Kategória: Szerzők

  • Kosztolányi Dezső: Téli alkony

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.

    S az ónszín égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Romhányi József: Egy százlábú lesántulásának szomorú története

    Egyszer régen egy százlábú kóborolt a kert alatt
    100 lábnyomot hagyott hátra, amerre csak elhaladt
    Mert a százlábúnak kerek 100 lába van átlagba,
    jobbra 50, balra pedig ami 100-ból hátra van.

    Ment, mendegélt a 100 lábú, ám az egyik bal lába
    beakadt egy ici-pici csipkebokor aljába.
    Apró tövis, szúr is döf is, a kis lábát elvágta,
    így 99-re lett már a 100-as felváltva.

    Nem segített szegényen sem olyan sem emilyen szer,
    de hát azért eltotyoghat még 99-el.

    Ám de másnap kora reggel rálépett egy darázsra,
    s mert jobb lábát vitte le a nyulánk fulánk marása.
    Így hát két lába van oda, persze így se sánta még,
    ehhez így is maradt éppen 98 hátralék.

    Azonban úgy fél 10 tájba felbukott egy kavicsba,
    hogy a számarányt így egyel egy kissé megjavítsa.
    Ismét egyik bal lába tört ki éppen bokába,
    s most már nem volt csak 97 ép láb birtokába.

    Persze azért maradt elég láb amelyre ráállhat,
    és a mi fogalmunk szerint nem számíthat sántának.

    Ám 11 órakor rázúdult most egy jégverés,
    most egy jobbik lába tört ki, hogy ne essék tévedés.
    Persze így is maradt azért még elég a raktárban,
    nem számíthat sántának hisz még 96 láb van.

    De mikor a toronyóra elütötte a delet,
    megcsúszott és hasraesett, egy bal lába odalett.
    De még így is egész biztos tudomásom van róla,
    bár csak 95 maradt, mégse szorult mankóra.

    Mégis 37 perc múlva csak úgy kutya futtába,
    30 jobb lábbal lépett egy cigaretta csutkára.
    Nagy sistergés hamu, korom, ez lett volna rémes kép,
    ha a csikket nem taposták volna el már réges-rég.

    Így maradt a 95, de sajnos nem sokáig,
    mert egy szúnyog lecsipkedett egy jobb lábat bokáig.
    94 maradt tehát, vagy tán nem jól emlékszem,
    ismétlésül szaladjunk át mégegyszer az egészen:

    csipkebokor, darázs, parázs, kavics és a jégverés
    hasraesés falánk szúnyog, nincs itt semmi tévedés.
    Stimmel, mindegy gyerünk tovább had rágjam csak át magam,
    tizenegy múlt s kilencvennégy lábacska még hátravan.

    Hát csak úgy ment mendegélt, de megbotlik a szalmába,
    és kitörik szegénykének megint csak egy bal lába.
    Így 93 maradt, azaz várjuk tartsunk sort,
    mert az egyik törött lába közben ismét összefort.

    Kilencvennégy az állomány mint az előbb, ám de nézd,
    a szegény kis százlábúra leskelődő szörnyű vészt.
    Egy lánctalpú vontató jön, ó ha ez rá taposna,
    széjjelmálna szegény pára vékonyra és laposra.

    Itt is van már, hunyd be szemed, kinyithatod ne, még ne,
    épp a két talp közé került, megmenekült szegényke.

    Ám de lássuk a lényeget, sok részlet nem érdekes,
    néhány lába úgy tört ki, hogy csak számolni érdemes:
    93, 92, 91, hőőh 90, 89, 88, 87, 86,

    Nyolcvanötnél a százlábú már egy kissé bicegett,
    ezért egy kis gallyacskából néhány szálkát kiszedett.
    Így került egy nyaláb faláb a töröttek helyére,
    menjünk vissza hát a mese leges legelejére.

    De mert félek, hogy Önök tovább nem fognak ráérni,
    megkérdezem önöket hogy ki szeretne rálépni.
    Ön szeretne? Ön is? Jól van akkor rajta tegye meg,
    Elpusztult a rusnya féreg, hogy a fene egye meg!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Téli reggel

    Ködben ember haladt.
    Páncélos hó harsant a súly alatt.
    Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
    Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
    Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
    fény szédítette s egy napos titok,
    s dermedt rügy-csipkerózsikák között
    dalolt:
    – Nyitni fog, – nyitni fog, – nyitni fog!…

    Feje felett
    azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
    s hókristályos lett kalap és kabát:
    a rikoltozva rebbenő madár
    leverte rá a cifra bükk havát.

    S amerre járt:
    hegyek ontották rá a napsugárt
    s hó-szikra kápráztatta – milliárd!…

    Köd várta lent.
    A ködbe visszament
    s házába tért derült aszkétaként.
    Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
    – Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Madách Imre – Ne légy közömbös

    Kerülj, miként más sarkát a delej,
    Mint szirtet a hajós utában,
    Gyűlölj, mint angyal a kárhozatot,
    Mint csendes éj a vadzajú napot:
    Közömbös csak ne légy irántam!

