Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?
Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;
hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.
Forrás: Magyar Kurír
Adj már csendességet, lelki békességet,
mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
kit sok kín fúr!
Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
vesztségére!
Nem kicsiny munkával, fiad halálával
váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet
teljesíts meg!
Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága
feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen
s romlást valló.
Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást
ereszthet-e?
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat,
ébreszthet-e?
Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem
igéd szerint,
Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen
hitem szerint,
Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak
áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek
letört szárnyát;
Repülvén áldjalak, élvén imádjalak
vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,
bú s kín nélkül!
Forrás: Magyar Kurír
A habokon
visz ladikom
csillámfodor
a Balaton.
Tüzes a víz
tüzes az ég
a láthatár
forgó kerék.
Somogyi part
kis dombjai:
kék takaró
rézgombjai.
Zalai part
hegyormai:
a föld s a lég
zsinórjai.
Somogyi part
zalai part:
hol szétfeszül
hol összetart.
A Balaton
hintáz velem
két menny között
ring életem.
Forrás: Magyar Kurír
Októberi köd, októberi illat,
októberi, ferde sugár!
Hát örüljek, hogy a körbefutó év
térdet hajt holnapután?
Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
az enyém, a sajátom egészen,
s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
kiáltja szét születésem?
Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
köd, köd, puha köd…
Ez a nap az enyém.
Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
a költemény.
Csak a hit, a tudat,
hogy majd ha megfutottam
útjaimat,
jut tán nekem sír, temető,
elnyughatom majd a kemény
deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
s nem kell lerogynom idegen
felhők alatt,
és nem idegen ég
rontja el tagjaimat.
Örüljek? Kívánjak magamnak
még hosszú életet?
Fogom fülem, hogy én se halljam,
amikor nevetek,
fogom szemem, hogy meg ne lássam a
jövendő éveket.
Te, aki élnem segítesz,
te, óvó oltalom,
kinek törékeny mosolyába
kapaszkodom,
irgalmatlan esztendeimben
egyetlen irgalom,
őr rettegő nappalomon,
rettegő álmomon:
Köd guggol a hegy ormán,
nem tudom, mit takar.
Valami jön. Mikor jön?
Soká jön? Vagy hamar?
Te minden veszteségen
átfénylő diadal,
erősebb, mint a törvény,
mint minden ravatal,
ki élet helyett voltál életem,
e tébolyban egyetlen értelem,
kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
hát majd a föld is könnyű lesz nekem!
Forrás: Magyar Kurír
Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves,
de mint a szajkó szárnya-tolla: kék.
Nézem s mögötte messze felmagaslik,
ahol laktunk, az erdős kék vidék.
Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger,
mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár.
Nekünk az erdő volt a végtelenség,
nekem a szajkó volt a kékmadár.
Az évek rabló-kézzel fosztogatnak,
színek halála minden szürkület.
Rekedt szajkóim régen elrepültek,
irtás az erdő is falunk felett.
Fáradt szemem is egyre veszti fényét.
Kertek felett is szürke gőz terem,
s az októberi eső zuhogója
olyan sötét és olyan végtelen.
Ha most az égi kékség is kilobban,
a szép színekből nekem mi marad?
Nő a homály s én néha úgy marasztom
azt a fogyó, szajkó-kék sugarat.
Forrás: Magyar Kurír
á
Hová jutottam? Nem tudom.
Szeretni, nem szeretni: vétek.
Ha volna még akáclevél,
azon számlálnám érverésed.
A magamét is számolom,
a csontok közti félsötétet
fél-éjszakán át szaggatom –
ha volna még akáclevél,
felelni tudna értem, érted –
egy alvadt vér a mellkasom.
Hogy füstölgött az a folyó,
hogy füstölgött a téli alkonyatban!
Érzett az alvilági hő,
még átsütött a földalatti katlan,
melyből zuhogva dőlt elő –
a zúzmarás, fehér sötétben
egy sor fekete nád, s a gyéren
hófoltos, néma, sík mező –
hogy füstölögne itt a vérem,
az alvilágból felszökő,
hogy füstölögne a félsötétben.
Hosszabbodik a nap az évben,
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
s a sűrű, alvilági vízzel
míg gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magamra.
(1958. január 30.)
Forrás: Magyar Kurír
Kodály Zoltán mesternek
Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé –
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban –
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízűen –
nyújtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
„Jónapot, bácsi.”
A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
„Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni…”
Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.
És rabok ők már,
egykedvű, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata –
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:
„No gyere, tedd le.”
Forrás: Magyar Kurír
Biztosan jár az imbolygó hajóban
gyertyák hulló gyöngyei közt, a külső
sötét mérhetetlen árnyai mélyén,
lángok zizegő zajában, időtlen
idejében a fénylő pillanatnak,
amikor – gyermek maga is – a gyermek
sorsát viszi két törékeny kezében.
Gyertyák hulló könnyei közt a gyermek
biztosan jár az imbolygó hajóban.
Karjaiban a cseppnyi test a lángok
éveiben, a földalatti árnyak
rácsai között érik a halálra.
Végtelen tengerén a fájdalomnak
lobog, árva gyertyaszál, és a fényben,
gyermek-szívében eszméli a titkot,
amit nem értett az angyal szavában:
hogy „áldott vagy az asszonyok között”.
Forrás: Magyar Kurír
Itt van az alkony, jó takaró,
a hegyek ormán lilul a hó,
itt van az alkony, csittul a zaj:
elhallgat a fény és fölvillan a dal.
Villanj csodavillany, villanj csodanóta,
ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
Mióta daloltam, amióta lettem:
mert fájni születtem, ki dalra születtem,
s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
megéri, megéri, aki fiatal.
A nappal, a lárma űzött a magányba,
hol senkise hallott, a puszta homályba:
most itt van az alkony, most jer elő,
mint éji merénylő, titkos szerető:
mert kedves az alkony annak, aki lázad,
és kedves az alkony annak, ki szeret:
elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
s nem tűrni az égnél lentebb födelet.
Az ég is ilyenkor kitakarózik
és emberi szemnek kirakja a kincsét;
a lélek az égbe fölakarózik,
mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
Dal, éji merénylő, titkos szerető,
dal, mostoha lélek, most jer elő:
másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
itt van az alkonyat, itt van az áldás.
Forrás: Magyar Kurír
Férgével, savával a szorgos
föld, az anyaföld, a meleg,
lemossa rólam testemet,
leszed rólam mindent, mi mocskos.
Kitörölve a szemüreg,
a csigolyák, a bordák sorra.
Mint anyámtól hajdan, topogva
várom ünnepi ingemet.
Mert áldozás lesz! Tegnap gyóntam!
Gábriel csöndít a toronyban
és maga Jézus mond misét!
Fussunk; nehogy egy utcasarkon
egy kósza vétek nyakonkapjon
mielőtt befogad az ég.
Forrás: Magyar Kurír
