https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Tóth Árpád – Egy lány a villamosban

    Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
    Szemmel már úgy ült, mint dús terhű nő,
    Ki révedezve sejti már a rejtett
    Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
    Maga körül minden zajt elfelejtett,
    Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, –
    Körötte durva, lármás utasok
    Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.

    Néztem hevült arcocskáját merengve:
    Ki tudja, milyen sötét hivatal
    Felé viszi szegény leányt a zengve
    Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
    De addig még övé a betűk lelke,
    A kopott regény minden szava dal:
    Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
    S féltérden helyezi szívét eléje.

    S megáldottam magamban ócska könyvét;
    Óh, mert lehet akármi ponyva bár,
    Letörli egy sorsocska árva könnyét,
    S a vad világ többé nem oly sivár:
    Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
    Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, –
    Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
    Rendű és rangú harminchat minisztert!

    Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
    Politikák, jelszavak és hadak!
    Csak a tollakat ne fogja meg átok,
    Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
    Isten szívét nem bízta, csak tirátok,
    S míg ég és föld bús rommá omlanak,
    Hű könyveinkben daloljon a lélek
    Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  •     Szabó Lőrinc: A LÉGY

       


        Az ablaknál volt Lóci, nézte,
        hogy mászkál egy légy föl s alá;
        szerette volna agyonütni,
        de a lelke nem vitte rá.

        Én olvastam, Lóci feszengett,
        a légy dúdolta énekét.
        — Mondd, apu, — szólt a gyerek végre —
        nem zavar téged ez a légy?

        — Nem engem — mondtam. Lóci elment
        s egy ceruzával visszajött,
        és sóváran nézett a légyre,
        mely az üvegen zümmögött.

        Sóváran és dühösen nézte,
        mint vesztett zsákmányt a vadász:
        szörnyen bántotta, hogy felébredt
        szívében a sajnálkozás.

        És szólt: — Itt nem lehet olvasni! —
        — Megdögölesszem? — szólt megint.
        — Dögöleszd meg! — mondtam keményen,
        s néztem, a gyerek hogy legyint

        egyet-kettőt a ceruzával —
        És már nem zümmögött a légy,
        és Lóci élvezte a hőstett
        s a bűntelenség örömét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Madarak

    Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
    Tetszenek és megszégyenítenek
    s úgy magyarázzák az igazukat,
    hogy meg kell értenem a szavukat,
    madár-szavukat, hogy ez nem elég
    és adjak, még, és még, és újra még.
    Mit tehetek? Nevetek és adok,
    szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
    ami akad… Míg kint teszek-veszek,
    messziről lesik az erkélyemet,
    s alig jövök be, tollas seregük
    rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.
    Én meg elnézem az üvegen át
    a szárnyas éhség fázó csapatát,
    a nyüzsgő hadat, a verebekét,
    s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
    nézem őket s szégyellem magamat:
    könnyű szeretni a madarakat!
    Könnyű bizony… És elgondolkozom
    ellenségeken és barátokon,
    eszembe jut ez meg az, ami jót
    emberrel tettem: almát és diót
    dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
    orvosságot, néha valami pénzt,
    rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon
    vittem fel egyszer a hegyoldalon
    egy beteget… És hogy… Összeadok
    sok kis emléket… és elborzadok:
    nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
    Mit tehet az ember az emberért?
    Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…
    Madarak verik az ablakomat.
    Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
    Ne tegyem azt se, amit tehetek?
    Madarak… No, még egy marék magot!
    …És elfüggönyözöm az ablakot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – A hídon

    Ennek az őszi napnak aranya
    Még a miénk; a budai hegyek,
    A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,
    S a híd is úgy lebeg,

    Kitártan, a két égő part fölött,
    Mint végtelenbe készülő madár,
    Mely a búcsúzó lendület előtt
    A fényben még megáll,

    Acélfőnixként, mozdulatlanul,
    S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
    Valószínűtlen tájról álmodunk,
    Hová röpítni fog.

    Ó, irreális, édes pillanat
    Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
    Minthogyha most először állanék
    A híd ívén veled,

    És most keresném első hangjait
    A tóduló, de ki nem mondható
    Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
    Hogy élni, élni jó,

    S melyet mikorra elsóhajtana
    A reszkető és forró földi száj,
    Egy egész elmúlt élet hirdeti,
    Hogy élni, élni fáj.

    Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
    Traverz-vasakká lomposul a híd,
    S döglötten veti a két partra szét
    Bús főnix-szárnyait.

    Az őszi napnak édes aranya
    Elsápad a hideg hegyek felett,
    S elejtjük ezt a drága percet is,
    Mint ág a levelet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Lóci elalszik

    Azt hittük, már rég alszik, és
    egyszerre frissen, hangosan
    megszólalt a szomszéd szobából
        Lóci, a kisfiam.

    „Anyuka, kit temetnek el?”
    – kérdezte; és mi, a nagyok,
    összenéztünk, és a szemünkben
        veszély volt és titok,

    hogy mire gondol Lóci és
    mitől fél, hol jár az esze,
    s a meglepetés zavarában
        nem felelt neki senki sem.

