https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Petőfi István: Bordal

    Hej, galambom, korcsmárosné gyöngyvirág,
    Kóstoltassa meg csak vélem a borát,
    Most kerestem föl először én magát,
    Szoktatóban a javából adjon hát!

    Szél fúj ott künn, eső esik javában,
    Jó helyem van nékem itt a korcsmában,
    Amíg megszűn a szél és a fergeteg,
    Akkorára borom elfogy s nyergelek.

    Pusztán lakom, rég nem voltam városban,
    Hej, még sokkal régebben a templomban,
    Mi a patvar, úgy hevülök borától,
    Talán bizony üdvözülnek csókjától.

    Édes lelkem, úgy szomjazom csókjára,
    Adjon nekem csak egyet is próbára;
    Higgye meg, hogy jóltevőleg hat reám,
    Lássa csak, mint esenkedik érte szám!

    Földerült már, megszűnt a szél s fergeteg,
    Kincsem, lelkem, korcsmárosné, elmegyek,
    Nincsen pénzem, kifizetni a borom,
    Itt egy pár csók, ezt zálogba itt hagyom.

    Forrás: www.eternus.hu

  • Ignotus: Tavaszi bor

    Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
    Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
    Új tavaszok, elvonuló telek,
    Lemondva múlók, követelve kérők,
    Kékségek, miknek hűse is meleg,
    És meghalások, szürkeségbe térők –
    Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
    Mit tudom én, ki az, aki vagyok!

    Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
    Gondolom is a bort, ami megejtett,
    Torkomba érzek gyűlni könnyeket,
    Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett;
    Őrületet, mely az agyban rekedt,
    Csókot, amely csattanni elfelejtett
    És életet, életet, életet,
    Amelyet aki élt, nem élhetett.

    Ó szép tavasz, ó gyönyörű világ,
    Ó paradicsom annak, aki bírja,
    Asszonysmosoly és almafavirág,
    Vizek esése, illanatok írja,
    Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág,
    Lételek ágya, rothadások sírja –
    Éjfeli csöndek, hajnali zenék:
    Feleljetek nekem: vagyok-e még?

    Vagyok-e még és voltam-e vajon,
    S nem csak a magam álma-é, hogy voltam,
    S nem itt viaszlik-e önágyamon
    A halott, kinek fölibe hajoltam,
    Én vagyok-e, ki ballag utamon
    S nem porlok-e rég valamerre, holtan,
    Pályám – én vagyok-é, aki futom?
    Nem tudom – ha megöltök, se tudom.

    Jaj, megvesznek a tavaszi fagyok
    Megújra, míg tavaszvirágra várok,
    S koporsófödél, ami fönn ragyog
    És lenn az utca temetői árok;
    Kezdettől fogva én nem én vagyok,
    Kezdettől fogva én csak hazajárok –
    S tavasz s virág s napfény és szerelem:
    Élj és ragyogj és ne törődj velem!

    Forrás: Magyarok Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

    Fésű földben, karóra víz alatt,
    madártetem a hóban…
    Száz év előtti karácsonyi lap
    a bombatalálat érte fiókban.
    Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
    vízparton áll, gyerek fölé hajol,
    sötét haja lobog a nyári szélben.
    Szilánkok egy ház romjai alól,
    amely leégett az idő tüzében.

    Fakó zseblámpafény erőlködik,
    hogy kimentsen az éjből valamit.
    Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
    A múlt kihamvadt évtizedeit
    villantaná törött tükördarab.
    Ahogy a kő fölött beforr a hab,
    ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
    a végén ránctalan nemlét marad,
    mintha sosem lett volna semmi sem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete

    Élve dobták a kályhába a patkányt:
    előbb a sistergő, narancsvörös láng
    közt patkány-forma árny, később finom
    rágcsáló-csontozat egy múzeum
    hullámzó tárló-üvege alatt,
    majd az sem. A macska-szaporulat
    fölöslege vízbe, aztán szemétre
    kerül, egy ázott gallér tarka prémje
    darabokban, hamu és hagymahéj közt.

    Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,
    fényes sörény, és mindez hihetetlen.
    A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben
    törnek ki sorra, rangrejtett smaragd
    tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap
    fullánkja, dél dől a gyomos telekre,
    nyár lesz, tízmillió káposztalepke
    sodródik seprő szélben, az elhevert gyep
    fölött fehér, tündér atommodellek:
    a pitypangok.

    Minden úgy jó, ahogy van:
    ez a szem nézete. Holott az agyban
    egy végtelen védő- és vádbeszéd
    folyik egyszerre s szortírozza szét
    – melyik ki mellett szól – a képeket.
    Egy csont-jég laboránsnő méreget
    pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-
    fekete logika – érv-ellenérv –
    őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
    egész-igen, vagy az egészre: nem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről

    A:
    A múltnak sosincs vége. A jelen
    – az is a múlt, álöltözetben.
    Rozsdás lavór a még levéltelen
    bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
    fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
    kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
    földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –
    ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
    soha nem múlik el, amit szerettem.

    B:
    De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
    Múlt és jelen közt ott a vérben
    sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
    s most ott hever az orgonabokor tövében,
    nem röppen vissza a kötélre újra.
    S ha valaki cigarettára gyújt a
    szivárgó gázcső közelében,
    a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
    két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

    A:
    Ahogy az akna negyven éven át
    ott vár a sűrű gazban
    a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
    ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
    jéglapba zárva évtizedeket
    kivár a gyűlölet, a szeretet,
    amíg új kés sajog a régi sebben:
    soha nem múlik el a szeretet,
    ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

    B:
    Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
    De ez nem az a por, és nem az a diófa.
    A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
    falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
    ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
    Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
    nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
    Amit egynek mutat az érzések sötétje,
    idegen és sokféle napvilágon.