    S ha látom, hogy szívedben szűm iránt
    Akárminő, de érzemény van,
    Remény táplál mindaddig engemet,
    Mert aki gyűlöl, még talán szeret.
    Közömbös csak ne légy irántam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Porszem a Szaharából

    A Szaharában jártam egyszer, régen,
    A napperzselte sivatagfövényen.

    A pusztának a Számum nekivágott,
    Megálltak remegve a karavánok.

    A homokot a szél seperte zúgva,
    Meglapult ember, állat összebúva

    Én kitártam a kebelem a szélnek,
    A szélkavarta, roppant, üres térnek.

    Akkor, nézve a nagy kietlenséget, –
    Egy vándorporszem a szívembe tévedt.

    Ő megpihent, a szívem védi, ója –
    De lettem én a földnek bujdosója.

    Örökkön-szomjas, elátkozott lélek,
    Akit a Számum hagyatéka éget:

    Egy porszem csak, de szívemhez tapadt
    És benne van az egész sivatag.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rónay György – Hat vers a Korintusiakhoz, 2.

    Magad helyett
    az egész világot
    kell szeretned…

    Magad maradsz maholnap, oly magad,
    s úgy hullnak el mellőled a barátok,
    hogy az élőknél közelebb találod
    magadhoz néha már a holtakat,
    kik némán őrzik lent a holt nyarak
    közös reményét, míg te zord magányod
    rideg telében meddőn múlni látod
    a napokat, havakat, holdakat: –
    rabságod őre, lassankint belátod,
    hogy magad helyett az egész világot
    kell szeretned, s csak úgy leszel szabad,
    ha egy helyett milliók rabja vagy,
    s elveszve bennük, önkéntes halálod
    áldozata lesz a föltámadásod.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin – Volnék a társad

    Volnék faág, hogyha levél lennél,
    ringatnálak, s te vígan libegnél.
    Lennék napfény, hogyha felhő volnál,
    meleg fényemben szellőn lovagolnál.

    Volnék kedvesed, ki hűséges lenne,
    ölelnélek úgy, hogy boldoggá tenne.
    Volnék a társad, ha magányos lennél,
    s szeretnélek, ha nem is szeretnél…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin – Álmodtam, veled…

    Mint egy gyermek, úgy voltam karodban.
    Megcsókoltad finoman a számat,
    fölém hajoltál gyengéden, titokban
    és megpusziltad a szempillámat.

    Leheleted táncot járt hajamban…
    szellőként bújócskázott csintalan,
    s egy óvatlan, röpke pillanatban
    pajkosan megbújt a nyakamban.

    Míg egyik karod ölelve tartott itt,
    másik magányos vándorként útra kelt,
    bejárva testem rejtekútjait,
    útján titokzatos zugokra lelt.

    Úgy bújtam meg riadtan benned,
    mint reszkető holdsugár az éjben,
    mit látni alig, mégis elvakít,
    ha begyűjti sugarát szemed
    ezüstösen, sápadt-fehéren.

    Körülvettél biztonságoddal engem,
    s nem vágytam már tüzes szenvedélyre,
    csak elrejtőzni a világ elől öledben,
    csak átkarolni, és szeretni végre.

    Érezni, hogy itt vagy… velem lehetsz,
    tudni, hogy szeretsz, és a tiéd vagyok,
    látni, ahogy boldogan rám nevetsz
    s szemed szikrázó csillagként rám ragyog.

    Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást,
    reszkető szívvel és szerelmesen…
    magadhoz olyan gyengéden karoltál,
    míg csókjaiddal lezártad a szemem.

    Megbújtam karodba, mint egy gyermek.
    Te fölém hajoltál nagy titokban,
    s míg csókoltad édesen a számat
    én végtelenül boldog voltam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára – Virághalál

    (levél a kórházból)

    Elmenni tudni kell.
    Nézd a virágot,
    mit a kertész mohón,
    sietve vágott…
    Ki gondol a halálra,
    ha ránéz e csodás
    vágott-virágra?

    Áll büszkén,
    vörösen,
    merészen,
    mindenre készen!
    – Soha ily szépet!
    – Maga az élet!

    De néha, ha senkise nézi,
    szinte reszket a szíve, érzi,
    s ilyenkor hull le egy-egy szirma.


    Súgó szeleknek könnyű szárnyán
    úszom egyedül… s olyan árván…


    Úgy gondolj rám, mint egy virágra,
    – szépre, amilyen sose voltam –
    ha majd elmúltam…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző – Szerelem

    Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes
    izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.
    Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,
    s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg
    boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.

    Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,
    szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól
    lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.
    Látta az összegyűrődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok
    égi beszédét, melyre a fül süketen tárul.

    Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant
    gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan
    pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. –
    Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén
    biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál,

    ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe,
    mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül –
    s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át
    gőzölgő lihegéssel utánad iramló
    rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

    Forrás: Lélektől lélekig