https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Ágai Ágnes: Emlékezlek

    Igen, már tudlak emlékezni,
    már időtlenedtél az időben.
    Nem kérdezem, hány éve,
    hiszen nem mérhetlek naptári évben.
    Valahol gyökeret eresztettél,
    s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
    Megálltál. Véglegesedtél.
    Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
    Elhelyezkedtél.
    Fölém borulsz, védőernyőként
    rám sátorozod emlékképedet.
    Magamra tetováltalak,
    bőrömre karcoltalak,
    belém égettem alakod eleven mását,
    és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
    Már nem változol,
    nincs elcsúszó hangsúly,
    nincs szemrebbenés,
    nincs előre, hátra,
    oldalt mozdulás.
    Viszlek magamon magammal,
    múltam talapzatára állítalak,
    és köréd fonom örökre
    lelkem versekbe bujtatott
    szép, könnyes hódolatát.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: Epiktétosz-visszhang

    Sose mondd azt: „el-
    veszítettem”, semmiről;
    mondd: „visszaadtam”.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Jékely Zoltán: Rémálom szürke sziklatájban

    …bizony fű a nép.
    Ézsaiás könyvéből

    Dermesztő szélben, szürke szikla-tájban
    halott költő verskötetét lapoztam.
    Magunkban voltunk: Ő, a láthatatlan,
    ahogy sötét, sürű betűkre váltan
    rám-mágnesezte fájdalmát s a gyászát,
    és szinte test szerint elémbe lépett –
    és én, bocsánatkérőn szégyenemben,
    amért nyelvén nem olvasok, nem értek.

    Az ég fölöttünk véreres, meredt szem;
    visszhangosan gyanús kövek görögtek
    – ily csendben minden kis nesz szíven üt –;
    találkozásunk valakik vigyázták:
    nem emberek, inkább dögkeselyűk.

    – Kurdul ki tud? – kérdeztem szinte sírva,
    s nem mertem a Költővel szembenézni!
    – Már csak a szél! Lapozza ő, ha bírja,
    gyász-dalait, és hordja szerteszét,
    süvítse messze! Lesz, aki megérti
    egy nép kollektív végrendeletét.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Váci Mihály: Semmi az egész

    Várom, hogy visszatérj,
    szótlan szemembe nézz,
    mosolyogj szomorún:
    – Semmi az egész!

    Semmi az egész.
    Minden volt – ennyi lett!
    Vezess már haza engem.
    Szorítsd a kezemet.

    Éjjelenként majd néha,
    ha erősek leszünk,
    amit remélni kellene
    – arra emlékezünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Notturno

    A szürke éj kóbor lovagja lettem,
    Mint egy beteg, unalmas trubadur,
    S amint az est sok groteszk árnya lebben,
    Megindulok, merengve, szótlanul…
    Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
    Pirulnak az eső utáni tócsák,
    Hidegen villog a kék kövezet,
    Kápráztat és vezet…

    Az égen felhők szállnak, szomorúak,
    Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
    Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
    A földi, párás, fájó sóhajok…
    Körül a sok komor körrajzú kőház
    — Megannyi szfinx — a szürke éjbe méláz;
    Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
    Komor ablak-szeme…

    Ó, ott belül e falak nem ily némák:
    Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,
    Ilyenkor kúszik vergődő problémák
    Hűs kígyóteste a lelkek taván;
    Megremeg fogaim közt cigarettem,
    Hamva lehull szürkülő permetegben,
    S közel valahol bús ária csendül:
    Egy dal Chopinből…

    Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,
    Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?…
    S ím barna oszlopsorként zöld ívekkel
    Elém tárul egy fűszeres fasor,
    Már itt az erdő sűrű lombja hallgat,
    Körülvibrálnak illatos fuvalmak,
    Mellemből egy halk sóhaj tör utat,
    S megejt az áhitat…

    Az örök templom, a sok zsolozsmás ág
    Reámborul, könny futja át szemem,
    Egy gyermekkori édes, halk imádság
    Bűbája száll át árva lelkemen
    S csak néha nyilall szívembe a kétely:
    Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,
    Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,
    Ha elröpül az éj?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

    Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Szeretted ezt a szomorú világot
    S az embert, ezt a nyomorú virágot.
    Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
    És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
    Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
    Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
    A megbocsátást gyakoroltad egyre,
    Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
    Ma is elégszer hallod a magasban
    A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
    A gyilkos ember hangját, aki részeg,
    S a szeretet szavát feszítené meg.
    Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
    Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Dsida Jenő: Most elmondom…

    Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
    mikor a halk sík bársonyán
    kihúnyt a nap és már sovány
    arccal fölkelt a szép, hazug hold,
    nagyon vágytam hozzád beszélni –
    Ó, nem bohón és nem bolondul,
    de mélyen, mint harang ha kondul
    s ahogy csak férfi tud beszélni.

    Kezembe fogtam kezedet
    s felpillantottam, – fel a fára,
    melynek tar ágán furcsa, árva
    levél-sziluett reszketett,
    úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
    mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
    pilla szélén, vagy illanékony
    pernye, ha percig áll a füstben.

    Mint bús leány, kit lassu méreg
    naponta mart s félig megölt,
    de menyasszonyi fátylat ölt,
    bár tudja, több napot nem ér meg
    és révedezve haboz és vár,
    tétovázik a hajdani
    mérget ma is felhajtani:
    maradna is még, hullna is már.

    Társai, sárga, hullt szerelmek,
    halomban hevernek alul
    s éreztem, jaj, ez is lehull,
    ha szavaim most rálehelnek,
    nem bírja ki e halk, finom lény,
    ha holdsugárnál tömörebben
    csak egy hang is feléje rebben…
    És én hallgattam, mint a holdfény.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Farkas István: Tudom, hogy senki…

    Nem lesz ott velem
    majd azok közül,
    kiket szerettem
    és elhagytam,
    akit imádtam,
    s elhagyott,
    vagy kit megbántottam,
    s nem kértem bocsánatot,
    – tán megbocsátott
    nekem, ha tudott –
    abban az utolsó,
    fájdalmas pillanatban,
    mikor mennem kell
    e Földről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Veled vagyok

    Érzed, ha gondod, bánatod van,
    szólok hozzád, veled vagyok,
    mint én is meghallom bajomban
    hozzám szivárgó sóhajod!

    Nélküled élni nem tudok már,
    lásd, ha távol vagy, ha közel
    – édes bájad körül lobog bár –
    keserű mámorod ölel.

    Kik összeforrottunk a bajban,
    tilosban (s bűnben – mondanák a
    szentek!) megleljük-e majdan
    a közös kegyelem szavát?

    Megleljük-e, Veled keresném
    étlen is ítéletnapig!
    Míg ránk gyújtja e képtelen fény
    hűségünk gyémántholdjait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Jó érezni…

    Csak Veled szép
    Jó érezni azt, hogy szeretlek
    nagyon és egyre-egyre jobban.
    Ott bujkálni a két szemedben
    rejtőzködni mosolyodban.
    Érezni, hogy a szemeid már
    szemeimben élnek és néznek
    s érezni azt, hogy szép, Veled szép
    és csak Veled teljes az élet.

    Mit el nem értünk külön tévelyegve
    talán egy kis fészek adja meg nekünk
    hol ajk az ajkon egymást átölelve
    nevetve-sírva boldogok leszünk.

    Forrás: versgyűjtemények