Kategória: Szerzők

  • Rácz Sándor – Ha lehull

    Ha lehull
    az utolsó álarcom is
    alatta semmi se lesz
    és a csöndes nézőtéren
    valaki egészen halkan
    zokogni kezd

  • Babits Mihály:Halvány téli rajz

    Milyen fehér csöndesség ez!
    Messze házunk télben ül.
    Gyere az ablakhoz, édes!
    Csókolj meg és nézz körül!

    Süt a nap, elállt a hó már,
    mégis pelyhek hullanak:
    puhán, halkan, pehelymód száll
    pillanat és pillanat.

    Gyere, édes, az ablakhoz,
    tekints szét az udvaron!
    Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
    szőnyegen még semmi nyom!

    Csak a kis szolgáló lába
    rajzolódik halavány,
    s elvész, mint a Szaharába
    egy zarándok karaván.

    Szalma közt fagyottan áll a
    kert füzes mélyén a kút
    intve dermedt jégszakálla
    hogy az év, mint óra, fut.

    Jertek apró, jertek sűrű
    pillanatok pelyhei
    jobban mint e szalmagyűrű
    szívünk kútját védeni.

    Milyen furcsa füstünk árnya
    a túlsó tető haván:
    mintha távol emlék szállna
    rokon szívbe tétován.

    Ki gondolhat ránk e csöndben,
    míg körülvattáz a hó?
    Titkos lánc nyúl át a földön
    összekötve aki jó.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Pilinszky János – Téli ég alatt

    Fejem fölé a csillagok
    jeges tüzet kavarnak,
    az irgalmatlan ég alatt
    hanyattdőlök a falnak.

    A szomorúság tétován
    kicsordul árva számon.
    Mivé is lett az anyatej?
    Beszennyezem kabátom.

    Akár a kő, olyan vagyok,
    mindegy mi jön, csak jöjjön.
    Oly engedelmes, jó leszek,
    végig esem a földön.

    Tovább nem ámítom magam,
    nincsen ki megsegítsen,
    nem vált meg semmi szenvedés,
    nem véd meg semmi isten.

    Ennél már semmi nem lehet
    se egyszerűbb, se szörnyebb:
    lassan megindulnak felém
    a bibliai szörnyek.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Nagy László – Elfogynak a fák

    Elfogynak a fák a parton
    éjszakánként lassan, lassan,
    amikor az Isten szeme
    jéggé fagy a kék magasban.

    Ilyenkor az éhes fűrész
    nem énekel, mert nem szabad.
    Ilyenkor az éhes ember
    nem nyöszörög, bár megszakad.

    Fáért nem kár, lesz helyette,
    hisz tavasz jön, új ültetés,
    de a nyomor parancsol itt,
    melle csupa kitüntetés.

    A tuskókon Isten keze
    kalácskát formál a holdból
    az éhező kisdedeknek,
    de csak holdból, de csak holdból.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Nemes Nagy Ágnes – Milyen hát?

    Milyen hát a szerelem?
    Tested szóba zárva?
    Nem Kőmíves Kelemen
    bivaly falú vára –
    tömör vagy, és végtelen,
    mint az Úr az ostyán,
    határtalan ékszerem:
    szógyűrűm borostyán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

    A Nap! a Nap!
    – Nézd, emeli már nagyságos homlokát
    s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
    zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
    és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

    Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
    lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
    Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
    s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

    Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
    ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
    a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
    erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

    Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
    harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
    – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
    mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

    Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
    a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
    nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
    éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
    mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
    szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
    A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
    a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szerelmesek

    A fejüket a tenyerükbe véve
    úgy nézik egymást,
    mint akik nem látták már ezer éve,
    dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
    szép mozdulattal
    testük csodásan-égő drágagyöngyét,
    majd szájukat a csókhoz igazítják,
    keresve átkozott-zárt életüknek
    a nyitját,
    de tétováznak még, várnak sokáig,
    eltávolodnak, úgy tekintenek föl
    a messze mámor ködbe fúlt fokáig
    boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
    nagy csillagával, hogy magukra öltsék
    a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
    és szájuk és szemük és benn a lelkük
    reszket.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Fodor András – Pár napja csak

    Pár napja csak, hogy nem vagy előttem
    s már megképződik bennem a csoda,
    hogy valahol a közönyös világok
    öröktől forgó szerkezetében
    vonásaidhoz kötözött a sors.
        Egymás
    gondjaiban létezünk.

