Hullnak a pelyhek egyre-egyre,
fehér körökben keringőzve,
szempilláidra zuhannak,
elalélnak és meghalnak.
Nézem a pillád lágy ívét,
mint gyönge virágkerítést,
s mögötte azt a kertet,
mely télben is melenget.
Csendes az este, menjél be,
hullongó álom hintsen be,
öröm száll a pelyheken;
hóhullás a szerelem.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
A koldusnak, ki áll az utca sarkán
S kinek vállán egy élet terhe roskad
És vak szemében egy világ halála,
A koldusnak egy rongy papírt vetettél
És azt gondoltad, hogy most jószívű vagy.
Koldus előtt én röstelkedve állok
És nem tudom, hogy mit mondjak neki,
Szeretném homlokát megsimogatni,
A derekát szelíden átölelni,
A szívemet a kalapjába tenni
És engedelmet kérni tőle szépen,
Hogy én még látó szemmel baktatok
Az örömök útján a sír felé,
Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól
És úgy szeretném biztosítani,
Hogy én is, én is oly koldus vagyok
Testvére és bajtársa, szenvedő,
Mert boldogabb és szabadabb jövőt
Neki már nem merek ígérni én se,
Mert neki megváltója a halál lesz…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Hangod ma úgy jött át az éteren,
Mint nyugodtan áradó, lassú folyó.
Belemerítkeztem, s hagytam,
hadd járjon át hús hullámként a jó.
Nem várt nyugalmadba kapaszkodva
Hullott le rólam lelkem rozsdás lánca,
S én ernyedten, hálásan hallgattalak,
A feloldozásra várva.
Nem volt rá szükség, hangod elárult.
S én úgy szerettelek, mint ájult
Nyári mező az életet adó esőt,
Mint félholt aléltan tikkadó füvek.
Ma csak ennyiért,
Ma a hangodért szerettelek.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Álmodtál egy boldog évről,
Reménykedtél, igaz szívből.
A remény mára tovaszállt,
Az álmod is már messzejárt,
de vár az Újév ismét téged,
Reményt hoz és büszkeséget.
Vágyat ébreszt, s újra éltet,
Boldogabbá tehet téged.
Életed még meseszép lehet,
Boldog Újévet kívánok neked!
Te Új Világ, jóra törekvő,
bár te lennél az a régvárt,
békét hozó, csodás esztendő,
mely az Idők méhében érik
talán már évmilliók óta…
s most a mi Századunk tüzében,
most válik nagy, igaz valóra…,
Boldog új évet, emberek!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdők könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet ütőerére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Forrás: Lélektől lélekig
Lagzink előtt a Násznagyunk jön
Rigmusos, órjás harcsa-szájjal
S egy fölpántlikázott kaszával.
Szól a Násznagy: »Már régi mátkák,
Ideje őket összeadni,
Lekaszálni és megsiratni.«
»Keresem az öröm-szüléket.
Hol, merre vannak, merre látták?
Keresem szívük régi vágyát.«
Csönd van a lakodalmas házban,
A vendégek csak isznak, esznek
És néha nagyokat nevetnek.
S aztán lép a Násznagy kevélyen
Fekete leples tíz szobán át
S hetykén pengeti a kaszáját.
S egy koporsóban kéken-sárgán
Ott fekszünk mi egymással telve
Végre, örökre egybekelve.
Forrás: Arcanum
Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Énreám már hiába fujja.
Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Forrás: Arcanum
1
Üljön le mindenki egy alsó kőre,
nézze, hogy úszik el ott a remény.
Füleljen neszre sorsokba merülve,
hogy fecseg a kép, hallgat az erény.
Mintha szívekből kicsordogálna
s a bölcsesség zavarossá válna.
Fásult izmokkal dolgozik az ember,
tanít, nevel, földjébe mélyre ás,
pattanásig feszül, búsan ernyed el
lelkesedés és tenni akarás.
Édesanyák ringattak, meséltek,
angyalai népek szennyesének.
Ha elkezdenek könnyek cseperészni,
szívtelenekre hiába hullnak.
Közömbösséget lehet még tetézni,
barlangokban bátrak meglapulnak:
arctalan szórnak szavakat fénybe,
beburkolóznak színtelenségbe.
Sorsunk elfolyik terméketlenségben,
anyaölből kiugrik a gyermek,
úgy játszadozna, nevetgélne szépen,
de sírkövek dőlnek, megremegnek.
Másra se gondol kegyetlen idő,
elgazosodik ősi temető.
2
Én csupán kétezer éve vagyok úgy,
ki hirtelen meglátja önmagát.
Egy pillanat alatt kész a keresztút,
őseimben szemlélem a hazát.
Látom, mit ők is látnak, mit kapálok,
ölök, ölelek, teszem, amit kell.
S ők azt is látják, amit én nem látok,
ha szólítanak, szívem mit felel.
Kiáltjuk egymást örömben, bánatban,
övék a múlt és enyém a jövő.
Verset írok, sok éjt töltök álmatlan,
érzem, milyen lesz a következő.
3
Anyámat, apámat alig ismerem,
annyit tudok róluk, hogy szerettek
és kerestek, mikor nem voltak velem,
édessel, szép igazzal etettek.
Tisztán látom, ahogy egymást ölelik.
Elszomorodom, hogy már az égben
van az elmúlás. Onnan megkönnyezik
újra pusztai megszületésem.
Megszületésemben ők benne vannak,
gyengeségemre fújnak új erőt,
soknál is többet jelentek sokaknak,
megsejtik bennem a megsejthetőt:
apámban, anyámban megsokasodom,
boldogan testvéreimmé válok,
önarcképemben így megmosakodom,
s majd egymagam mögül kitalálok.
A világ leszek – mindenem lehet s van:
egymásra húzódik sok nemzedék.
Győzök és elterülök majdnem holtan,
leomlik biztonságos fedezék.
Ősi őseimben kavarog vérem,
szépít török, tatár, német, román,
örmény, zsidó, tót, mégis marad népem,
szelíd magyarság vigasz, bár sovány!
…Dolgozni jól akarok. Vállalhatók
múltam fájó és sötét árnyai.
Üres locsogások hiábavalók,
elsodorják Duna hullámai.
Őseim csatáit nem vívhatom ma,
harcolni, ahogy ők, nem akarok.
Emlékezzünk, de ne lőjük halomra
közös dolgaink, mai magyarok!
Forrás: Szeretem a verseket
Véresre zúzhatod az öklöd rajta.
Ha rugdosod, a lábad lesz sebes.
Repülnél? bénán hull le a szárnyad,
könnyedtől ázhat, nem olvad meg soha.
Nincs menekvés, nincsen kiút belőle.
Legyen bár éles, mint a sasé, szemed,
át nem látsz rajta, el nem nézhetsz fölötte.
Eléd mered, fejed fölé magaslik,
merev, mint a fal s áthatolhatatlan
a bűvös kör, mit végzeted vont köréd
világrajöttöd első pillanatában,
s amit úgy hívnak: „Asszonynak születtél.”
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
– hacsak nem a férget a föld alatt,
mely széjjelmarja majd az ajkadat –
hogy ember akartál lenni, hű, derék,
s asszony lehettél csak, semmi egyéb.
Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
lázadásod s bús éjszakáid száma?
Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
a lelked senkit sem érdekel tovább!
Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
Asszony lettél: véged, ha megöregszel!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
