Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?
Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindig akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörű arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?
Forrás: MEK – Pilinszky János válogatott versei
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
1836
Forrás: MEK – Vörösmarty Mihály összes művei
A magyar nép zivataros századaiból
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Cseke, 1823. január 22.
Forrás: MEK – Kölcsey Ferenc összes művei
Undoknak mondott
szárnyvasúti poloska
férjhez menne
disznótorosra.
Feleséget keres komoly
szándékú moly.
Szekrény van.
Kis testi fogyatékos,
önhibáján kívül –
középen elvált giliszta,
hozzáillő házasfelet
keres.
Fábaszorult féreg
társaság hiányában
ezúton keres férjet.
Harkályok kíméljenek!
Éjjeli pillangó
megismerkedne.
…Mindegy!…
Péknél szabadult
csótány
elhelyezkedne
babapiskótán.
Felvesz kifutónak
bábokat és gubókat
Álca-szövetkezet.
Iszappakolást vállalok.
Balatonaliga.
Kaszkadőrnek menne
bátor mozibolha.
Lyukas alsókba is
beugorna.
Korai cseresznyémet
elcserélném ropogósra.
Pondró. Utolsó posta.
Esetleg ráfizetek…
Vakolatban falbérleti
lakást keres kisigényű
nyű.
Eladó kápé –
szép fás karalábé.
Férgespuszta.
Kombinált háló-ebédlő
Póknál.
Életfogytig jótáll.
Új traktort cserélne
ökrös szekérre
bögöly.
Kullancs terepjárót
venne,
bőrülésbe is
belemenne.
Iskolába járna
hátrányos helyzetű
fejtetű.
Angolórákat ad
Rockfortba végzett
sajtkukac.
Jelentkezhet egyén
vagy kupac.
Tánccsoportnak is
alkalmas százlábú
irtó siker ellenére fellép.
Férjhez menne
kimondottan csapnivaló
szúnyog.
Csípőben telt… volt.
Gyászolják lárvái.
Forrás: MEK – Szamárfül
Zebra
Egy tévedés áldozata vagyok.
Az elefánt átkelt rajtam gyalog.
Seregély
Elhunytam, mert az idén
sörét nőtt a venyigén.
Szüretkor a puskák
rám szórták a mustját.
Hangya
Kinek járandója csak egy apró morzsa,
ne kapjon fel veknit, mert ez lesz a sorsa.
Nerc
Hogy lenyúztak, ó, én árva,
elvittek az operába!
Lógott ott még hód, nyest, menyét.
Ó, hogy utálom a zenét!
Gödény
Ha volna sírkövem, megtudnád belőle,
azért nincs, mert azt is elittam előre.
Egy sáska a hadból
Vajon én nyugszom itt, vagy egy másik sáska?
… Várnom kell az esti névsorolvasásra.
Vakondok
Feltemettek. Azt se tudom, kicsodák.
Most felülről szagolom az ibolyát.
Cerkóf
Azt hittem, hogy a kókusz még éretlen.
Tévedtem.
Hülye tyúk
Csábos voltam csitri jérce koromtól.
Az érckakas rám ugrott a toronyból.
Galamb
Dörgedelmes intelmemből tanulj, hogyha tudsz:
Az ágyúcső égnek mered, mégsem galambdúc.
Lajhár
Lustább voltam én, mint mások.
Pihengettem. De ez már sok!
Forrás: MEK – Szamárfül
A fertelmes kajla, kancsal vízikancát
ostromló csődörök szinte megrohanták.
– Hogy van ez? – kérdezte a bölcs alligátor –
hisz e némber tárlat a szépséghibákból.
Az ízlésetekkel bizonyára baj van,
mert ez torz példány az amúgy is rút fajban.
Szólt egy vén vizimén: – Tudd meg, barátocskám,
hol a rútság szabály, ott legszebb az ocsmány.
