https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Petőfi Sándor: Megfagy a szív, ha nem szeret

    Megfagy a szív, ha nem szeret;
    És ha szeret, megég.
    Ez és az baj. E két baj közt
    Melyik jobb?… tudj’ az ég!

    Pest, 1846. június–augusztus

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: In Horatium

    Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
    ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
    nem hallott verseket ma, múzsák
    papja, erős fiatal füleknek.

    Nézz fel az égre: barna cigány ködök –
    nézz szét a vízen: fürge fehér habok
    örök cseréjükért hálásak,
    halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.

    A láng is hullám. Szüntelenül lobog
    főnix-világunk. Így nem is él soha,
    mi soha meg nem halt. Halálnak
    köszönöd életedet, fü és vad!

    Minden e földön, minden a föld fölött
    folytonfolyású, mint csobogó patak
    s „nem lépsz be kétszer egy patakba”,
    így akarák Thanatos s Aiolos.

    Ekként a dal is légyen örökkön új,
    a régi eszme váltson ezer köpenyt,
    s a régi forma új eszmének
    öltönyeként kerekedjen újra.

    S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
    mértéken zengte a megelégedést,
    hadd dalljam rajt ma himnuszát én
    a soha-meg-nem-elégedésnek!

    Minden a földön, minden a föld fölött
    folytonfolyású, mint hegyi záporár,
    hullámtörés, lavina, láva
    s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd

    el restségednek ónsulyu köntösét,
    elégeld már meg a megelégedést,
    légy könnyű, mint a hab s a felhő,
    mint a madár, a halál, a szél az.

    Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
    ne nyomja lelked járomunott nyakát:
    törékeny bár, tengerre termett,
    hagyj kikötőt s aranyos középszert

    s szabad szolgájuk, állj akarattal a
    rejtett erőkhöz, melyek változás
    százszínű, soha el nem kapcsolt
    kúsza kerek koszorúját fonják.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Fortissimo

    Haragszik és dúl-fúl az Isten
    vagy csak talán alszik az égben,
    aluszik vagy halott is épen –
    ki költi őt föl, emberek?
    Anyák, sírjatok hangosabban:
    akit föl nem ver annyi ágyú,
    rezzenti-é gyenge sírástok?
    És ne is könnyel sírjatok,
    mert a könny mind csak földre hull
    hanggal sírjatok föl az égre,
    sírjatok irgalmatlanul:
    ne oly édesen mint a forrás,
    ne oly zenével mint a zápor,
    ne mint a régi Niobék:
    hanem parttalan mint az árvíz
    sírjatok vagy a görgeteg
    lavina, sírjatok jeget,
    tüzet sírjatok mint a láva!
    A drága fiúk hullanak
    vérben a hóra napra-nap.
    Ne hagyjatok aludni senkit:
    ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
    de érdemes-e félni még?
    és érdemes-e élni még?
    Ó, mért nem hallani hangotok?
    Menjetek a piacra sírni,
    sikoltsatok a templomokban
    vadak asszonyai, vadakká
    imuljatok őrjítő, őrült
    imában!
    És ha hasztalan
    ima, sírás: – mi káromolni
    tudunk még, férfiak! Ma már
    hiszünk káromlani-érdemes
    alvó magasságot a Sorsban.
    Hányjuk álmára kopogó
    bestemmiáknak jégesőjét!
    Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
    Tagadjuk őt, talán fölébred!
    Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
    mint aki gazda horkol égő
    házban – a süket Istenét!
    Süket! Süket!…
    Ó ma milyen jó
    volna süketnek mint az Isten!
    Süket a föld, nem érzi hátán
    hadak alázó dobogását.
    Jó volna süketen csirázni
    mint virághagyma föld alatt:
    minden süket, földben, Istenben
    csak az ember szakadt ki a
    süket Istenből iszonyokra
    kikelt belőle féreg-módon,
    Isten férgének, viszkető
    nyüzsgésre, fájni – mert ami
    nem süket Isten: fájdalom,
    míg az Istenbe visszahal!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Csak posta voltál

    Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,
    kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
    nehezét únja s rímét ismeri:
    marad-e rajta valami magadból,
    vagy csak az utcán cipődre ragadt por
    amit emlékül továbbadsz neki?

    Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
    melyet oly égve és merengve futsz át
    naponta többször hogy már, azt hiszed,
    minden ház lelked mély szineit itta
    s lelked rongyait lengi mindenik fa
    s a sarki szél is tégedet sziszeg,

    kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
    s vedd ki a szélből mit beléje sirtál
    mint gramofonba mely megőrzené:
    miről beszélnek? Régibb otthonodról
    s a vad hegyekről, melyek alul egykor
    közéjük jöttél, s amelyek felé

    emléked visszanéz közűlük; ez vagy
    te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
    Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,
    s ha árnyat festesz a város falára,
    az csak a hűvös havasoknak árnya,
    mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

    Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
    és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
    Mi voltál ott? keresd tovább magad!
    Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
    s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
    mert szülőfölded felelt általad.

    Nagyapád háza s a szelid Dunántul:
    de abban se lelheted igazánbul
    magad lelkét, lázadó siheder!
    Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
    voltak még amik rajtad áthuzódtak
    s csak posta tudtál lenni és meder.

    Életed gyenge szál amellyel szőnek
    a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
    amit hoztál, csak annyira tied
    mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
    Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
    magad is, kit a holtak lépte vet.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Nem akartál meghallgatni

    Nem akartál meghallgatni
    míg a fényes nap sütött
    most már látod meghallgathatsz
    mert leszállt a sűrű köd.

