Egy ablakban, egyedül, árván,
Egyvalakire várván,
Úgy-e hogy álltál már te is!
Szemedet egy pontra szegezvén,
Oda, hol kanyarul az ösvény,
Úgy-e hogy néztél már te is!
Messzebb e pontnál, egyetlennél,
Akárha mágnes rabja lennél,
Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem!
S ha ilyenkor valaki rádszólt,
Csak nézted, mint egy megvarázsolt,
De nem láttad te sem!
S ha úgy esnék, hogy sohasem,
Hogy szűk lenne az élet is:
Úgy-e, hogy nem adnád te sem,
Hogy állnád, várnád akkor is!
Forrás: Lélektől lélekig
Veszteni? nyerni?
Forrás: Lélektől lélekig
Nem az a titok,
amiről „nem beszélünk”.
A titok: s z ó t l a n.
Forrás: Lélektől lélekig
Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait –
halott köveken, élő arcokon –
elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.
Forrás: Lélektől lélekig
Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
Türelmetlen, ideges két kezem.
Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
Legyenek egyszer magukért és érted.
Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
Csukódjék nézni békén befelé,
Látni magát és téged.
Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
Nem a te hangodat.
És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
Pedig ők emésztettek engemet,
És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
Termés-arany, mert kezedből került ki,
És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
Mely amit ér, arannyá nemesít.
És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
Egy-, egyfelé kell menni makacsul.
Jöjj, Uram, visszajöttem,
Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
És kezedet el nem bocsátani,
Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
Könyvet lapozni, húst aprítani,
Kezet szorítani és kardot köszörülni,
Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
És adni magamat, hogy téged adjalak.
Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
Magamra és magadra, semmi másra.
Forrás: Lélektől lélekig
Szögeket verünk be.
Szögeket, mindenféle anyagba,
szögeket, más anyagokon át:
rögzítendő a tarthatatlant.
Lárma, seb és forgács terem,
míg tákoljuk sufnipiramisainkat,
verve a szögbe is szöget,
verítékben, vérben, vesztesen,
verve, veretve.
Forrás: Lélektől lélekig
Felséges Úr!
Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
szabad-e néki bemenni Önhöz?
Felséges Úr!
Fáradt vagyok már, sajog a lábam
állni e fényes előszobában.
Felséges Úr!
Lássa, szívemben a reménység jó,
de Önt meglátni nem vagyok méltó…
Felséges Úr!
E házon kívül mindent az ár mos:
messziről jöttem, s köntösöm sáros,
Felséges Úr!
Lázadó vérem jaj, lecsitult rég:
ottbent csak sírnék, elébehullnék! –
Felséges Úr!
Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
szabad-e néki bemenni Önhöz?
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy hazámat ne szeressem,
A bitorlót meg ne vessem:
Hatalom nem teheti!
Hogy hazámat megtagadjam,
Megvetés jelét hogy adjam:
Azt se követelheti!
Főbe lőhet, nyakaztathat,
Bitófára fölakaszthat,
Most erősebb, tegye meg!
De az érzelem honában,
Keblem titkos templomában:
Én urat nem ismerek!
Forrás: Lélektől lélekig
Káprázat ez: a régi májusoknak
Szűz orgonái nyílnak újra ki
És mint a sírból a fehér halottak,
Támadnak lelkem bágyadt vágyai.
A férfi gordonkáján visszazendül
A fiatalság fojtott dallama,
Mint ahogy alvó kerteken keresztül
Rügybontó május surran újra ma!
Valaki újfent szólongatja párját,
A dal a régi, fájó és örök,
Vesztett örömök legszebb örömök!
Ki tudja, milyen éjek éje vár ránk,
De addig, sírok és romok felett
Én énekelem az életemet!
Forrás: Szeretem a verseket
