https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Berzsenyi Dániel: Egy szilaj leánykához

    Miért rettegsz kebelemben,
    Miért, kedves leányka?
    Mit félsz te, mint a kegyetlen
    Vadtól a kis bárányka?

    Nem vagyok én ellenséged,
    Sem hitszegő csapodár;
    Hív lelket adok én néked,
    Míg koporsóm bé nem zár.

    Tiéd leszek, míg e kedves
    Rubintajak csókot kér,
    Tiéd, midőn már e kegyes
    Szív csak akadozva vér.

    Halld, melly édesen csatináz
    A völgy zengő csermelye,
    A víg madár mint zeng s trilláz,
    S mint nyög a filemile!

    Majd ha a bús tél közelget,
    Ezek mind elnémulnak,
    Elrepül a szép kikelet,
    S örömeink elmulnak.

    Forrás:Arkanum

  • Berzsenyi Dániel: Esdeklő szerelem

    Ím, a nap leereszkedik
    Thétis bíbor keblébe,
    S mosolyogva emelkedik
    Lúna szemérmes képe.

    Az esti szellő fuvalma
    Édes álmot lengedez,
    Az ég békes, s nyúgodalma
    Hegyet-völgyet béfedez.

    De ah, az én siránkozó
    Szememre nem hullatja
    Balzsamát az illatozó
    Esthajnal csillagzatja!

    Lehajtom árva fejemet,
    De gondjaim felköltik,
    S nyughatatlan kebelemet
    Fájdalmakkal eltöltik.

    Bágyadtságom ha bézárja
    Néha fáradt szememet,
    Kinyitja könnyeim árja,
    S mossa halvány képemet.

    Jaj, semmi nem enyhítheti
    Sérült szívem sebeit!
    Mert a szerelem égeti
    Minden titkos ereit.

    Csak nálad van gyógyító szer,
    Te, ki azt megsebzetted,
    Ki a szerelemnek ezer
    Tőrét rám lehelletted!

    Téged várnak kiterjesztve
    Reszkető két kezeim,
    Téged az égre függesztve
    Sírdogáló szemeim.

    Egy tekinteted gyilkosom
    S boldogítóm tud lenni,
    Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:
    Ne hagyj holtig epedni.

    Süllyedek! nyujtsd karjaidat,
    Míg el nem fogy életem,
    Míg elhervadt ajakimat
    Ajakidra tehetem.

    Forrás: Arcanum

  • Berzsenyi Dániel: Az Esthajnalhoz

    Emeld fel bíbor képedet,
    Csendes Esthajnal!
    Enyhítsd meg a természetet
    Harmatillattal.

    Hozd alá a fáradt szemnek
    Kivánt álmait,
    Fedezd bé a szerelemnek
    Édes titkait.

    Titkon nyílnak az életnek
    Legszebb rózsái,
    Mély titokban csörgedeznek
    Legszebb órái.

    Ah, nékem is van egy titkom
    Szívembe rejtve!
    Nem szabad azt kimondanom:
    El van temetve.

    Nem szabad kijelentenem,
    Mely boldog vagyok;
    S hogy ki az én Egyetlenem,
    Kiért hervadok.

    Csak a néma hold mosolyog
    Rám szemérmesen,
    Mikor az örömcsepp ragyog
    Forró szememen.

    Forrás: Arcanum

  • Berzsenyi Dániel: Osztályrészem

    Partra szállottam. Levonom vitorlám.
    A szelek mérgét nemesen kiálltam.
    Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
    Izzada orcám.

    Béke már részem: lekötöm hajómat,
    Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
    Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
    A heves ifjút!

    Bár nem oly gazdag mezeim határa,
    Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
    S nem ragyog szentelt ligetek homályin
    Tíburi forrás:

    Van kies szőlőm, van arany kalásszal
    Bíztató földem: szeretett Szabadság
    Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
    Kérjek-e többet?

    Vessen a Végzet, valamerre tetszik,
    Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
    Mindenütt boldog megelégedéssel
    Nézek az égre!

    Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
    Itt is áldást hint kezed életemre,
    S a vadon tájék kiderűlt virány lesz
    Gyenge dalodra.

    Essem a Grönland örökös havára,
    Essem a forró szerecsen homokra:
    Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
    Itt hives ernyőd.