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy kacsa, kit nem gátolt erkölcsi korlát,
vérbe mártva tollát,
epével dagasztott, könnyekkel erjesztett
rémhírektől nyüzsgő hírlapot szerkesztett.
Mint képzelt csatákba kiküldött riporter,
fajokat tiport el.
Éhínség; mészárlás
s még száz más
kiagyalt borzalom
tobzódva tizenkét oldalon.
Tűzvész vagy szerényebb
méretű merénylet,
naponként hatvan,
már nem kapott helyet, csak a viccrovatban.
Ezer vészt eszelt ki, a hasára ütve.
Így lett napilapja a valóság tükre.
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy karvastag
agancsú szarvasnak
megtetszett egy feltűnő
szépségű ünő.
De mert széplélek volt, önemésztő alkat,
úgy gondolta, egyelőre hallgat,
s majd egyszer szép hosszan
elbőgi szerelmét egy hősi eposzban.
Így nem a nyers erő, hanem a költészet
lesz az, amiért az ünő rá fölnézhet.
Itt követte el a hibát.
Írt szonettet, elégiát,
s a lánykérést elódázta.
Kínban égve, könnyben ázva
nagy költővé érett.
De csak fejdíszéért kapott aranyérmet.
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy kos szerette, ha szembe magasztalják,
ezért a visszhanggal nyalatta a talpát.
– Ki az, aki mindig okos?
– Kos!
– De sohasem tudálékos?
– Kos…
– Öltözéke választékos?
– Kos…
– A gyapja százszázalékos?
– Kos…
– Kurtán felelsz. Ez szándékos?
– Kuss!
Forrás: MEK – Szamárfül
Elővette fiát Kentaurné asszony,
itt az ideje már, hogy pályát válasszon.
Szólt a kamasz hibrid:
– Rég rágódom ezen.
Ha kissé éhezem,
nagy Kutató lennék, Jeles Ember, Észlény,
ha jól bezabálok, akkor meg tenyészmén.
Egy hétfejű sárkánykölök csúnyán összevesztek.
Rájuk szólt az anyja, de ők nem maradtak veszteg.
Bár már egy sem emlékezett, hogy min kapott össze,
végül leharapta egymást, önmagát is közte.
Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájbarágom, tessék:
minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség.
Szerette volna a
gyík, ha kitudódna:
ő a félelmetes
bősz sárkány utóda.
Hogy sor ne kerüljön
kétkedő vitákra,
dúlt-fúlt, pofikáját
szörnyűre kitátva.
Aztán bizonyságul
mesékből idézett,
hogy váltak ebéddé
szűzek és vitézek,
miként mondott misét
szagosat a püspök,
hogy egyházmegyéje
ne lehessen früstök.
Röhögte a szájast
szűz lúd, vitéz kácsa:
– Itt az ebéd! Kapj be
te mafla pojáca! –
Hátrált a regélő
kínos zavarában,
erre már a légy is
felkuncogott bátran.
Ám nyomban megtudta
szegény saját kárán:
Aki ennek bohóc,
lehet annak sárkány…
A fekete macska búsan bandukolt.
Nem csoda, hisz szegény csonkafarkú volt.
Tizenharmadikán, s persze pénteken
lett kunkori dísze ily éktelen.
Azért vesztett el abból egy darabkát,
mert az úton maga előtt szaladt át…
Harkály kopácsolta a vastag fa kérgét,
úgy találom-formán. Sikert nem remélt még.
Bizony néha az is kevés,
ha egy tucat lukat bevés,
mert mire az asztal terül,
a lakoma elmenekül.
De alig koppantott kettőt avagy hármat,
a szerencse hozta már az aranytálat:
egy tudatlan féreg ült a kéreg alatt,
s kikiáltott: „Szabad!”
Az elefánt elmélázva
a tópartra kocogott,
és nem vette észre lent a
fűben a kis pocokot.