    Már fülem kagylójában vélem
    hallani újra a hangot,
    mely alattunk az össze-vissza város
    esővert, fázós árkai fölött
        menekítő honát, ízét
    adja a tiszta szónak.

    S érzem szemed másíthatatlan
    fények, színek küllőiből
    kinyíló kettős gyűrűjét,
    amint eleven szirmába fogva
        árasztja vissza rám az ég
    megőrzött aranyát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Az árnyból szőtt lélek

    A fák szelíd, nagy árnyát nézni este
    Szeretem én aranyszín dombokon,
    Áldott az árnyak test nélküli teste,
    Titkos kelméjük lelkemmel rokon;
    Hisz Isten tán fenyőfák gyenge gyanta
    Lehű árnyából este szőtte meg,
    S a furcsa mélabút ekként foganta,
    Mely lágy redőin egyre ott remeg.

    Áldott takács az Isten, s kincs a lélek,
    Hányszor terítém csöndes fátyolát
    Magam köré, és véle szépitélek,
    Éles fényekkel bántó, vad világ!
    Az emberek önző zsivaja édes,
    Testvéri, bús zenévé fátylasult,
    S forró, maró napokból mély, setétes,
    Merengő tájjá csöndesült a múlt.

    S ha néha fájt, hogy arcul üt a testvér,
    S a hűnek vélt szív csak hideg mirígy,
    Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér,
    S hogy néha még az Isten is irígy,
    Merengő órán szétterült a fátyol:
    Árvák vagyunk mind! – sírta egy titok,
    S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból,
    S részvétre vált a szisszenő szitok.

    S fákat szerettem, s szirmok tüneményét
    Figyeltem andán, s méla könyveken
    Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét,
    S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem:
    Egy óra tán a zűrös, lomha napban,
    Egy árva barlang, mit a könny vize
    Vájt s tett meleggé, s én megbújtam abban,
    S éreztem, jó az élet bús ize.

    Sok este halk szivarnál sárga bábut
    Kockás mezőn kedvvel léptettem én,
    A Malomárok kinn már jég alá bútt,
    S a kandallón vén tölgy dalolt kemény
    Erdei dalt, s izzott moszatszakálla, –
    Távol harmónikák híttak rivón,
    S a fenyvesek fölé ragyogva szálla
    Aranyszárnyán a roppant Orión.

    Éjfél felé a jó falusi doktor
    Öreg kezét megráztam; új szivar;
    Mentem, s mint úti csöndes fák a hótól,
    Lelkem versek terhétől lett bizarr,
    S hazasiettem írni, írni, írni,
    Hiába csalt a csíkos dunnaágy,
    S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni
    Tündér fájdalmad, édes ifju vágy!

    Így, apró, szétszórt szigetek hajósát,
    Félszeg Ulyssest, sok szelíd kaland
    Vigasztalt, csalt a szirtes, zord valóság
    Sivár vizén boldog boldogtalant –
    Így lettem hálás minden gyáva kincsért:
    Pipám füstjéért, karcos kis borok
    Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért,
    S hogy ajkamról peregnek halk sorok.

    Ó, jaj, miért bánt így hát most az élet,
    E rettentő, vonagló, új világ,
    Mindennap egy új Utolsó Itélet
    Vas kürtje zúg, setét villáma vág;
    Reszketve terítem a védő fátyolt
    Magam körül, s eltépi a vihar,
    És minden barlang, melynek csendje lágy volt,
    Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.

    Ó, Isten, Isten, lelkek ősz takácsa,
    Nézd drága kelméd, kincses szőttesed,
    Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa,
    A sok finom fonál hogy szétesett –
    Ó, lesz-e még perc, újraszőni szépen,
    Ha elcsitult az orkán gyász zaja,
    Vagy, reszkető rongy, így hull szét a szélben,
    Mint omló partok éjszín zászlaja?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Egy megbeszélésem, velem

    Jó vagyok?
    Nem.

    Rossz vagyok?
    Nem.

    Szép vagyok?
    Nem.

    Csúf vagyok?
    Nem.

    Gazdag vagyok?
    Nem.

    Szegény vagyok?
    Nem.

    Nyertes vagyok?
    Nem.

    Vesztes vagyok?
    Nem.

    Vidám vagyok?
    Nem.

    Komor vagyok?
    Nem.

    Igaz vagyok?
    Nem.

    Hamis vagyok?
    Nem.

    Élni vágyom?
    Nem.

    Halni vágyom?
    Nem.

    Valamit végre mondj nekem!
    Nem.

    Forrás: Szeretem a verseket