az út,
    Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Ezer lelkemről

    Jaj, én sokféle lelkem, kik belém szorulva zsibongtok,
    ezer útra húztok és szomjaztok ezer vizet.
    Mindenik vágyamat féltve, ha végül fáradtan levetném,
    felsír az egyik lelkem: „Ne vesd el, ne vesd el; ne még.”

    Ezer csáppal falánkan környékezlek, ezer élet,
    s csapódik egyszerre ezer csorbító csapás le rám.
    – Jó azoknak, kik csak sírnak, s megalszik lelkük a könnyben,
    s nem csiklandja szívük sírván is csábos csalóka gyönyör.

    Jó nékik, kik örömbe halnak széthulló szirmos ajakkal,
    s nem éber bennök semmi, ha tárul a csók.
    De ezer lelkem virraszt s váltogatva egymást,
    nem hágy elhalni engem s betelni az élet ölén.

    …Szeretőm nem lehet: kéjben ős testvérség íze fakad fel,
    s szerelmes borzongást hintve hull rám a testvéri ajk.
    Gyermekem embernyi pajtás, vetélkedő kedv kél közöttünk,
    s kit sújtanom kéne, mert bántott: azt sután sejtem fiamnak.

    Ezer lelkem enyémnek fájlalja mindenek őszét,
    ezer vajúdás kínja tép bennem véres sebet.
    Őrült gyökerem reszket és meztelenre meredve,
    lihegve gyűjti magába nedvedet, ezer hazám.

    Ezer libbenő ágam (mert enyém mindenik menny is),
    sok mohó mennynek adózva, kifosztja öngyökerét.
    Jaj nékem, ezer lelkem, ezer darabra téptek!
    Pozdorjaként hullok szerte, nincs törzsöm, nincs sorsom nekem.

    Sírván kiáltok utánad, Lelkek Marokszedője,
    fogd össze ezer kalászom, hogy békélt kéve legyek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Nyári nap

    Párom ma jön: ajándokul
    Bíbor szerelmet hoz nekem,
    S hogy édesb legyen benne bíznom,
    Messziről jön és idegen.

    Ugy-e azért késtél soká,
    Hogy harmatos kín hamva lepjen,
    Hogy nyári napok forró lázán
    Mézzé vált vágy verje ki testem.

    Csudálkozva nézem karom,
    Mint hajlik ölelésre íve,
    Mély gyökerű gyönyörök íze
    Gyülemlik csókká ajkamon.

    Bő fényözön csurog a kerten,
    Sok izzó kelyhű tárt virág,
    Én és a kéklő szilvafák
    Állunk, várunk napfénykeverten.

    Nem is akarunk más gyönyört,
    Elég lesz, ha duzzadva éled
    Érett testünk – és ha tevéled
    Kemény szívem gyengére tört.

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Trokán Anna előadása

  • Lesznai Anna: Tavasz Isten

    Te nagy tavasz Isten, te szent tavasz Isten
    Kinek hatalmában nem eleget hittem.
    Jaj, bocsáss meg nékem – hiszen megszenvedtem
    Sok zöld rügyet bontó gyilkos kikeletben.
    Ó! könyörülj rajtam!

    Alig ösmertelek – ellenségem voltál.
    Kicsiny gyermek voltam – már igádba fogtál –
    Labdával játszottak a leánypajtások.
    Hogy kikezdett engem a fájdalmas átok!
    Ó! könyörülj rajtam!

    Fekete hárs gallyán te csapdostad éjjel
    Ablakomnak rácsát – Te repesztéd széjjel
    Csendes álmom burkát – fájó késszúrással,
    A szivembe mártott madárdalolással!
    Ó! könyörülj rajtam!

    Szédítő magasra te lökted hintámat!
    Szénaillat borral részegítéd számat –
    Ha a réten jártam, üldözőbe vettél
    Éles sikoltással mellettem termettél.
    Ó! könyörülj rajtam!

    Házba menekültem. Az anyámhoz bújtam
    Üvegszemű bábum felé félve nyultam.
    Merev bábum kékes üvegszeme megett
    Rám villogott gúnyos varázstekinteted.
    Ó! könyörülj rajtam!

    De én dacos voltam – fellázadt a lelkem,
    Könyörtelen kezed, vad varázsod ellen,
    Ököllel bontottam fájó ölelésed –
    Dacba meredt testtel fogadtalak téged!
    Ó! könyörülj rajtam!

