https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Sík Sándor: Isten lánca

    Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
    Az Isten lánca vagyok én neked.

    Kötlek magadhoz élő kötelekkel,
    Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

    A ködlő múltat akarom, feledd,
    S állj meg hajnalló mélyeid felett.

    És nézz magadba boldog félelemmel:
    Isten szemével és az én szememmel.

    És tépd el mind a félig-fátylakat.
    Akarom: láss és megszeresd magad.

    Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
    Erősségnek és mosolygó vigasznak.

    Lásd, hogy világol a boldog titok:
    A zengő porta, mit Isten nyitott.

    Akarom: keljen új életre benned
    Alvó dala az építő igennek.

    És mosolyogd rám, édes jó barát,
    Az erős Isten élő mosolyát.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Reményik Sándor: Mosoly

    Mosolyod…
    Mely szívből fakad,
    Aranyozza be arcodat.
    Mosolyod nem kerül pénzbe,
    Mégis sokat ér testvéred szemében,
    Gazdagítja azt, aki kapja
    S nem lesz szegényebb az sem, aki adja,
    Pillanatig tart csupán,
    De örök nyomot hagy maga után.

    Senki sem olyan gazdag,
    Hogy nélkülözni tudná,
    És senki sem oly szegény,
    Hogy meg nem érdemelné.

    Az igaz barátság látható jele,
    Hintsd be a világot egészen vele.
    Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
    Bátorság a csüggedőnek,
    Vigasztalás a szomorkodónak.

    Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
    De semmiért meg nem vásárolható.
    Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
    Mert csak abban a percben van értéke,
    Amelyben arcodon megjelen.

    És, ha ezután olyannal találkozol,
    Aki nem sugározza a várt mosolyt,
    Légy nagylelkű, s a magadét add,
    Mert senkinek sincs
    Nagyobb szüksége mosolyra,
    Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Reményik Sándor: Köszönt egy ember

    Köszönt egy ember: „Egészséggel járjon.”
    „Adjon Isten”… feleltem halkan én.
    Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon,
    S szürke varjak egy száraz jegenyén.

    Mint valami fogadás, esküvés,
    A ködben úgy koppant tompán a szó,
    Aztán két összedobbant szívverés
    Elvált, mint óceánon két hajó.

    Először látott — utoljára tán,
    Először, tán utolszor láttam én,
    A varjak e szürke nap hajnalán
    Jajgattak a ködben, a jegenyén.

    A szemünk összevillant hirtelen,
    A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk,
    Pedig nem történt semmi, semmi sem,
    Csak jólesett, hogy magyarul beszéltünk.

    1. január 12.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Álmot adsz…

    Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
    Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
    Szellemed suhogón beföd, körülleng,
    Istenem. Bevonod szelíden édes
    ízzel ajkaimat s a sárga mécset
    elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
    Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
    Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
    Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
    eltévedt szeretőm kis szűzi testét
    s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
    Halkan símogatom meleg pihéit:
    pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
    cukros hóhegyeken futunk sikongva,
    zizzenő búzaföldön összeforrunk
    s érett csillagaid kibuggyant fénye
    gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: Kavafisz-visszhang

    legalább egy ízben el kell menni,
    messzire kell menni minden
    szerető szem elől; le kell hűteni
    szívek kölcsönös lobogását, épp a leg-
    melegebb szivekét – másként
    hogyan is volna kívánható, hogy aki
    térdén lovagoltatott, stb.: egykor
    bájos-hibás személyedet apránként elfogadja,
    másként?

    Mesterlegény, – ha lány vagy is –
    mennél messzebbre! (Úgyszólván közömbös:
    kikkel, hol, mit tanulsz. „Tanulsz”-e.
    Vissza kell jönnöd, hogy itt lehess.
    És ha szíved töröd össze – ímmár: megint –
    akkor is. Akkor ezt tanultad. Elég szívtörős
    az egész.

    Csak az a fontos: mennél messzebbre
    s legalább! egy ízben.) El kell menni

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bertók László: Boldogság-dal

    Eljön a napja, meglásd,
    tán észre sem veszed,
    csak sokkal szebben süt rád,
    csak mindenki szeret.

    Nem tudod, mitől van,
    egyszer csak énekelsz,
    s nevetsz, mert a dallam
    arról szól, hogy szeretsz.

    Sétafikálsz az utcán,
    s mindig jön egy barát,
    és ha a kedved fogytán,
    ő énekel tovább.

    Szomorú vagy, magad vagy,
    úgy érzed, ég a ház,
    egyszer csak kopogtatnak,
    s ott áll, akire vársz.

    A boldogság egy hajszál,
    egy szó, egy mozdulat,
    csak mozdulj meg, csak szólj már,
    csak el ne hagyd magad.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: Idézetek

    Ennyit tanultam

    valamit mindenki tud;
    mindent senki sem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Súgás az ősznek

    Ősz, te sokat tudsz:
    mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
    s hervasztó, irgalmatlan
    szomorú szemeiddel
    befigyelsz minden ablakon.

    Ősz, te sokat tudsz,
    s tudásod soha el-nem-vehető,
    mert a halottak nagy-erősek
    és tanítód a temető.

    Ősz, te sokat tudsz
    és ajtómat ha titkon benyitod,
    mellém lopózva böngészed ki,
    miket szitálón, csöndesen
    a papírra írok.

    Ősz, te sokat tudsz,
    de most nyílik a szám
    s oly valamit súgok,
    mit te se tudsz talán:

    Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
    köd-váraktól köd-várakig,
    van egy búsongó kis fiú,
    van egy sóvárgó kis fiú, –
    – ki ibolyákat álmodik.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Csukás István: Virágének

    Vakmerőn nyúlok
    s biztosan érted,
    tétovaságom
    hitre cserélted.
    Szótlanabb szónál
    ez az áhítat,
    több a valónál,
    mégis megríkat.

    Lehull az inged,
    nincs, ami födjön,
    szép szüzességed
    fehér hófüggöny –
    Mint torony omlik
    össze, ki voltál,
    örömöd ring, ring,
    simább a tónál.

    Egymásnak arccal
    kerültünk végre,
    szorongva hallgatsz
    némább beszédre.
    Nincs nagyobb titok,
    nincs nagyobb vigasz:
    rád hasonlítok,
    rám hasonlítasz.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Babits Mihály: Strófák Gizikéről

    Gizike barna dús hajával
    besátorozta lelkemet,
    Gizike gyönyörű hajával
    bilincsbe font be engemet.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem
    Gizike barna dús haját,
    holtig kivánom, és kisérem
    Gizike gyönyörű haját.

    Aranka fürte szőke, gazdag,
    becses buza, rendetlen asztag: –
    Gizike fürte barna, dús,
    simúlva milliónyi szála
    önkénytelen harmóniára.

    Aranka arca csupa hús,
    Gizike arca csupa szellem,
    Gizike teste csupa kellem,
    Gizike lelke csupa fény:
    Gizike lesz csupán enyém!

    Gizike enyhe kellemesség,
    Gizike májusi virág,
    Gizike kedves kötelesség,
    Gizike – egy egész világ!

    Gizike kert, de nincs szurósa,
    Gizike sárga viola,
    Gizike néha, mint a rózsa,
    Gizike, mint az ibolya.

    Gizike drága szemepára
    ma kivilágította lelkem,
    Gizike szeme matt opála
    hipnotizált fényével engem.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem,
    Gizike szürke, mély szemét,
    holtig kivánom és kisérem
    Gizike gyönyörű szemét…

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár