https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Pethes Mária: Vannak családok

    Kányádi Sándor után szabadon

    Vannak családok
    ahol sebhelyes arccal jön elébed a keserű szó
    ahol egy ágyban ketten kucorognak
    az elhagyatottság meg a magány és
    csak hírből ismerik a gondoskodást
    Üres kenyértartóban morzsák visszhangzanak
    a gyermekek csorba fűszálakként élnek tovább

    Vannak családok
    ahol árvábbnál is árvább az árva élő szüleit nem ismeri
    a mindennél szebb titkot még gondolni sem meri
    hogy egyszer rálel anyjára ki sosem akarta magához ölelni

    Vannak családok
    ahol kezek fonódnak egymásba de jeges tengerágyban ring
    a két szabadulásra váró lélek
    és nem lelnek egymásnál menedéket

    Vannak családok
    ahol a hétfőt várják akkor enni kap a gyermek
    mert segélyből már nem telik
    a napköziben meleg étellel kínálják
    az iskolába elég ezért elmenni

    Ahol nem nevetnek szabadon és lélegzetért kapkodva
    ajkukon pecsét arcukon megfagyott ima
    s áhított percekben álom tör reájuk édes andalító
    messzi családok asztalt körül ülő vacsorájáról
    hol desszert a lágy szó és szép dalokat pendít a simító
    meleg tenyér és már nem is kell kenyér
    mert mindenük megvan mert együtt vannak
    szelíd szózuhatagban

    Vannak családok
    ahol idegen az áldás az anyaméhben
    zigótára gömbölyödött remény fészkel
    és vannak minden lehetőséget vesztett anyák
    akik a korai klimax verítékhullámaiban fuldokolnak
    és ritkult csontokon rogyadozva cipelik
    beteljesületlen vágyaikat
    a megnemszületett gyermek kacagására
    ébrednek lucskos álmaikból

    és vannak családok
    ahol az asszony a férfi és a férfi az asszony
    s törvénytelen törvényszerűségben
    mind arra tör hogy irányítson
    szélmalmaik emancipációs szózatokat őrölnek
    durva szemekre
    magukra maradva aztán méltóságukat vesztve
    teóriákat gyártanak megszentségtelenítve
    a még menthetőt de letiporják a szebb jövőt

    és vannak családok
    ahol hazudni sikk és senki nem tudja kinek mit
    lódított s a hűséget már csak a köztük alvó eb ismeri
    kész átverés show az élet miközben istenítik a hűséget
    az egyszer élünk jelszavával lelakják egymás életét

    és vannak családok
    ahová a jó szó levélben érkezik
    s a pengére vékonyult szájak az erkölcsre hivatkozva
    nem nyílnak meg soha
    s anyáik bűnét cipelik magukban
    a szeretetlen gyermekkor sikoltó hangjára riadnak
    nagykabát helyett bicikliről álmodnak
    s az elpazarolt anyai csókok
    selymét vágyják vissza tökéletesre álmodva
    kifosztott életüket
    s a sírba magukkal viszik az egyetlent
    mi megmaradt a becsületüket

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Az erdő meséje

    Hatalmas király az erdő,
    ezernyi a népe annak,
    mind, mind Erdő Őfelsége,
    kegyelméből élnek, vannak.

    Címerében nap, hold, bolygók,
    udvarhölgyek körülötte,
    udvaroncok, mind az ősi,
    szarvas-nemzetség szülötte.

    Fürge nyulak a futárok,
    ugrik egy-egy a bokorból,
    fülemüle-zenekar szól,
    szép mesét a forrás mormol.

    Árnyékban nyíló virágon,
    ér mentén, egy-egy csapáson
    méhrajt látni vonulóban,
    hangyasereg is bukdácsol.

    Menjünk mink is a királyhoz,
    kedvesem, váljunk gyerekké,
    szerelem és jószerencse
    váljanak játékszerekké.

    Úgyis az egész természet
    csak azon volt, én úgy látom,
    hogy te légy a legislegszebb
    játékbaba a világon.

    Mendegélünk majd kettesben,
    elbolyongunk ott magunkban,
    forrás mellé pihenünk le,
    az egy hársfa alól buggyan.

    El is alszunk ott, virággal
    hint a hársfa halkan ringva,
    juh-karámból pásztor tülke
    búg bele az álmainkba.

    Egyre jobban összebújva
    szundikálunk, szundikálunk.
    Hallga, hallga, bölcs tanácsát
    hívja most urunk-királyunk.

    Hold besüt a lombok résén
    szép fehér forrás fölébe
    és körénk gyűl innen-onnan
    őfelsége udvarnépe:

    tenger habfehér csikói,
    nagy bölénybikák, őslények,
    dús aggancsú szarvasgímek,
    kicsinyükkel a nőstények.

    A hársfánktól sorra kérdik,
    kik vagyunk és tanakodnak,
    majd az ágat félrehajtja
    jó gazdánk és szól azoknak:

    “Ó, nézzétek, hogy alusszák
    erdő álmát, ó, de szépen!
    Mind a ketten véghetetlen
    kedvesek, mint a mesében!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Meseváros

    Járatlan úton, fényen, árnyon át,
    Keresem én a mesék városát,
    Hol régen éltem, szépen, boldogan,
    A várost, amely az álmokba van.

    Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
    Erről a helyről annyi jót regél,
    Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
    Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

    De ha gyermekszemekbe nézhetek,
    Melyek reményt és békét fénylenek,
    Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
    Megvan az út, mely oda vezet el…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Mi jobb?

    Mi jobb: mindent egyszerre látni,
    Minden dolog két oldalát?
    S a meddő harcot megutálni,
    Megállni s nem menni tovább?

    Vagy egy csillagot nézni csak,
    Amelynek fénye tisztán rezdül?
    S törni e szent, nagy cél után
    Holttetemeken is keresztül?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az ősz muzsikája

    Most is együtt a Csönd s a Lárma,
    Az Ősz csak bennünk változott,
    Ódon és nemes muzsikája,
    Ha van szép szív, ma is megleli.

    Színe, könnye, búja a régi,
    Nótái is a régiek,
    Tud altató szépet mesélni,
    De fölváj régi sebeket is.

    Szépek, akik ma élni mernek,
    Egy-egy feledő mosolyuk:
    Drága, élet-folytató gyermek
    S minden könnyük felébredt halott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Tavaszi rózsatőhöz

    Mi voltál ősszel? Csupa pusztulás.
    Lehullott rólad minden kis levél,
    Minden szirom, virág; –
    Sírás nélkül nem nézhettem reád…
    Olyan szomorú volt a búcsúzás!

    És íme most, hogy itt a kikelet,
    Illatos rüggyel telve ágaid
    Bimbód is új fakad,
    Felveszed újra dísz-palástodat
    És úgy igézed vágyó szívemet.

    Oh, köszönöm neked!

    Jöhet ezután százszor is az ősz,
    Az én szememnek nem hull már a könnye:
    Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
    Hogy nem búcsúzunk senkitől
    És semmitől és sohasem örökre!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Egyszer talán mégis vége lesz

    Egyszer talán majd mégis vége lesz
    És akkor, aki visszatérni bír,
    Csak visszatér megint a régihez.

    A régi hithez, a régi házhoz –
    Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
    És számon mit se kér, kit se átkoz.

    A mappás talán új térképet ír,
    De másként minden régiben marad,
    Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

    Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
    A föld valahogy döcög majd tovább,
    És lassú erők lemossák a vért.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: A játék

    Az különös.
    Gömbölyű és gyönyörű,
    csodaszép és csodajó,
    nyitható és csukható,
    gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
    Bűvös kulcs és gyertya lángja,
    színes árnyék, ördöglámpa.

    Játszom ennen-életemmel,
    búvócskázom minden árnnyal,
    a padlással, a szobákkal,
    a fénnyel, mely tovaszárnyal,
    a tükörrel fényt hajítok,
    a homoknak, a bokornak,
    s a nap – óriás aranypénz –
    hirtelen ölembe roskad.

    Játszom két színes szememmel,
    a két kedves, pici kézzel,
    játszom játszó önmagammal,
    a kisgyermek is játékszer.

    Játszom én és táncolok,
    látszom én, mint sok dolog.
    Látszom fénybe és tükörbe,
    játszom egyre, körbe-körbe.

    Játszom én és néha este
    fölkelek
    s játszom, hogy akik alusznak,
    gyerekek.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Gyurkovics Tibor: Ellen

    Ha senkim se lesz s ki leszek fosztva
    anyátlanul s földarabolva
    s egy targoncáról lefele
    lóg a fejem a semmibe

    Akkor se te

    Ha minden ágyam elveszett és
    megbomlik bennem a teremtés
    s kiáradnak csúfosan e
    test tagjai a semmibe

    Akkor se te

    Ha megrogyok mint sárga gyertya
    saját árnyékom eltakarva
    magamba égve befele
    a legutolsó semmibe

    Akkor se te

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Pilinszky János: Tanúk nélkül

    Kirajzolódom végleg a világból,
    mint csupasz falnak állított fogoly,
    külön kezel, kivételes magányban
    a tanuk nélkül dolgozó pokol.

    Egy porcikám se bízná senki másra,
    ha únja már, magam kezére ad,
    s én folytatom, hol éppen abbahagyta,
    a két kezemmel, úgy és ugyanazt.

    Ki itt találna rám e szörnyűségben,
    és végignézné, mit is művelek,
    nem hinné el tulajdon két szemének,
    s egy szót se merne szólni senkinek.

    Íly nyomorúság ugyan mire várna?
    Mi hátra van, bevégzi egymaga,
    hogy holta után is beléremeg,
    meg-megrándul a hóhér kosara.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek