https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Kazinczy Ferenc: A nagy titok

    Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,
    szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Tengerparti ének

    A véghetetlen kék tükör
    Komoly-nyugodtan tündököl.
    Lelkem, a régi nyugtalan,
    Rejtelmes arca tiszta kékén
    Végigsuhan simulva, békén,
    Határtalan, határtalan.

    Nem állja röptét semmi gát,
    Kibontja könnyű fény-magát.
    Ezüst habokon búg elém
    A végtelenség szűz zenéje,
    S én szállok boldogan feléje
    Az alkony szárnyas szekerén.

    Nincs már nyugat és nincs kelet:
    Határtalan vizek felett
    Suhan a súlytalan fogat.
    S miknek csak vágya játszik vélem:
    Egy pillantás alatt elérem
    A messze horizontokat.

    Egy lebbenés és ott vagyok
    Ahol a honni csillagok
    Suttognak meghitten velem,
    S lelkem elé szivárványozzák
    Édeseim szerelmes arcát,
    Akácvirágos estelen.

    Tovább, tovább. És mély, komoly
    Alattam a hullámmosoly,
    Alul az örvény búg, dagad.
    Aratásom delére látok:
    Férfiakat, sok hű barátot,
    Verejtékes szép harcokat.

    Tovább, tovább. Új kép remeg,
    Köröskörül csillagszemek,
    Örök-mécs-lángok gyúlanak.
    Titkos zsolozsmák hangja reszket
    S egy óriás fehér keresztet
    Imádnak rejtett sugarak.

    És fönn és lenn kigyullad a
    Csillagzsolozsmás éjszaka,
    S a boldog mélyből feldereng
    Nagy kórusa a tengermélynek:
    A titokzatos szféra-ének,
    A véghetetlen tiszta csend.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: A világ néha

    A világ néha gömbölyű, elfér a kezedben,
    Szikrázóan gyönyörű gyémánt az egekben.
    Fel-feldobott üveggolyó, kékre festett márvány,
    Felhőcsipkés ragyogásban tündöklő szivárvány.

    A világ néha ordító, farkasfogú rémség,
    Ki nem mondott gondolatban benne rekedt kétség.
    Szertefoszló tünde álom, vérszomjas valóság,
    Műmosolyba becsomagolt látványos hazugság.

    A világ néha egyszerű, néha túl bonyolult,
    A szív nem felejti el, mit a tegnaptól tanult.
    Ma brokát borul bús lélekre súlyos-feketén,
    Fellebbenti könnyű szellő egy új nap reggelén.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Hajléktalan az éjfélimisén

    Ide csak melegedni jöttem,
    kinn hull a hó, s az éj hideg.
    Ruhám kopott, hát tőlem itt is
    elhúzódnak az emberek.

    Az imákból már rég kikoptam,
    a hangom is olyan rekedt…
    Itt ének száll feléd, s imádság
    velük szárnyalni nem merek.

    Régi imáim elfeledtem,
    pedig nagyanyám oktatott…
    de itt a tömjénfüstös éjben
    valami fájón felragyog.

    Igen, hazudtam, loptam, ittam.
    Volt asszonyom, de elhagyott…
    A gyermekem, ki tudja hol van?
    Talán még él, talán halott.

    Én nem kérek már semmi kincset.
    Adtál, s elszórtam eleget…
    csak hadd maradjak itt a fényben,
    s jusson nekem is szeretet.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: El Camino

    (Szent Jakab útján…)

    Magányos sorsom
    zarándokútját járom
    választ keresve

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Derűt dalolnék…

    Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
    Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
    És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
    A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

    Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
    Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
    Opál színekkel lengve még az árnyon,
    Amely a lankadt lombokat belepte…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

    Fehér fényben, fehér ruhában,
    Egy férfi jár előttem egyre.
    Vezet, vezet, kezem kezében,
    Föl a magányos, nagy hegyekre.
    Az emberarcok ködbe vesztek,
    Ketten vagyunk a hegyeken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Megláboltam a pusztaságot,
    Homokviharos, sívó tengert.
    Szürke porát szívemre szórta,
    Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
    De tikkadt lelkem felüdítve
    A Mester arca járt velem.
    Kezem meleg kezébe fogta,
    S én követem.

    Lehevertem illatos fűre
    Oázisok mézes szelében,
    Elálmodoztam rózsás felhőn,
    Távol dalon, zsongó levélen.
    De kezét homlokomra tette
    S megnyitva álmodó szemem,
    Előre mutatott a Mester,
    S én követem.

    Elértem a hegyek tövébe
    S indultam fölfelé nyomában.
    Dideregtem a szirti szélben,
    A szikla megvérezte lábam.
    Ha megálltam, szemembe nézett
    És rám mosolygott csendesen.
    S belém szállott a Mester lelke.
    És követem.

    Mikor az első csúcsra értem,
    Verejtékes nap estelén,
    Megkísértett a nagy Kísértő,
    És egy világot tárt elém.
    De a Mester szemembe nézett,
    Szomorú szemmel, könnyesen,
    S rajta kívül nem láttam semmit.
    És követem.

    Járok magányos hegytetőkön,
    A magasságos szirthazában.
    S egy férfi jár előttem egyre,
    Fehér fényben, fehér ruhában.
    Léptünk alatt meleg virágok
    Serkednek a vad köveken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Dal az esztergomi bazilikáról

    Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
    alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
    Távolabb a város, és túlnan látszik a
    szemközti dombról a komoly bazilika.

    Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
    a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
    nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
    lélek, mint dómjával ott a bazilika?

    Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
    virága, nyugtató lótuszom, s odalent
    kertem az egész táj, hol óriás csiga
    kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.

    De túl már cseh határ… Idegen katonák
    s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
    mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
    áldástalan nézi a hűs bazilika.

    Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
    amit épúgy védjen a törvény és a rend?
    Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
    legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?

    Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
    minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
    tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
    nemzetek, és a Menny külömb bazilika.

    Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
    tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
    Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
    zörg föl a városból, s zeng a bazilika.

    Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
    erretoppan olykor szürke lábaival:
    az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
    mint orgona után néma bazilika.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szonett

    Feküdt az erdő őszült avarán.
    Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
    És jött az álom rózsaszín ködében,
    Fátyolos arccal, jött a kék leány.

    „Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
    S levonta fátylát. Kezei remegtek,
    S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
    Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”

    És hozzá hajlott a kéklő kísértet
    És megcsókolta. S ő mindent megértett,
    És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”

    Remegő fák közt árva szél didergett.
    Az alkony könnye az avarra pergett.
    És minden fázó fűszál könnyezett.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Erdélyi Gábor: Szem-mosoly

    Hiányoztam?
    Nem voltam itt?
    Talán épp az utcán
    átfagyottan léptem át
    egy eső után maradt
    tócsányi, didergő vizet.

    Akkor gondoltál rám?
    Mikor egyedül a sötétben
    keresett agyamban a remény
    és nem talált hitet?

    Esetleg ott voltál,
    mikor egy felhőn ásított
    a nap?
    Kezében zsoltár volt a fény
    egy felém elküldött sugárban.

    Elhiszem, ha mondod.
    Mosoly inog szemem sarkában,
    mert mertem látni a Tavaszt!

    Ma…
    Egy őszi délutánon.
    Kedvetlen nyűg arat mindenütt,
    nyirkosság tanyáz a fákon,
    az utcán holt levélkupac,
    alatta már az enyészeté lett
    a sok nyári álom…

    S Neked hiányzom…
    Higgyek még
    egy félig kacér mosolynak?
    Mert ha kell: kivárom sorom!
    De csak akkor,
    ha hiányzom…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig