Bosszúsan, mint a bibliában
A morgó Isten-embere,
Húzódom e bokor tövébe,
És keserű daccal tele.
És fájdalommal, hisz a lelkem
Még most is érettük remeg:
Én jót akartam, én jót akartam,
Miért hogy mégsem értenek!
Szellőcske surran át. Fölöttem
Az orgonafa lombjai
Bizalmasan egymáshoz bújva
Kezdenek összezsongani.
Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
Olyan meghitten fogja át.
Lehet-e, hogy levél ne értse
A szomszédos levél szavát?
Por az úton. A legelőről
Megtérőben a birkanyáj:
Összetorló gyapjas fejekből
Kondorodó tengerdagály.
A szél egyhangú bégetésnek
Foszlányait hozza felém.
Ha báránynak születtem volna,
Bizonyhogy én is érteném!
A ház előtt a gyér homokban
Sikongatnak a gyerekek,
Kavicskáznak és hempergőznek,
Hányják a cigánykereket.
Kettőn közülük csipkegallér,
Mezítláboska két gyerek,
De egy almának négy gerezdje
Nem lehet náluk ikerebb.
Olyan irígyen nézem őket:
Hogy értik egymást mindezek!
Ó én is, én is, minden embert,
Csak engem ők nem értenek.
Az egyiknek csak a tanár úr,
A másiknak író vagyok,
Ez csak a férfit érzi bennem,
A negyedik csak a papot.
Durva szemünk hát csak a felszínt,
A tarka köntöst látja meg?
Az emberösztön meg nem érzi
Azt ami ember, ami egy?
A buta bari bölcsebb nálunk,
És emberebb a kisgyerek.
Embernek lenni emberek közt
Mi nem tudunk csak, emberek?
Forrás: Lélektől lélekig
Egy életem volt – semmivé lett.
Milyen megrendítő kísérlet
volt arra, hogy én is, én is éljek!
Már kamasz koromban elvesztem,
mikor egy este sírni kezdtem,
s a csillagokhoz kéredzkedtem.
S mert ezután is semmiségek
adtak nekem gyönyörűséget,
hát mindenki bolondnak nézett.
S mert hittem, hogyha hitegettek,
és sírtam szívből, hogyha vertek,
– azt mondták rám mindig: – csak gyermek!
„Komoly” se voltam – mert nevettem.
És „hű” se voltam, mert szerettem!
Végül senkinek se kellettem.
Csak ilyen voltam én – egyetlen,
magányos ebben a kegyetlen
torkomra forrott életemben.
Talán magamról elég ennyi,
hogy megértsem belőle: – senki
nem is tudott engem szeretni.
Nem is szerettek. – Tudom, Kedves,
jaj, tudom már, Te sem szerethetsz!
És egy szavam sem lehet ehhez!
Forrás: Lélektől lélekig
Mint halk csapatban szürke nyest,
a hegyre kúszik már az est,
s a bokrok alján meglapul:
itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
s a vak bozóton átremeg:
lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem,
hol minden árny és rejtelem,
és minden vén törzs mély csoda.
Nézd! Gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
s bent apró virágoszlopok
halvány ivor-színe lobog.
Üljünk le itt e szent helyen,
öledbe hadd tegyem fejem;
agyamban alszik gond, szitok,
most áhítatot áhítok,
szárnyat, röpítőt és puhát,
levetni a bús test-csuhát,
nehéz szívem elejteni,
a fájó Én-t felejteni.
Így-így! Tedd főmre most szelíd,
halk Veronika-kezeid,
ne bánd, hogy szól már a kuvik,
s hogy már a hold is elbúvik,
csak ringass lágyan, csöndesen,
míg jő majd halkan, könnyesen
az ébredés, mint bús, csodás,
furcsa, ámult feltámadás…
Forrás: Lélektől lélekig
Este volt, idegenben, távol,
tarka, rossz népek jártak és szerettek,
s mi búcsúztunk, szólván így:
ölelkezniök kell a jobb embereknek,
hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.
Én őriztelek s őriztél-e engem,
két jobb embernek őrizted-e sorsát?
Nagyon kis boldogság
permetezzett a mi fejünkre.
Talán te voltál, aki megbántad
találkozásunk és bátor vágyad,
a cél-vevésünk s a botor hitünk.
Tudsz-e még hinni?
Próbáld meg s jól lesz: hiszünk.
