Incselkedtem a kedvesemmel,
hogy írjon hozzám verseket.
Szerelmes szép szót szonettbe szőve,
mitől a szívem megremeg.
Zengjen ódát fenséges hangon;
anakreóni dalokat,
de az sem baj, ha prózaversben
vad szenvedélynek hangot ad.
Nem válaszolt, csak rám mosolygott,
rám villantotta szemeit,
s úgy csókolt meg, hogy lélegzethez
alig jutottam percekig.
Rögtön tudtam, mikor a teste
bilincsbe zárta testemet:
a szerelmet nem versbe szedni,
művelni kell, amíg lehet.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyü zápor.
Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.
Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.
Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd leányok
titkos szerelmü, enyhe könnye.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
érinti ajkad telt vonalát…
Erős karod ölel, nem enged el,
A magány pirulva tűnik el.
Ébren álmodjuk az élet álmát
Lecsókoljuk rabságunk láncát.
Szived riadtan, vadul ver, dobol,
Forró testem véd, hozzád simul,
Megszűnik idő, eltűnik a tér,
Csalfa útra indul a remény.
A tenger is csókol ha partot ér,
Szoríts szorosan szived fölé.
Karodba ájulva a fény kigyúl,
Nesztelen omló sziklához simul,
Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
Égő fényeden siklok tova,
Belőled születek halok meg én,
Efemer lángod egekig ér.
Rejtve csobban szivünk, mig csókolunk
Szilaj hullámon lovagolunk.
Jelet hasítunk fekete égre,
Izzón égve hullunk a mélybe.
Forrás: Lélektől lélekig
Nincs könyv olyan drága,
Hogy olcsó ne lenne,
Annyi, annyi kincs van benne.
Annyi gyönyörű vers,
Annyi szép történet,
Annyi mese, annyi élet.
Hipp-hopp Londonban jársz,
Meg az Indiákon,
Mindenütt jársz e világon.
Élsz a messzi múltban,
Az örök jövőben,
Jut így néked élet bőven.
Könyv vigasztal bajban,
Ha beteg vagy, gyógyít,
Jót tesz azzal, ki kínlódik.
Megnevettet a könyv
s néha könnyre indít,
Ez is gyönyörűség mindig.
Olyan jó pajtásunk,
Hogy ott lakik nálunk,
Tőle soha el nem válunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
Rajongás őket éppen úgy hevíti,
És éppen olyan szomorúk, lemondók,
Mint azok, akik – verset tudnak írni!
Forrás: Lélektől lélekig
A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most száz élet kergetőz.
Mártának hangja jut eszembe mostan,
Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
Szemem mered a zongora fölé.
A csókos ajka itt remeg előttem,
Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
Ó jaj, emléke mért olyan erős?
Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
És hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
Forrás: Lélektől lélekig
Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
– szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-lehullok, de sóhajom
utánad felemel.
Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
Forrás: Lélektől lélekig
Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?
Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.
Forrás: Lélektől lélekig
Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
Egy jó öregember benne a kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekoccan néha jó feleségével;
No de amint összekoccan, meg is békül…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Hej, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Így szegényült el a jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Alkonyuló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
S őreá, szegényre, a szerencsétlenség
Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
“Úgy van, úgy” szól később, “jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!
Forrás: Lélektől lélekig
Deresedem s apad a testem,
fogy a szó, szerelem, harag.
Egy titkos véső egy szilánknyit
belőlem mindennap farag.
Vonásaim, mint régi rézkarc
szigorú rajza, élesek.
Sokszor úgy érzem, szállni tudnék,
olyan karcsú s könnyű leszek.
Valaki nyílnak szánt. Kivárja,
míg még könnyebbre szikkadok.
Messze repít a nagy, komor kéz,
ha majd sötét íjába fog.
Forrás: Lélektől lélekig