Szerencsére agyon mégsem
taposta,
csak az egyik lábikóját
egyengette laposra.
– Ej de bánt, ej de bánt!
– sopánkodott az elefánt.
– Hogy sajnállak,
szegényke!
Büntetésül te most tízszer
ráhághatsz az enyémre!
Vicceket mondott vihogva néha
potyaleshelyén hülyén a hiéna.
Aztán epedve ült hűlt dögért,
csak üldögélt,
remélve, a jópofaság
segít megtölteni hasát.
Majd rákezdte újra, hogy a nagyvadak
jutalmul valamit mégiscsak hagyjanak.
Az epét, a belet oda is dobálták,
hogy fogja be végre a mocskos pofáját.
Ez idő óta
az idióta
undok kis állat
kiadja magát humoristának…
A Nagyságos Zsiráf
fennhordta az orrát.
Társait lenézte, mint
kényúr a szolgát.
Külön koszton élt fent,
lombot csemegézett,
míg odalent
legelt a személyzet.
A világ sok ilyen
csúf esetet ismer.
Így megy, ha magasra
kerül fel egy kis fej.
Egy csiga azt leste a magas buckáról,
hogy aki jégre megy, elhasal, bukdácsol.
Figyelte csak egyre, dideregve, fázva,
mert érdeklődését roppant felcsigázta.
Majd töprengve egy-két hete,
alkotott egy elméletet:
– Talpon marad a síkoson,
ki csak araszolva oson.
És hogy bizonyítsa ezt az eszes tételt,
jégre ment, és estig csúszott is egy métert.
– Látjátok! Nem esem! Csúszó csoda vagyok! –
szólt ki diadallal, aztán odafagyott.
Egy jókora macskát fogott az egérke.
Nagy munka, nem mondom, de mégis megérte.
– Engedj el! – könyörgött a macska riadtan –
Szegény jó szüleim aggódnak miattam. –
És bár a cirmosnak könnye is megeredt,
nem tudta meghatni a kevély egeret.
– Bekaplak! – ugrott rá az egér ordítva…
(Eredetiből fordítva.)
Mikor a hernyóból
lepke lett,
kérkedve repkedett,
hogy fényben keringve
mind tovább
csillogtassa hímporát.
A derék kutyának
képére mégis kiült az
utálat.
– Villogj csak fent, te
szép féreg;
nem lesz nagyobb az
értéked!
Hernyó maradsz, bár
fent keringsz.
Nem a szárny szab itt
mértéket,
hanem a gerinc.
Egy strucc úgy vélte, hogy különb társainál,
eltökélte tehát, hogy karriert csinál.
Hogy ezt gyorsan vigye véghez,
úgy döntött, hogy ellenzék lesz,
és mint egyszemélyes tábor
elszakad a gyáva struccpolitikától.
Szembe is fordult a többivel dohogva,
és onnét fúrta be fejét a homokba.
Fejéhez vagdosott minden csúfot, rosszat
a finnyás antilop a rinocérosznak:
– Maga vaskos tuskó! Bamba, bárgyá kába!
Tévedésből került Noé bárkájába!
Formátlan, ormótlan,
iromba, goromba!
Önmagánál rútabb, olyannyira ronda!
Ó, bár rúghatnám jól faron,
maga faragatlan barom!
Böffent, mocskol, piszkít bárhol,
s nem sül le a bőr a kérges pofájáról!
Pislogott a rinocérosz:
– Bár tudnám, hogy mire céloz!…
Pszichomonodrámát írt a rozmár.
Közege a sarki szőrmés osztály,
témája a tömör
fehérség-csömör.
Hőse egy zord jegesmedve,
ki bundáját befestette,
hogy ezzel elérje,
csak a bőre alatt maradjon fehérje.
Hogy legyen a műnek valóságtalaja,
színhely: a Szahara.
Ne nevess korán!
Holnap szerepelhet egy színház műsorán.
Forrás: MEK – Szamárfül