    Forrás: Arcanum

  • Kölcsey Ferenc: A képzelethez

    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém!
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet.
    Kedvtelve ringatódzom abban
    Én, más partok felé,
    Hol a világi bánatok nem
    Vérzik bús szívemet;
    Hol még egyszer víg napjaimnak
    Képét szemlélhetem,
    Még egyszer eltűnt örömeimnek
    Tépem virágait.

    Mint rémlik előttem Biharnak
    Képe homályoson,
    Hol hívs szüléknek karja közt a
    Gondot nem esmerém!
    Mint rémlenek Erdély szerencsés,
    Szerencsés halmai,
    Hol szép Lottimnak karja közt a
    Búkat nem kóstolám!
    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém,
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet!

    A felhők közül nyájasan süt
    A hold fejem felett,
    Ott a sírhalmokon nyugtatja
    Szelíd tekintetét.
    Sírhalmok! ah, keserves érzés
    Vérzi bús szívemet,
    Ti fedtétek mély boltotokba
    Szüléim testeket!
    Sírhalmok! a ti kebletekbe
    Sorvad szép Lottim is,
    Mint a virág, amely felette
    Sírjának hervadoz.

    Testvére a bús bánatoknak,
    Ne jőj, ne jőj felém,
    S zajos tengerén álmaidnak
    Ne hányjad lelkemet!
    Irtózva, csaknem elmerülve
    Hánykódom abban én,
    Kopár szirtokra vet ki a hab,
    Hol bú vérzi szívem;
    Hol még egyszer bús napjaimnak
    Képét szemlélem én,
    Még egyszer elmúlt bánatimnak
    Sírom vérkönnyeit.

    Forrás: Arcanum

  • Vörösmarty Mihály: A régi üdők emlékezete

    Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
    Hogy ön fiad tiporjon el,
    S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
    Mely szűlte és nevelte őt?
    Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
    Mérged csavarja őt alá,
    Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
    Holott ragyognak Ősei,
    S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
    Pártok vezessék fegyverét;
    Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
    S nem szíve, karja adja meg.

    Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
    Így elfajulna a Magyar,
    A vad Tatár még kétszerezve táborát
    Ismét rohanjon ellene,
    S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
    Szálljon fejére, s döntse meg;
    Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
    És rút alázat nyomja le.

    O! ezt kívánom én, ha tán utóbb imígy
    Megrontna pártos érzeted,
    Hogy férjfi korban, nem gyalázatok között,
    S lassan fogyasztó módokon;
    Hanem iszonyú fölséggel a villám szerint
    Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!

    Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
    Látván Hazája térein
    A sok Magyart, kit átkosan teríte le
    Külső segéddel a Magyar.
    Így szólt: utánna jajdult a vidék szele,
    S rá zúga egy bús fergeteg;
    Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
    És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”

    Forrás: Arcanum

  • Vörösmarty Mihály: A hontalan

    Járatlan útakon ki jársz,
    S keblet viharra, vészre társz,
    Örömtől idegen,
    Ki vagy te bánat embere,
    Mi sorsnak üldöz fegyvere,
    Hogy bolygsz vad bérceken?

    „Hagyj bolyganom vad bérceken,
    Hagyd dúlni a vészt keblemen:
    Én bujdosó vagyok;
    Kietlenb itt e puszta szív,
    Zajosb a vész, mely benne vív:
    Fájdalmim oly nagyok.”

    Tán dús valál és kincsedet
    Elvette ádáz végzeted,
    S most ínség szomorít?
    „Dús voltam s dúsnak lenni jó,
    S ínségem most oly szívható;
    De ez nem tántorít.”

    Két név előtted szent talán;
    A hű barát és hű leány,
    És ők elhagytanak?
    „Pártos barátság, szerelem
    Földön legkínzóbb gyötrelem:
    Ők híven haltanak.”

    Kihaltak ők? tán gyermeked,
    Szép hölgyed, minden örömed
    Emésztő sírba szállt?
    „Mind sírban, amit szereték,
    De a szív mély s nagy menedék,
    Elnyögte a halált.”

    Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
    Tán a becsület rabja vagy,
    S neved gyalázva volt?
    „Gyalázva minden címerem;
    De azt hazámért szenvedem,
    S ez rajtam drága folt.”

    Hah, számkivetve vagy tehát,
    S melyért vérzettél, ten hazád
    Sujt kérlelhetlenűl?
    „A száműzöttnek honja van,
    S bár szenved ő s boldogtalan,
    A nemzet él s derűl.

    A nemzet, melyhez tartozám,
    Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
    Többé fel nem virúl:
    Engem millióknak veszte nyom,
    Egy nép halálát hordozom
    Keblemben ostorúl.”

