Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.
Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves
És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!
És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.
Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
A rút, unt életet a halál tükrében.
Forrás: Lélektől lélekig
Midőn először láttam őt,
Kinn hó borítá a tetőt:
De bennem akkor nyílt vala
Legszebb tavasznak hajnala,
Midőn először láttam őt.
Hogy most utólszor látom őt,
Tavasz vidítja a mezőt:
De szívem mély gyötrelminél
Haldoklik minden, ami él,
Hogy most utólszor látom őt.
Ha majd többé nem látom őt,
Virág borítja a mezőt,
Csermely s madárhang zengenek,
Erdők, völgyek zöldellenek;
De rám nem fénylik bájsugár,
Sötét halomnak éje zár,
Ha majd többé nem látom őt.
Forrás: Lélektől lélekig
„De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív,
mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek.
Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban,
elég, hogy megbocsáss mindazoknak,
kiknek önző és komisz szívét megismerted;
elég, hogy megbocsáss az emberek összességének.”
Lehet erős az ember
és próbálkoztam is vele elégszer:
a mondat másik fele lemaradt:
rávít a kényszer.
Elbírtam én, amit cipelni kellett,
mert nem volt hol letenni.
Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:
ó, csupa semmi!
Mert a magány, az szégyellnivaló,
csilingelve riaszt, akár a pestis.
Hát rejtegetett púpját megszokja lassan
lélek is, test is.
Néha boldog az ember egyedül,
és néha kőkemény –
de belül fojtott gyöngédség az asszony
meg eszelős remény.
Forrás: Lélektől lélekig
Ím, üres a cirkusz.
Pillanatnyi pihenés
a porond poros
szélén…
A semmibe bámulva
támasztod kezeiddel
állad, látod
magad…
Játszottál, nevettek
rajtad, neked
tetszett a viharzó
taps…
Sok évvel ezelőtt volt
ez így.
Azóta mindennap
ugyanúgy kilépsz.
A porondra, az emberek
elé, a tapsviharba…!
Az öltözőben fáradtan
nézed tükörképed.
Gürcölés kis pénzedért,
mert a tapsért
nem kapsz a boltban
kenyeret,
lakókocsid bérletét
éppen hogy kifizeted,
s már nem is nyomja
pénz súlya zsebed.
Vágyakozón nézed a
szép ruhát, autót,
s még mi mindent
megálmodtál?!
Közben az élet lassan
elfogy, s ma is,
könnyeket nevet
a szomorú bohóc.
Forrás: Lélektől lélekig
Hiába oltottam beléd magam
nem vagy enyém, csak voltál.
S lehetsz még, akkor sem maradsz.
Lázadó szavam nem téged vádol
de minduntalan belőled ront rám
a reménytelenség.
Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely
amint kiléptem köréből, összezárul
s nem maradtam nyomnak se benne
kivetett egészen.
Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.
Mert társat lel a lélek és a lét
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le
két testet végleg egy áramkörbe zárva?
Ezért alélás minden ölelés?
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés
a folytonosság kell már, az egész
józanul is, és izzón és örökkön.
És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.
Forrás: Lélektől lélekig
Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szívem.
A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
míg meg nem érkezett az estharangszó!…
Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
Forrás: Lélektől lélekig
Kell bele magány, kell bele társ is.
Kell bele élet, s kell a halál is.
Kell kicsi félsz és félelem is: nagy.
Kell bele nap, hold, s távoli csillag.
Szerelem is kell, ölelés és görcs.
Kell bele gyökér s vastagodó törzs,
meg a nőtt lomb és füttye madárnak.
Kell bele mosoly, kell bele bánat.
Retinák s a szem mögött az álom,
kell büszkeség és a szánom-bánom.
Kell utazás is, vad hullám-emlék,
kell a mennyország, és kell a nemlét.
Kell bele homlok s hajlabirintus,
kell gyönge járás, és kell a virtus.
