Hogy miért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.
Forrás: Szeretem a verseket
…Hozd magaddal a csendet,
hajadban
az erdők illatát,
homlokodon
a derűt,
szemedben
a csillanást,
tekintetedben
a reményt,
mosolyodban
a kacajt,
orcádon
a pírt,
kebledben
a dobogást,
ölelésedben
a bilincset,
köldökcsészédben
a forróságot,
lépteidben
a méltóságod.
…Ha eljössz,
te, magad légy
a semmi, s a mindenség;
leple az éjnek,
tüze a napnak,
ringató ének,
pirkadó ablak,
gyöngye a mélynek,
hullámok habja
csörgő patakban,
vágyódás csókja
ajkakra szórva,
szivárvány csíkja,
szemekben szikra.
…Ha eljössz, hozd magaddal
másik énemet,
amit csillaghulláskor
nálad hagytam.
Forrás: Lélektől lélekig
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
– fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet – égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
– így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott – azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
– golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
Forrás: Lélektől lélekig
Voltak álmaim,
de nem emlékszem rájuk.
Már felébredtem.
Forrás: Lélektől lélekig
Fehér karom úgy maradt
befonva karodba,
mint a lányok fonatba –
húzott fehér szalagja.
Forrás: Lélektől lélekig
Álom, álom, édes álom,
Suhanj végig szempillámon,
S ráterítve csoda-fátylad,
Népesítsd be éjszakámat.
Szerelemrül légyen álmom,
A szelíd, csöndes álom.
Álom, álom, édes álom,
Érkezésed mindig áldom.
…
Te boríts be fátyoloddal,
Te kábíts el mákonyoddal.
Te cirógass karjaidban,
Födj be lágyan holtomiglan.
Áldva légyen érkezésed;
Éltem álom, álmom élet.
Álom, álom, édes álom,
Szemem, íme már lezárom.
Forrás: Lélektől lélekig
Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni
leírod, aláhúzod, kiragasztod
szamárfülecskét hajtogatsz neki
kisimítod, odateszed a székre
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre
elalszol, elfelejted, hirtelen
eszedbe jut, felugrasz, zsebrevágod
a szíved közben összevissza ver
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad
kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
mikor megnyugszol, akkor veszted el.
Forrás: Lélektől lélekig