    Nagy birokra keltünk. Mint ősi regében:
    Óriás és ember, úgy küzdöttünk éppen –
    Küzdöttünk sok éjjel, küzdöttünk sok nappal
    Véres, tépett sebbel, fájóbb diadallal!
    Ó! könyörülj rajtam!

    Hol itt, hol ott lelünk hirtelen egymásra,
    Kelő mosolyomat bontod zokogásra,
    Szépség mérget szórsz el, bárhova én lépek –
    Minden virágszállal titkos rontást tépek.
    Ó! könyörülj rajtam!

    Tovább nem bírom el, küzdelembe fáradt
    Testem letapossa győztes, gyilkos lábad.
    Két karom se tépi, töri már a láncot,
    Dalolva jársz rajtam győzelmi táncot –
    Ó! könyörülj rajtam!

    Hivő, megtört lettem. Ó! könyörülj rajtam –
    Tudom, nagy isten vagy, tudom vétkes voltam –
    Két szent karod erős, hatalmas az ajkad –
    Én is azért lettem, mert te úgy akartad.
    Ó! könyörülj rajtam!

    Jaj! mert mi lesz vélem, ha elfordulsz tőlem?
    S itt hagysz eltiporva a tövismezőben,
    Prédául a nyárnak, zsákmányul az ősznek,
    S kapok fehér telet hideg szemfedőnek!
    Ó! könyörülj rajtam!

    Istenem, letipróm, így ne hagyj el engem,
    Egyesüljek véled gyilkos szerelemben!
    Váljak porló földdé, fénylő ködpárává,
    Én magam is gyilkos tavaszi varázzsá.
    Ó! könyörülj rajtam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Búcsúztató

    Nem ma, nem holnap, tán holnapután –
    suta napokat számolok bután.
    Hogy rámderültek a régi napok,
    ágam közt dal és kék mennybolt lakott

    De bíbor nyárnak bús szüretje van.
    Búcsúzon szállsz rám, kedves madaram,
    száradó ágon szárnyad élni fél –
    bolond nyarakon rideg tél ítél.

    Erős az évad rendje: menni kell.
    Gólya meg fecske tegnap mentek el,
    lám, a vadkacsa holnap száll tova.
    Fázós szívemen szíved tétova.

    Mivel tartsalak, hisz öreg vagyok.
    Esik az eső, jönnek a fagyok,
    ha itt maradnál, hiába maradnál,
    megtévedt madár, elhervadt nyaradnál.

    Az évad rendje rendre menetel.
    Ha te megmaradsz, úgy én megyek el.
    Eljönnek értem, hűs földre tapodnak,
    hullott árnyékát fenn égő napodnak.

    Dérrel fedeznek, szórnak zúzmarával,
    temetnek önnön díszem avarával,
    rejtenek saját lombom aranyával,
    elcsattant csókok piros zavarával.

    Eljött az ősz – hát őszülni muszáj.
    Csók helyett új csudát leljen a száj,
    leljen búcsúszót, lelket felderítőt,
    sebes szárnnyal kék egekre repítőt”

    Lombom kalitja nyíljon meg neked:
    láss meg hét határt, ismerj hét eget,
    hét csókos évünk feledjed el hétszer –
    hisz bárhová érsz, úgyis engem érsz el.

    Mert ősibb a nyár minden madaránál,
    ősibb az avar a nyár aranyánál,
    ősibb és ifjabb a fészek az útnál
    s ha hazajutnál, mindig hozzám jutnál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Szilveszter hídján

    Hej, lángol a rőzse, dalos kandalló,
    hamvadó rőzse, daloló palló.
    Évből az évbe karcsún hidalló
    Szilveszter hídja: most általléplek.

    Mit vigyek magammal az eredő évbe?
    Mit vonjak magammal a révülő révbe?
    Mit lökjek a lángba, mit ejtsek az éjbe?
    Hej, haj.

    Hej, haj! vigyem a batyum, vigyem a nótám?
    Vigyem a házam, vigyem a szolgám?
    Vigyem az ősöm, vigyem a párom?
    Mit vigyek által az ingó határon?
    Hej, haj.

    Elverve a terhem, elszórva a nóta
    a házam is zárom, szabad a szolga.
    Ősök örökje, örökös párom
    nem viszlek által az ingó határon.

    Nem viszlek át téged se, te kérdő, te kedves,
    köntösöm széle könnyedtől nedves.
    Hej tulipiros örvény, tulipiros árok!
    Túlnan a hónap, hol szivem jót kap:
    Szilveszter hídján egyedül járok!
    Hej, haj!

