Én nem mehetek el innen soha-sehova,
nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom, nincs pénzes barátom,
millió sárbaragadt paraszt a szomszédom,
ezeknek a sorsa az enyém s az is marad örökre.
Nekem csak térkép a nagyvilág,
talán soha se látom Párist, Rómát,
sohase látom Amerikát, sem a déltengeri szigeteket;
barnás folt marad számomra a sziklás spanyol föld
és zöld folt marad a szibériai steppe.
Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs:
„adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot”.
Én megtaláltam azt a pontot, legalábbis önmagam számára.
Ez a föld az, amelyen élünk:
a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok
és zöldellő dombok földje – Magyarország,
s a tízmillió magyar, aki benne él.
Hogy szép-e a mi hazánk, szebb-e, mint a másoké,
nem tudom, nem is érdekel;
hogy jobb-e a földje, gazdagabb-e belseje,
nem tudom, nem is keresem;
hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük,
beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk:
mindegy ma már – egyek vagyunk vele.
Napunk közös a többiekkel, de a mi csíráinkat is felébreszti,
a felhők elszállnak felettünk, de esőjüktől a mi füveink is nőnek:
a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigylem.
Lábammal bokáig járok a magyar sárba,
arcomat kicserzi az éles pusztai szél,
szemeimet kicsire húzza a kemény sivatagi napfény;
gondjaim lehúznak a földre, vágyaim fölemelnek a felhők fölé,
nincsen más számomra, mint emésztő töprengés, forró vágyak és kemény akarat:
ide kell hoznunk a nagyvilágot,
ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes.
Forrás: Szeretem a verseket