    A:
    De ami napvilágnál idegen,
    ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
    Kinn habzik, elforr az idő, de benn
    valami nem bír megváltozni mégsem
    soha. A vénkor udvara felett
    a gyermekkor holdja mind fényesebb,
    nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
    soha nem gyógyul be a régi seb.
    Azt szeretem, akit mindig szerettem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

    De ami volt, az nem jön vissza többé
    soha. Az idő egyirányú utca.
    Örökké zuhog a jelen, s örökké
    száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
    szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
    nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
    lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
    de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
    a kozmosz féregjáratain át
    zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
    ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
    szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
    bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
    kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
    vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
    saját gyermekkorodban, épp vasárnap
    dél van, most merik szét a húslevest,
    s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
    rájuk emelve, a jövendő elvetélt
    embriója, merev térdekkel lépegetsz
    feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
    vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
    – az is hiába volna. Nem lehet
    csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
    olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

    Mint bulldózer tolja maga előtt
    a voltak összessége a rákövetkezőt,
    ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
    vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
    a sérelem sérelmet szül, a seb
    sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
    szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
    s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
    ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

    És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
    ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
    csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
    amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
    Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Az elalvás nehézségei

    Leőrölve a nap; de a falak merő
    imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont
    a csillár, plafonra vetítve az üveg
    redői, ráncai; a belső fénykörön
    rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,
    vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.

    Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.
    Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,
    sík fekete formák ködlenek, mintha holt
    maradék emlékezetében. Eleven
    húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,
    olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.

    Óralap világít: nem merek elaludni.
    Álmom helyiségeiben vár a halott:
    a díványon kuporog szokott helyén,
    vagy menni készül: igazgatja kötött
    szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya
    megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,
    vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.

    Pillantását kerülöm: meg ne tudja…
    hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.
    Újra és újra jön, ahányszor szaggatott
    álomba szédülök, melyből újra és újra
    felver a villámlás: a foszfor égre
    kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Szerelem

    Lány:

    Keserűen jajgatnak a fák is, velem,
    Magánnyal-fellobogózott, fekete ruhába öltöztetett
    Mátkával; magamra maradtam,
    Hol jársz vajon, a tél beszakadt pincéken ül,
    Fehér rongyait kirakja maga köré, nyúl-taposta
    Ösvények járják a határt fázva, leroskadnak
    Eléjük a minden águkkal levegőbe fagyott
    Bokrok, szél jön, rázkódnak a sírástól,
    Itt állok kegyetlen szél-sikoltásban, szúrós
    Hócsillag-esésben, kitépett varjútollak pengenek
    A fagyon, itt állok s keserűen siratlak a fákkal;
    Fekete csipkeruhás gyűrűs menyasszony.

    Fiú:

    Megszegett eskü átkának bélyegével homlokomon
    Elhagytalak; vállamra a napok tarisznyáját
    Akasztottam, piros cipók lapultak benne: álmaim,
    Tél van, zúzmarás csőrrel kiáltoznak a madarak,
    Kiáltásuk megrázza a fákat: zuhog a hó,
    Reszketek a tél szorításában – te tüzesre csókolnál,
    Hófúvások kondái járhatatlanná túrják az utakat,
    Ám lábat faragok a vágyból, visszamegyek hozzád,
    Bekopogok majd vaspálcás ablakodon, izzadtan,
    Kitajtékosodva rogyok lábaidhoz, fölemelsz ágyadba,
    Csókokkal koszorúzod átokkal-megbélyegzett homlokom:
    A fekete csipkeruhád letépem gyűrűs menyasszony!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Holtak arca fölé

    Elsárgult vadfüvek kavarogtak
    az égre. Az ágyúdörgés
    hosszú lábaival a házak között
    mászkált; nyomában betörtek
    az ablakok, rommá-lőtt házfalak
    vonaglottak. A döglött lovak
    ködöt nyihogtak a kitépett villanyoszlopok
    és felrobbantott sínek közt heverő
    holtak arca fölé.

    A fák hiába rázták
    kiszáradt öklüket,
    szürke felhők terpeszkedtek ágaikra,
    a holtak sem tudtak már
    a varjúk fekete siratóénekére felelni,
    sötét szemgödrükből kibuggyant a vér.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Rekviem

    Százholdas szívedben elfért a világ,
    a napok lovai mégis tiportak rajtad,
    héthatárba nyerítették bánatodat,
    a szegénységet; tüskés ágai fölhasogatták
    arcod, vérzett, lecsöppent a porba,
    átszivárgott a gyökerek éjszakáján,
    az idő csontja is véresen ropogott.

    Emlékszem, amikor apád meghalt,
    éppen meszeltél, s te meszes kézzel
    fenyegetted az istent, aki az ég
    szürke ajtaja mögé zárkózott átkaid elől.

    Magadra maradtál. Szemeid vakablakán
    belépő embersor rádröhögött, szoknyád
    alá nyúlkáltak; megkövült kínoddal
    szédelegtél közöttük. Gyermekeid is
    elvágytak mellőled; a kenyér,
    amit a szívedből törtél, már keserű volt,
    hiába muzsikáltál a csend piros-hegedűin,
    nem aludtak el többet rajta, mindegyikkel
    elfutottak a vonagló utak, még árnyék-foszlány
    sem maradt belőlük, egy elszakadt cipőfűző,
    agyonfogdosott fénykép, de még egy hajszál sem.

    Magadra maradtál anyám!
    Most már csak azt várhatod, hogy a
    por-koporsóban húsod falai szétomoljanak,
    százholdas szívedben göröngyök táncoljanak,
    és meszes ujjaid vas-dárdái az égre meredjenek.

    Forrás: Magyarul Bábelben