Kategória: Szerzők

  • Kosztolányi Dezső – Induló a költőkhöz

    Ez itt az élet, hámor és kohó –
    világ költői, ide jöjjetek,
    testvéri szemmel, örökös merészek,
    nézzétek itt az ősi lényeget.
    Látjátok-e, a zöld asztal szövetjén,
    ott ugrik a véletlen, mint a nyúl,
    és kavarognak a színek veszetten,
    mint álmainkba, határtalanul.
    Rémítve jönnek szörnyű figurák,
    a feketék, a dörgő pirosak.
    Ez itt az élet karneváli tánca,
    borzongató és édes iszonyat,
    költőszívünk sok kendőzött alakja,
    a képzeletünk lángoló salakja
    olvadva, sisteregve, feketén.
    Ó élet, élet, roppant költemény,
    most láthatunk mezítlenül, ragyogva – –

    Mi kéj.
    Mi őrjítő, mi szédítő – –
    Mi mély.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Kosztolányi Dezső összes versei

  • Reményik Sándor: Ma neked, holnap nekem

    Pók szőtte szürke szálait az erdőn,
    Fonalait kelő nap aranyozta.
    Kisebb körök, nagyobb körök,
    Csodálatos körök…
    Körök közepén ült a pók maga.
    Mestere volt, királya volt,
    Istene volt a maga világának.
    S oly lenge-könnyű volt mégis a vára,
    Hozzá képest a tölgylevél hullása:
    Mintha tömör bronzlapok hullanának.

    És jöttem én:
    Az űrbe lökött kóbor üstökös
    Az őszi erdőn által.
    Szegény mester, szegény kicsi király,
    Ma találkozott velem: a halállal.
    Nem is rohanva, csak csendesen jöttem,
    Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem.
    Ámde színektől mámoros szemem
    Az egész fényes erdőre tapadt.
    Széttéptem a lenge kis palotát
    Egy pillanat alatt.

    Én nem éreztem mást, mint arcomon
    Leheletkönnyű kellemetlenséget,
    A mikrokozmosz
    Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágai Ágnes: Szó, ami szó

    Nagyon egyszerűen kellene szólni
    ebben az agyonbonyolított világban.
    Veretes, tiszta, igaz beszéddel
    lehántva a sallangokat,
    az utánzatok idegen koloncát,
    a cifra cikornyák vadhajtásait.
    Fehér szavak kellenének,
    újra felfénylő, megtalált szavak,
    lesikált, erős tölgyfa szavak,
    masszívak, faraghatóak,
    kemények, érthetők.
    Vissza kell adni hitelét,
    becsét, szépségét a szónak,
    a szóra érdemes szavaknak,
    melyekkel szót válthatunk,
    és szót érthetünk egymással
    jó szóban szűkölködő korunkban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Idézetek

    Szeretetet lehet adni és lehet kapni.
    Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágai Ágnes: Lelkiismeret

    Gyönge pillanataidban légy erős,
    erős óráidban gyöngülj el,
    valld be, ha reszketsz,
    és szívedben lüktet a vér,
    ha szemhéjadat könnyek feszítik,
    sírj, kiálts, panaszkodj,
    ne zárd palackba a fájdalmadat.

    Szenvedj hangosan, dörömbölj,
    a néma kín méregként megöl,
    ne játszd a bátrat,
    ess el, ha löknek,
    és ha feltápászkodsz,
    ne mondd, hogy semmiség!
    A fegyelem rabruháját vesd le,
    légy anyaszült,
    vállald csapzott, megroggyant magad,
    és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Őrizz meg…

    Borongós árnyékkal szívemben
    járom a kertet őszi csendben…
    Búcsút veszek lombtól, virágtól…
    maroknyi léttől… csalfa nyártól…
    Tőled még nem.
    Kérj, hogy maradjak…!
    Aki voltam… s aki vagyok ma,
    őrizd meg annak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Devecseri Gábor: Kérésem egy

    Kérésem egy: a csókod add
    vagy tiszta szívvel megtagadd
    de ne oszd nekem kegyül
    mert akkor a szívem kihűl.

    Omlj karomba szelíden
    vagy lökj magadtól messze el
    ha hozzám simultsz, köszönöm
    ha meg se hallgatsz, becsülöm
    alamizsna nem érdekel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Derengésben

    Hajnal van, arcodra ébredek megint.
    Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.
    Azt akarom: maradjon minden így,
    derengésben, ahogy az ég akarja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Szerelem

    Megismertem a holnapot:
    terád hasonlított,
    terád, miránk –
    lobogott
    és nyugodt volt, mint a láng,
    – s mint a mi éjszakánk,
    amelyen megéreztük forró
    és röpítő és egybeforró
    embersorsunkat, a szerelmet,
    – én azt, hogy hiába ölellek,
    te azt, hogy hiába ölelsz,
    ha nincsen más, csak ez a perc,
    hogyha mögötte meg nem érzed
    és meg nem érzem az egészet,
    a szilárd anyagot,
    ami vagy és ami vagyok,
    és ami egy törvénybe fog
    bolygókkal és liliomokkal,
    tó méhében a teleholddal,
    vérrel, háborúval, örömmel,
    mindennel, ami volt az ember,
    és ami most s amivé válik,
    s amit születéstől halálig
    sejt és tud és tesz,
    mit hozzáad a léthez,
    hogy életté váljék, hogy a rend
    kormányozza a végtelent,
    az értelem, amely szavak
    nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
    agyunkban –
    a holnapról akartam szólni,
    a holnapról, mely már valódi,
    mert fölismert s el nem téveszthető,
    tiszta, elérhető,
    mint a friss levegő –
    igen, a holnapról akartam szólni,
    s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
    ő éreztette meg velem,
    milyen lesz:
    szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez –

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    és akkor, amint ránk hajnalodott,
    megpihent bennünk – új csókra gyűjtve erejét –
    a csók.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Változatok

    Az ember képes darabokra törni,
    Száraz levélként a földre lehullni.
    Kellene néha egy odúnyi hely,
    Ahol a szíve megnyugvásra lel.
    A fejét lehajtva pihenne árván,
    Nem állna többé múltnak árnyán,
    Magába zárva ezer szépséget,
    Révedezve hinné a meséket.

    Az ember képes mindent elfeledni,
    Kezét tördelve többé nem szeretni.
    Kellene néha egy tenyérnyi hely,
    Ahol a szíve is gyökeret ver.
    Vad lejtőkön is meg tudna már állni,
    Viharban a derűs égre várni,
    Cudar keservét eldobva bátran,
    Harcolni végre életre váltan.

    Az ember képes oly nagyon szeretni,
    Lelkét kitárva adni, de nem venni.
    Kellene néha egy nyugalmas hely,
    Ahol az eszét használnia kell.
    Szemét is kinyitva állni a talpán,
    Jövőbe nézni már másra nem várván,
    De mert „az ember egy léha senki”,
    Minden érzésbe bele tud halni.

    Forrás: Lélektől lélekig