Gondolat is kell, bele a lélek,
egy kis könny, kicsi bú, s kell egy vércsepp.
Messzi út is kell, várakozás, bölcs,
mint ki az erdő méhe-szülött tölgy.
Kell pihe szó és harang zúgása,
s kell, hogy ki megjön, valaki várja.
Kell egy háztető s padlás sötétje,
kell a gyerekkor virágos rétje.
Hancúrozás kell szénabogolyban,
s elrejtőzni kell kiflinyi holdban.
Kell fegyelem még: fénye alázat.
S kellesz, gyönyörűm, vesd le ruhádat.
Kell a kezed, szád szép íve is kell,
s vén szárnyú kamasz, aki nem ismer.
Kell hűvös este s ránca mosolynak,
hajnali forrás, őzike holnap.
Szemem becsuknám. Simogatnálak.
Vakon tanulnám, ma azt, hogy nálad.
Forrás: Lélektől lélekig
Sirályok táncoltak, keringőztek
a víz fölött.
S az öreg tenger – a maga módján –
gyönyörködött,
gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
bárány-szép habot
a kecsesen reálibbenő sirályok
alá ringatott.
Szép is volt ez a szinte magáért való
lengő játék.
Ha sirály volnék – gondoltam –, én is
így csinálnék.
Mert szép is az: a magasság s mélység
peremén
táncolni, keringőzni kecsesen,
könnyedén.
Megbűvölten csodáltam én is ez
ördögi, víg
kenyérkereset szórakoztató,
új cseleit.
És értettem már az egész táncos
ceremóniát:
ki-ki megfogta véle a maga
kis vagy nagy halát.
De nem bántott e szép haszonlesés,
csak akkor szomorodtam el,
mikor a tenger birkózni kezdett
a szelek seregeivel,
s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
s szétriadt;
jóllakottan és veszekedve keresték
az árbocokat.
Tágult, s majd elfért egy vitorlában
az egész láthatár.
Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
viharmadár.
Forrás: Lélektől lélekig
„De látok egy másik törvényt
az én tagjaimban, mely ellenkezik
az elmém törvényével…”
(Róm 7,23)
I.
Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.
A Lét partján, hol született a Kétség
Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.
Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
Ő segített mindig magamra lelnem.
Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,
– Meséltek Róla sejtelmes szavakban.
Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihűltek,
Észrevettem, hogy zenéje van az űrnek.
Ő volt a zene és én voltam az űr,
Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.
Ő volt a csíra, én csak a héj voltam,
Ő napként derengett, én árnyékoltam.
Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.
Az ének Éne, zenék zenéje: Fény,
Én árny, vak árny, folt a lét üregén.
II.
Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
Csak itt volt bánatok, örömök között.
A világ Vele lett teljes, egész,
És így lett nekem a világ kevés.
Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
Én a Nem, s mégis megvan nélkülem.
Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
Minden gonoszban én voltam a mag.
Ellene megyek? – Nem védi magát.
Én vesztek, ha elveszem igazát.
Mert nincs Ő velem, azért van magány,
Sírok mint csecsemő anyja után.
S ha betelek vele, sok Ő nekem,
Túlcsordul gáttalan életemen.
Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.
Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
Ő arcom kínját, én álma szépségét.
Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
Én mindig tövemig égek vissza.
III.
Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
Összezárva rokon, ismeretlen.
Örök ellentétek, szín és fonák,
Egymást felváltó, két külön világ.
Űzzük egymást vak szerelemmel,
Ki nem józanít ebből a reggel.
Lelkünk törvénye ez a szeretet,
Örök ige már, csupa forró tett.
Mérjük egymást, végtelen a mélység,
Nézzük egymást, teljes a sötétség.
Mint ólmot a feneketlen tenger,
A mélység minden kutatót elnyel.
S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
Ő az örök bú, én a csodálkozás.
Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.
Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
Benne puha a bazaltszikla is.
Ő és én, együtt, egymásba zárva,
Két iker egy, fájunk a világra.
