https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Wass Albert: Nekünk mi marad?

    Ha majd lehull az utolsó levél,
    mely fogva tartott még egy kis nyarat:
    nekünk mi marad?

    Ha majd a dombot hómező takarja,
    temető lesz a tölgy-erdők avarja,
    s halottá némúl minden vadpatak?
    A tél kacagva szórja a szelet,
    vándormadár lesz minden boldogságunk,
    és enyhülést többé hiába várunk,
    mert jaj, akkor majd sírni sem lehet!

    Ha elszáll, majd a legutolsó álom,
    amelyben hittünk még egy kis nyarat,
    s a napsugár is messze költözött:
    reménytelen, nagy hómezők fölött
    nekünk mi marad?

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Weöres Sándor: Kereszt-árnykép

    A kereszt felső
    ága égre mutat,
    nagy örömhírt tudat:
    “itt van a te utad”

    a kereszt két karja a légbe szétszalad,
    rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
    “vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
    kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”

    a keresztnek alsó
    ága földre mutat:
    “vesződj: itt áss kutat,
    lásd benne arcodat.”

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Jékely Zoltán: Gyermekek esti imája

    Soltész János emlékének

    Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
    szegény miért nem jöhetett haza?
    Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk
    ez a rémséges korom éjszaka.
    Vajjon be vannak zárva a galambok?
    Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.
    Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
    a diákok, akiket a labancok
    régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
    Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
    a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,
    mert éjfélkor megugatta a holdat.

    Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!
    ha az idő már éjfél fele jár.
    Kilép belőle egy gyöngyház halál,
    ölbe kap s usgyé, visz a földbe,
    hiába instálnád őt, hogy halasszon.
    S mi történik azután énvelem
    ezen a denevéres éjjelen?
    Már elindult értem a Néma Asszony,
    hogy elraboljon messzi putrijába,
    lefürészelje ott a nyelvemet,
    hogy sose mondhassam ki nevedet
    s ruháimat ráadja vak fiára.

    S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
    mi lesz, ha jön a félkaru cigány?
    Lobog hátán a rossz rongykacagány,
    melynek üres félujját megcibáltam.
    Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,
    nem lesz többé enyém szegény kezem;
    döglött kutyák közt, sintértelepen
    a húst lemarják róla majd a varjak.

    S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
    szőlőkaróval farkát leütöttem,
    jönnek reám a gyíkok feldühödten
    s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
    Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
    hogy megfizessek nappalom miatt.
    Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
    a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!

    1935

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Kiss József: A gnóm

    Gnómok fajtájából való vagyok én,
    A gnómok furcsa, különös lények:
    Nincs közte fiatal, nincs közte vén
    S ameddig akarnak, addig élnek –
    Addig élnek.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Nem is születnek; jönnek valahonnan;
    Nagy távolokból, miket éj takar,
    És köd előttük és köd a nyomukban,
    Ahány gnóm, az mind más és mást akar
    S tud és akar.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Ez gyúr, az farag, sípol, hegedül
    De édes atyafi mind valamennyi;
    Mikor gyalog jár, akkor is repül,
    Ha tudnátok, milyen jó gnómnak lenni,
    Gnómnak lenni,
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Valami férfi-női keverék,
    Meg nem magyarázza soha senki,
    Örökké lángban, soha el nem ég,
    S a levegőjét is maga teremti –
    Maga teremti.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    A gnómok őrzik a szent tüzeket
    És ápolják a mennyei lángot,
    Mely nélkül a világok üresek,
    S össze is omlanak a világok –
    A világok.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Maholnap én innen már elmegyek,
    Sebaj! Majd jönnek utánam mások;
    Más gnómok, más titkok, igézetek,
    Egekbe csapkodó, szent látomások –
    Látomások.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Ti azt mondjátok, halkítva a szót,
    S egymásra néztek: Meghalt az öreg!
    Mesebeszéd! – Mint tengeren hajók,
    Én csak elmentem, én csak elmegyek:
    Köd előttem, köd utánam,
    Köd az örökkévalóságban…

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szilágyi Domokos: Napraforgó(k)

    P. B.-nak

    Egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága,
    s mint ki termett szomorúságra,
    szólani szórt igét,
    úgy szólom szét, marokra fogva,
    fémes búzám — kit sziklafokra,
    kit bölcsen termő talajokra —
    talán a sors kivéd.

    Mint ki termett szomorúságra,
    egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága –
    talán a sors kivéd.

    Igéim — vérem szólva szórtam,
    nem kérdeztek csak válaszoltam,
    ügyetlen én (mindig ki voltam),
    mint olyan, aki vét.

    Egyedül vagyok, én, a napra
    törő virág, mind magasabbra,
    bánatom féloldalra csapva,
    akár a sárga sziromsapka,
    s ha majd e földi lét
    kivet magából, hogy kiköpve —
    kóricáljanak mindörökre
    — mert visszatérés nincs a rögre —
    hagyván halott igét.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Kosztolányi Dezső: Sorsunk

    Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
    s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
    Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
    bánat és csalódás nem fér a szivéhez.
    Nézd a természetet, mint vál elmulásra,
    minden egyes ősszel lassan hervadozva
    csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
    küzdelem és bukás a porember sorsa.