Nekem a tele-Holdak,
az együtt-nézettek,
szépek lesznek, mert szépek voltak,
s a fogadásunk
nekem ma sem egy utált, ócska folt:
megbolondulnál, ha tudnád,
miket juttat eszembe
a vándor, téli tele-Hold.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
fojtsátok vissza lélegzetetek…
Nézzétek: fa vagyok,
reszketnek rajtam a színes levelek.
Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
életen túl, innen a halálon
még tartja őket valami csoda…
Pedig elmúlt Halottak napja is,
mi most nem hull le, nem hull le soha,
ne szóljatok, és ne mozduljatok, –
egy pillantás, egy sóhajtás elég:
és lehullnak a legutolsó álmok,
és meghalnak az utolsó mesék.
Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
egy nesztelen lépést se tegyetek, –
mi most nem hull le, nem hull le soha,
hátha örökké tart ez a csoda,
hátha nem hullnak le a levelek…
Forrás: Lélektől lélekig
Ezen a bús éjféltájon
minden csillagod bejárom,
dideregve, félve, fázón
a válladra hajtom fejem.
Nem elvakult szenvedéllyel
úgy vagyunk, ahogy lenni kell,
a lebukó napkoronggal
nem éreztük, hogy menni kell.
Nem kapni akarunk – adni.
Minden érzést befogadni,
életet nem elképzelve,
egy igazságot követve.
Megcsendül a lelkünk húrja,
szívünk dobban: újra, újra…
Felragyognak a csillagok,
vágy, tűz, száguldó vér vagyunk.
Égő láng mardossa testünk,
őrülten egymást keressük,
mámortól megittasulva,
szabad Nirvánába jutva,
meggyötörten, összetörten
pihegünk egymásra dőlten,
kéjes fájdalomba esve,
minden törvényünk megszegve.
Forrás: Lélektől lélekig
„Mondd, merre vezet az út
álmatlan éjjeleken,
merre s hova jut, ki
bársonyba temetkezett,
szólj, lesz-e még remény”
(királyfi)
**
Igen,
van remény, bár halotti lepel az éj,
sötétkék bársonyba temetett,
reménytelenségre ítélve,
hisszük, hogy eljön még, amire várunk,
s többé nem lesz reménytelenségre ítélve magányunk.
**
Igen,
kell a csókod számolatlanul,
rebbenő pilláim alól szerelmesen nézlek,
kellenek a füledbe suttogott édes emlékek.
**
Igen,
kell a hársillatú nyáresték villámcikázása,
kell a bódító parfüm csábítása,
kell az érett piros almák savanykás íze,
kell a csipkébe horgolt százévek elfeledett
Szindbád-szerű álomképe,
kell a még megannyi hízelgő szavak vágya,
kell a hullámzó keblek lágyan ívelt varázsa,
kell a harmatmosta talpak csendes osonása,
kell a csillagos nyárestéken fénybe hulló
éji lepkék násza,
kell a halk zenére ringó szerelem tánca,
kell a bársony bőrön lecsúszó selyem hűs simítása,
kell a kezeidnek ölemen kalandozó érintése,
kell a víz, hogy forróságtól áthevült testem hűtse,
kell a szellő, hogy hajunkba kapjon,
kell a szerelem, hogy álommá váljon.
**
Igen,
nyári éjen szitáló langy eső… kell,
gyűrt lepedő hideg érintése… kell,
gyertyaláng halk sercegése… kell,
lángjának titokzatos fénye… kell,
pohár bor fanyar íze szánkon… kell,
csókokban érezve, mézzel édesítve… kell.
**
Igen,
kellesz nekem, ezerszer is kellesz,
mindened kell – a tested és a lelked,
hát erre vezet az út álmatlan éjen:
hozzám vezet.
Szeretlek, érezd!
Forrás: Lélektől lélekig
Ki tudja, hány perc, hány óra, hány nap az élet?
Őszintén remélem: mielőtt életem végére ér,
lesz még szerencsém ölelni, szeretni téged.
Eljössz-e egy nap szerelmemért?
Semmit nem várok,
csak remélek, s miként az óramutató az órán, mendegélek…
Ha már nem lesz holnap, én attól sem félek,
nem fáj a szív, ha nem dobog és nincs benne élet.
De ma még itt vagyok – és még élek,
szeretlek, míg a nap ragyog az égen…
Forrás: Lélektől lélekig