    Nem akartál meghallgatni
    míg az ablak ragyogott
    most már látod meghallgathatsz
    befedték az ablakot.

    Nem akartál meghallgatni
    pedig vággyal hítt a kéj
    most már látod meghallgathatsz
    itt a hüvös, itt az éj.

    Nem akartál meghallgatni
    Láttad hogy a vérem ég
    most már látod meghallgathatsz
    mert a szívem csupa jég.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Az életemet elhibáztam

    Az életemet elhibáztam,
    rossz szögletet mértem falán,
    törölhetetlen drága vásznam
    terhes szinekkel mázolám:
    emlékből raktam össze rőzsét,
    multból máglyát jövőm alá,
    s tegnap tüzére holnap hősét,
    magamat dobtam égni rá.

    Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
    lett volna bennem késve mersz!
    De hasztalan töpreng az óra,
    ha ihletet nem ád a perc.
    Az órák és évek kövéből
    nehéz kriptát emeltem én:
    az évek falának tövéből
    nem költ föl többet több remény.

    Kriptámban hát nosza kinyújtom
    rossz, multak-törte testemet
    és máglyámat vigan kigyújtom,
    melyről fölkelni nem lehet:
    Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
    legalább szép legyen a láng:
    minden bibornál fényesebben
    adja palástját ölni ránk!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Széchenyi

    Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
    Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
    uj idők árjával tehetetlen úszunk,
    régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

    Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
    harcod áldozat volt és eszményed oltár,
    eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
    tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

    Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
    munkával vidúljon mezeinek zöldje,
    boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

    Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
    mint sárban evezni tél és kikelet közt,
    tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Ady Endre: A harmincadik András-nap

    Kiket szerettem
    S mert én szerettem őket: néhaik,
    Harmincadik András-napomkor
    Érkeztek ünnepi menetben.

    Élők és holtak,
    Valamikor szivemnek kínjai,
    Éjféltől hajnalig időztek
    És a szivemből rostokoltak.

    Hajnalkor mentek
    Semmibe vissza a hajdani nők
    S elfogyasztott szivem helyére
    Kacagva keresztet vetettek.

    Forrás: Arcanum

  • Kassák Lajos – Advent van

    Advent van, s átjárja lelkem
    a szeretet és az emlékezés.
    Rájövök ismét – tán ezredszer –,
    hogy szépen élni gyakran túl kevés.
    Szeretni szóban és tettekben,
    hinni, remélni szüntelen.
    Táplálni kell mosollyal, öleléssel,
    hogy emléked hibátlan legyen.

    Most visszarepülök gondolatban
    gyermeki önmagamba újra…
    látom, amint jancsi-kályha mellett
    anyám fagyos lábujjamat gyúrja.
    Hársfa teát tölt poharamba –
    „Idd meg! Nem fogsz fázni majd!”
    Átmelegedett a testem, valóban
    s én azt hittem a tea tette azt.

    Ma már tudom, tőle volt meleg.
    Ölelés, szeretet, gondoskodás
    ezek voltak, mitől az a „jó”
    a testem és a lelkem járta át.
    Ez adta azt a boldog érzést,
    mi ma is rám tör, ha a múltba
    révedek.
    Hiánya – így advent idejében –
    fájón kéri vissza az elmúlt éveket.

    Emlékszem a finom illatokra,
    ami a konyhát járta át,
    mikor sült a finom mézes,
    és a lágyan foszló mákos kalács.
    Arca piros volt az izgalomtól,
    mikor a szobába engedett,
    csilingelt egy üvegpohár szélén:
    „Itt az Angyalka! Megjelent!”

    Futottunk mind a fenyő köré,
    ámultunk, örültünk nagyon.
    Ezt a boldog érzést fiaimnak
    minden karácsonykor átadom.
    Már negyedszer töltjük el nélküle
    a karácsony szent ünnepét,
    de lelkemben ott mosolyog képe,
    ahogy átöleli hét kisgyermekét.

    Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz,
    ha gyertyafényben rá emlékezünk
    s tudom – onnan fentről ő is nézi:
    Ugye mindenkit szeretünk?
    Jusson szép szóból bárkinek!
    Simogató, ölelő kezekből,
    mosolytól csillogó szemekből
    áradó tűz gyújtson fényeket!

    Muzsika szálljon a gyermek kacajból,
    áhítat járja át a lelkeket!
    A szeretetet, mit tőle tanultunk
    naponta adjuk át mindenkinek.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Csokonai Vitéz Mihály: Izenget már…

    Izenget már valahára
    A párosság istene,
    Hogy már az ember ágyára
    Egy emberné illene.
    Nem soká él a halandó,
    A jó szerencse múlandó,
    Házasodni kellene.

    Már a nádat elvetettem,
    Melyen véled, hajdani
    Gyermekkorunkban, szerettem
    Fel s alá lovaglani.
    Alkudni kén a lyányokkal,
    Akik szótalan bábjokkal
    Elúntak már játszani.

    Érzem, hogy egy nagy hízakja
    Van szívemnek félfelől;
    De ki lesz, aki bérakja
    Azt a hízakot belől?
    Több leány van, mint pillangó,
    Válogathatni, de bangó,
    Aki nézgél csak elől.

    Egynek tetszik szép formája,
    Másnak deli termete,
    Annak mézes-mázos szája,
    Ennek jó természete.
    Én is közlöm hát, barátom,
    Milyen lesz az én sajátom
    Erkőlcse s tekintete.

    Forrás: Arcanum