    S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan
    hajtom le fejemet síri nyoszolyámra
    s édes a lemondás: az élet torz-arcát
    redőosztó kézzel mosolygósra váltja,
    vérezve vesződünk viharzajos tusán,
    míg végre a halál karján elalélunk
    s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,
    a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.

    Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,
    mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
    Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet
    s ravatalod ormán kárörvendve röhög.
    Leteper a földre dühös küzdelemmel,
    vasmarokkal legyűr a fekete sírba.
    A temető minden kövére az ember
    kudarca s a sorsnak győzelme van írva!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Magda: Búcsúzás

    Azt hiszed drágám, az a régi dallam
    elnémulhat? Többé nem énekel?
    Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
    Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
    Kettőnk testéből két szép fa eredt.
    ők mindketten megjegyezték a dalt.
    Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
    s ajkaikon aratnak diadalt.

    Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
    Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
    Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
    s nevetek, ha köröz a réti sas.
    Amíg szerettek, akárhol kerestek,
    én ott leszek: megleltek, így ígérem,
    búvár vagyok, elbújtam bú elől,
    s nevetésem felcseng, mint egy érem.
    Amíg szerettek, ahányszor kerestek
    szólítotok, annyiszor nézek vissza,
    felelek is az állatok szavával,
    a sose múló szeretet szavával,
    míg érintésem könnyetek felissza.

    Olyan nehéz még nélkületek élnem,
    nem ízlelni édeset meg keserűt.
    De ott leszek a házban. Láttok engem?
    Én szólok, ha a tücsök hegedül.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

    Mert végül semmisem marad,
    csak az angyalok s a lovak.
    Csak állnak lent az udvaron,
    az angyalok meg a szobámban;
    csellengnek néha szinte százan –
    egy lény mit is tesz önmagában?
    Feldobrokol, s ismét megáll,
    vagy szárnyát csattogtatja olykor,
    mint egy szellőzködő madár.
    Csak állnak és nincs semmi más,
    csak látvány és csak látomás,
    csak láb, csak szárny – az út, az ég,
    bennük lakik a messzeség –
    oly távol vannak, oly közel.
    Talán ők már nem hagynak el.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

    Consolatio mystica

    Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
    A csillagok örök forgása néked forog
    és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
    a te bűnös lelkedért.

    Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
    Madárka tolla se hull ki – ég se zeng – föld se remeg,
    hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
    aki téged meg nem ért.

    Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
    hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
    szerezte meséskönyvedül – s napba mártotta ecsetét,
    hogy kifesse lelkedet.

    Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
    És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
    hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
    annyi bús szerelmeket,

    szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
    eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
    sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
    mindent a lelkedre mért

    öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
    császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
    amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
    a te bűnös lelkedért!

    Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
    mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
    részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
    tükörében magadat,

    és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
    és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
    ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
    az adamant rudakat.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Szimbolumok (stanzák)

    1. Ne mondj le semmiről

    Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
    egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
    Minden halál gyilkosság (lélekontás):
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
    Isten művét rongálja bármi rontás,
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
    minden vágyad az Isten szava benned
    mutatva, hogy merre rendelte menned.

    2. Szimbolum a holdvilágról

    Fenn sötét vízben arany csónak úszik
    lenn arany vízben úszik barna csónak.
    A menny párkányán amaz lengve kúszik
    ez rengve csúszik tetején a tónak.
    Amaz ében egébe felbucsúzik
    (mint multba emlék) meg sem áll a szónak,
    mégis a vizet mind aranyba fösti,
    mely lenn sötét csónakunkat füröszti.

    3. Másik szimbolum (Új magyar költészet)

    Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett,
    fény nélkül és magadban kushadó
    a sors nagy árja féluton elejtett
    s állsz mozdulatlan mint a lusta tó
    lusta tó, melyet Isten is felejtett
    nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó:
    holt tükrödön, színjátszó síma márvány,
    vigaszul villog sok beteg szivárvány.

    4. Nunquam revertar

    Nunquam revertar – mondta Dante hajdan
    nunquam revertar – mondanám bár én is
    nunquam revertar – harci zivatarban
    nunquam revertar – tömlöc éjjelén is
    nunquam – legyen az Isten átka rajtam
    revertar – bárha beledögleném is
    üvölteném én is az ő helyébe’
    nunquam revertar – századok fülébe!

    5. Sárga lobogó

    Szálljon a lelkem sárga lobogóval
    messze kerüljön minden gyáva bárka
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    s gyáva ha lát, legyen az arca sárga
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    feléd új kórok, új veszélyek árka,
    szabad, magányos, bús, beteg hajóval
    szálljon a lelkem sárga lobogóval.

    Forrás: Kedvesch versek