    Ki szól utánam, ki int haraggal,
    hangosan halló harangos hanggal?
    …Istent se viszem által a hídon:
    vagy megelőzött, vagy őt se hívom.

    Lépteim mezők, szemeim percek,
    fürtöm hevében aratás serceg,
    ujjam újhodás, ajkam ajándék,
    két karom szándék, térdeim halmok,
    melleim delelők, csípőim alkonyok,
    rokolyám tenger, lélegzetem szél,
    homlokom csillag, szívem szivárvány!
    Egyedül megyek át Szilveszter hídján.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Rémület

    Elsőfű fiatal csikó
    lépdel virágos réteken
    akár a lányka kényesen
    lép át kacér kis vétkeken.

    Tompora felett göndör fürtöt
    épp most hányt a buja akác
    az orgona is orgonál
    nászos határ amerre látsz.

    A busa fejű kis csikó
    szeme felszippantja a rétet
    szomjas tekintete latolja
    a szétterített legelőket
    orrcimpája remegve csalja
    ide a messzi égi kéket.

    Dajkája emlőjét feledve
    szimatolja mi jó van itt?
    Elrúgja vékony lábait
    testében ősi füvek nedve
    buzog fel, nyújtózik, örül
    habozva kering még kicsit
    kövérhasú kancák körül.

    Felágaskodik hirtelen
    övé a vágytelt végtelen.

    De mi történt? Megtorpan, reszket
    s mint aki drága kincset vesztett
    most veszi észre… keble dobban
    remegve áll a felvert porban
    dehogy mozdulna többet el
    feszült inakkal vesztegel.

    Most riadt meg először életében
    a halál fürdik téveteg szemében.

    Fellegek árnya vagy akácfa ága
    szórta a rémet boldog iramára:
    itt van s áthághatatlan nagyra nőtt!
    Ezentúl mindig látni fogja Őt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Szerelmes vers

    Hiába, hiába mondom: “Lesznai Anna
    több szerelmes verset nem ír”,
    minden papír bűvölve titkos írással,
    s ha örömmel vagy sírással rácsöppen kezem,
    felgyullad rajta a te képed mása.
    Néha haragszom hogy az egész mindenség
    számomra egy csók gyűrűjébe szorult,
    hisz valaha tágléptű, bátor vándor voltam,
    utam mindenik fája más-más színnel borult rám.
    De lám, sorsom seregei mind hozzád boldogultak,
    mint a szentek kik az Úr arcát pillantva megvakultak.
    Büntetés ez – vagy megváltó csoda,
    nem tudom – de tudom, te viszel el oda
    hová az egy-utam elküldetett.
    Mert kezem és kezed közt nincs hézag ha érintesz,
    én mindig tudom mit akarsz ha intesz,
    mert eleven élet, nem holt határ jár köztünk.
    Két boldog meteor olyan édesded összeütköztünk
    hogy egybeolvadván, helyreütöttük az ős bűnt,
    az elszakadást.
    Igaz – nem mást – csak szegény magunkat tüzeltük egybe,
    de ki tudhassa, az ilyen kis szerelmi zsarátnok melegén
    nem ége-e el egy nagy rőzse ősi átok!
    S itt is, ott is, fűben, fában, csillagban, szívben
    felcsillannak boldog barátok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Ittfeledt holmi

    Aznap is így lesz: bezárul az ajtó
    – utánad nézni már ma sem merek –
    de aznap nem várlak haza ebéddel,
    jó puha ágyat néked nem vetek.

    Lelkem abroszán elfakul a rózsa,
    örömet sose tálalhat neked,
    nem leszel kisfiam, se kedvesem,
    nem leszek többé anyád, kedvesed.

    Üres a szoba, már nem mi szobánk,
    ittfeledt szegény tárgyak visszasírnak.
    Bánatos testem hova csukjam el?
    Rozoga lábú napok el nem bírnak.

    Mi lesz velünk – kitől kérdezhetem?
    Kívüled nincsen kitől kérdenem.
    Hol sírhassak, ha nem a térdeden,
    ki gyógyítson, ha te leszel sebem!

    Neszt hallottam… talánha hazatértél!
    Üldöző hangok kísértgetve járnak…

    …Egy pár sámfa, gyűrt keszkenő, egy plajbász
    egy törött senki-semmi hazavárnak.

    Forrás: Lélektől lélekig