    Forrás: Arcanum

  • Bajza József: A reményhez

    Nincs halandó szemnek égibb
    Mint bájképed, oh Remény;
    Ah, de minden, amit ígérsz,
    Gyarló földi tűnemény.
    Kába én, hogy úgy öleltem
    Szívigéző álmidat;
    Melyet égbe építettem,
    Összedúltad a hidat.

    Most a fényhonból kizárva,
    Hol örök tavasz virúl,
    Messze végtelenbe sírok
    Bús hazámnak partirúl;
    S irgalomnak nincs hajója
    A sötét sors tengerén,
    Mely áttenne oly világba,
    Hol való lesz a remény.

    Forrás: Arcanum

  • Tompa Mihály: A nyugalomhoz

    Szent nyugalom,
    Oh jőj az éj lengő szelében,
    S kit úgy epeszt késő felében
    A fájdalom:
    Sápadt arcát öledbe rejti,
    Fájdalma véle szunnyad el;
    Úgyis, ha ég a reg sugára,
    Csak álmait siratni kel.

    Vagy oh, ne hozz
    Még álmot a bús szenvedőre!
    A szív oly hű most és jövőre
    Fájdalmihoz.
    Multam vidékin andalogva
    Virasztni jól esik nekem,
    Ah, hisz emlékét annak, éber
    Álmimmal bár, ölelhetem!

    Sárgult haraszt
    Borul kertem fonnyadt füvére,
    Az ősz után ki újlag ére
    Derűs tavaszt:
    A hű barát, kit szíve elhoz:
    Örömre jő, de bút talál,
    Mert kínos a szív érzeménye
    Barátunk síri álminál.

    Zöld színbe még
    Tán sárga lombon pár levél áll,
    De a borongó holdvilágnál
    Gyász a vidék.
    És így tanít e kép: jövőmben
    Ha nyílna tán egyes virág:
    Virágos tőle mégse lenne
    Az életvesztett pusztaság.

    Végnyugalom,
    Te jőj az éj lengő szelében!
    S kit úgy epeszt késő felében
    A fájdalom:
    Öledbe dől fájó szívével,
    S szelíd álomra szenderül…
    És álmodik nem háborítva
    A földi lét keservitül.

    Forrás: Arcanum

  • Vajda János: A vén csavargó

    Béranger után

    Ez árokban szűnjünk meg élni,
    Vénülten, fáradt betegen,
    Részegnek tart az elmenő majd;
    Annál jobb – nem szán sekisem.
    Elfordul egyik, míg a másik
    Egy-két garast vet, menjetek,
    Siessetek mulatni; – egy elaggott
    Csavargó meghalhat nélkületek!

    Vénség öl el; igen, mivelhogy
    Éhen nem hal meg senkisem.
    Hittem, hogy nyomorom utóját
    A kórházban megédesíthetem.
    De annyi a szerencsétlen, hogy
    Minden kórház tömött, zsúfolt…
    Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
    Ahol világra jöttél, halj meg ott!

    Míg ifjú voltam, művészeknél
    Kértem munkát, keresetet,
    „Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
    Eredj koldulni” – így feleltek.
    Ti dúsak, kik mondátok: dolgozz,
    Elég csontot vetettetek;
    Alván szalmátokon, a vén csavargó
    Ezért nem átkozand meg titeket.

    Mint más szegény, lophattam volna;
    De nem, csak tartottam kezem.
    Mi több: leszakítám az almát,
    Mely út melletti fán terem.
    Hússzor záratták immár reám
    Ezért a börtön ajtaját,
    Elrabolván a vén földönfutónak
    Egy birtokát: a napnak sugarát.

    Van-e hazája a szegénynek?
    Mit ér búzátok, borotok
    Nekem, ipartok, dicsőségetek,
    Egybegyűlt szónokaitok?
    Míg ellenség hízott hadával
    Megvett falaitok megett,
    Ellen kezéből nyerte táplálékát
    A vén földönfutó – és könnyezett.

    Mint láb alá teremtett férget,
    Miért el nem tiportatok?
    Vagy mindenek javára tenni
    Mért meg nem tanítottatok?
    Egy kedvezőbb szél és a féreg
    Szorgalmas hangyává leendett,
    S szeretett vón testvér gyanánt, ki
    Most úgy hal meg, mint ellenségetek!

    Forrás: Arcanum