    „Kit tesznek le a föld alá?”
    – sürgette most már a gyerek.
    „Azt, aki meghalt” – szólt az anyja
    gyorsan és nevetett.

    „A-azt?” – békült meg a kicsi,
    felejtve minden rossz gyanút.
    „Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá
        és most már elaludt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Ferenc: Téli imádság

    Már megmutattad nagy hatalmadat,
    Az ember félve jár eged alatt.
    Reszketve bújik meg hajlékiba,
    Mint száraz lomb közt az alvó csiga,
    Egész határunk rívó puszta lett —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Nézd rózsafánkat ott a kert szegén,
    Tán a tavaszról álmodott szegény,
    Mikor a fagy orozva szállta meg
    És forgácsokra tépte a hideg,
    Soha se hajt az többet levelet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Hát ez az istenadta kis madár,
    Kit vigaszunkra itt hagyott a nyár,
    S most megfagyottan néz az égre fel
    Világvesztett kis szemeivel,
    Az ártatlan neked mit vétett?
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Kis lányom arca, nézd, milyen fagyos,
    Ma angyalodhoz nem hasonlatos,
    Dermedt kis ajka fájósan remeg,
    Szeméből könnyet perget a hideg,
    Ó, mennyivel szebb, amikor nevet —
    Uram, parancsold vissza a telet!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: A legnagyobb művészet

    A legnagyobb művészet tudod, mi?
    Derűs szívvel megöregedni…
    Pihenni ott, hol tenni vágyol,
    Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
    Nem lenni bús, reményvesztett.
    Csendben viselni a keresztet!
    Irigység nélkül nézni végig
    Mások erős, tevékeny éltit.
    Kezedet betenni öledbe
    S hagyni, hogy gondod más viselje.
    Hol segíteni tudtál régen,
    Bevallani nyugodtan, szépen,
    Hogy erre most már nincs erőd,
    Nem vagy olyan, mint azelőtt.
    S járni amellett vidáman,
    Istentől rádszabott igában!

    De ezt a békét honnan vesszük?
    Onnan – ha azt erősen hisszük,
    Hogy a teher, mit vinni kell,
    Az égi honra készít el.
    Ez csak a végső simítás
    A régi szíven, semmi más!
    Ez old fel minden köteléket,
    Ha a világ még fogna téged.
    Az Úr nem szűnik meg tanítani.
    Azért kell sok harcot vívni
    Idősen is, míg csendesen
    A szív az Úrban megpihen,
    S kész vagy az Ő kezéből venni:
    Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Az eljövendőt várom…

    Már ledőlnek a lelkem tornyai,
    Miket a hiúság emelt,
    És porrá teszek minden cifra házat,
    És pusztasággá teszem e kebelt,
    Hol főlehajtva bujdos az alázat.
    E kongó pusztaságban, végtelen,
    Csillagtalan, adventi éjeken
    Várom az eljövendőt.

    A költőt.
    Az egyetlent, az igazit, nagyot,
    Akinek én csak szolgája vagyok,
    Aki majd tűzzel, lélekkel keresztel
    És hódít lanttal, karddal és kereszttel,
    Őt várom, őt, az igazit, nagyot,
    Mert én fáradt vagyok,
    Mert én gyenge vagyok,
    S ó, mert nem én vagyok az igazi!

    Az én bíborom: ronggyá foszlik el,
    Az én aranyam: ónná folyik szét,
    Nekem a mennyországom is pokol,
    S a szivárványom csupa szürkeség.
    Az én muzsikám: „vén cigány” zenéje,
    Én érzem: ez a vég.

    Az eljövendőt várom.
    És egyengetem az ő útjait:
    Fogékony, izzó szívekre találjon!
    S én majd megnyugszom, ha lábához tettem
    Kopott lantom és kopott csatabárdom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: „Idill” a magasságban

    Vihar ment végig a hegyélen. –
    A gyökerei megmozdultak.
    Az órjás, látva végzetét
    Társa felé nyujtá kezét:
    Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
    És tompa jajjal rázuhant.

    Elállt a hegy lélekzete,
    S egy percre a patak alant.

    A másik meghajlott bele,
    De felfogta és megtartotta őt.
    Egyik a másikra támaszkodva:
    Most így állnak a Teremtő előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – Veled vagyok

    Érzed, ha gondod, bánatod van,
    szólok hozzád, veled vagyok;
    mint én is meghallom bajomban
    hozzám szivárgó sóhajod?!

    Nélküled élni nem tudok már;
    lásd, ha távol vagy, ha közel
    – édes bájad körül-lobog bár –
    keserű mámorod ölel.

    Kik összeforrottunk a bajban,
    tilosban (s bűnben – mondanák
    a szentek!), megleljük-e majdan
    a közös kegyelem szavát?

    Megleljük-e? Veled keresném
    étlen is ítéletnapig!
    Míg ránkgyújtja e képtelen fény
    hűségünk gyémánt holdjait.

    Forrás: Lélektől lélekig