https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • József Attila – Isten

    Hogyha golyóznak a gyerekek,
    az isten köztük ott ténfereg.
    S ha egy a szemét nagyra nyitja,
    golyóját ő lyukba gurítja.

    Ő sohase gondol magára,
    de nagyon ügyel a világra.
    A lányokat ő csinosítja,
    friss széllel arcuk pirosítja.

    Ő vigyáz a tiszta cipőre,
    az utcán is kitér előre.
    Nem tolakszik és nem verekszik,
    ha alszunk, csöndesen lefekszik.

    Gondolatban tán nem is hittem.
    De mikor egy nagy zsákot vittem
    s ledobván, ráültem a zsákra,
    a testem akkor is őt látta.

    Most már tudom őt mindenképpen,
    minden dolgában tetten értem.
    S tudom is, miért szeret engem –
    tetten értem az én szívemben.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Weöres Sándor – Tündérszerelem

    „Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
    fölém simuló tótükörben mindenem fájt,
    sások éle összevagdalt,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    selyem holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
    kopár égen meddő szívemtől perzselődtem,
    mégis fáztak a virágok,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    bársony holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
    fakó vízben merev szemű halakat láttam,
    s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Legyél újra kezem árnya,
    legyél újra szemem lángja,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
    bocsáss be, bocsáss be –”

    Forrás: index.hu / Kedvesch versek

  • József Attila – Harmatocska

    Guggolva ringadoz
    a málnatő, meleg
    karján buggyos, zsíros
    papiros szendereg.

    Lágy a táj, gyöngy az est;
    tömött, fonott falomb,
    hegyek párája rezg
    a halmokon s dalom.

    Hát dolgoztam híven,
    zümmögve, mint a rét.
    Milyen könnyű a menny!
    A műhely már sötét.

    Fáradt meg együgyű,
    vagy tán csak jó vagyok
    s reszket, mint a fű
    és mint a csillagok.

    1929. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc – Téli fák

    Hegynek vitt az erdei út.
    Megálltam. Vacogtak a fák,
    jobbra-balra messze kinyílt
    szemeim előtt a világ:

    a táj, mint vén agy vértelen
    eszméi, úgy levetkezett
    és nem maradt belőle, csak
    a csontváztiszta szerkezet.

    Tél volt és csönd, még semmi hó,
    az esti köd gyűlt és oszlott.
    Az elmúlt nyárnak a halott
    jelen csak kísértete volt

    s az élt, a múlt, mikor arany
    sípot fújtak itt a rigók,
    a zöld nyár, melynek hűlt helyén
    most füstként szürkült a bozót.

    Kísértet voltam én is a
    felboncolt és kipreparált
    erdőben: szinte csontomig
    éreztem a csupasz halált.

    – Fa vagyok én is, ágbogas
    csontváz! – és éreztem a gúzst
    s hogy az idő hogy marja le
    rólam is a lombot, a húst.

    Soká és mozdulatlanul
    álltam ott a dermedező
    csöndben… És lepattant egy ág
    és megmoccant a temető.

    Fölnéztem: – No, menjünk… – De most
    rám fogta ezer fekete
    vasvilláját és körülállt
    a halott vázak erdeje.

    – Nono! – ráztam fel magamat
    és megindultam, és mire
    elértem az első házakat,
    átjárt az élet melege,

    de tovább is, egész úton
    láttam még, hogy a ködön át
    hogy döfködtek felém fekete
    szarvaikkal a téli fák.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Emlékezés karácsonytalan advent idejére

    Későn és más lélekkel,
    „Holnap” holnaputánján
    Jutottam el szívedbe,
    Ady városa, Várad.

    Először ősz aranylott mindenütt,
    Másodszor csattogott a csalogány,
    S a hársfaillat áradt.

    Egy őszi s egy tavaszi adventem volt
    Falaid között, Várad.

    Én nem kerestem benned semmi mást,
    Csak enyhülést, csak gyógyulást.
    A gyógyulást nem adtad.

    Tán havasokat, tán tengereket
    Mulasztottam miattad.

    És mégse bánom, mégis sokat adtál:
    Új hangulatot, új barátokat,
    S valami rejtelmes nosztalgiát
    Utánad, mely örökre megmarad.

    Advent voltál az életemben, Várad,
    Adventje új élet ígéretének –
    S maradt mégis minden a réginek.

    Advent voltál az életemben, Várad,
    Advent, melynek nem jött karácsonya.
    De mégis jó volt Messiásra várni, –
    S édes az elmúlt advent illata.

    Kolozsvár, 1925. szeptember

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Somlyó György – Arcod

    Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
    fölötte vijjogón a gond.
    S tükrén az oldhatatlan szomorúság
    sikamlós olaja borong.

    Vizére, mint lehajló parti fűzek,
    borul lombos, sötét hajad.
    Iszamós emlékeid hínárba fűzted
    s most ott kúsznak a víz alatt.

    A távolból derengve imbolyognak,
    mint hegyek ködlő ormai,
    múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
    feltornyosúló árnyai.

    Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,
    mint felbukó fényes halak.
    De félve visszahull mindjárt s utána
    csak hullám és zavar marad.

    Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
    mely sóhajaidból fakad!
    Most kél a hold és ver föléd az éjben
    vágyakból ragyogó hidat.

    Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
    nem törik át fénylő szavak.
    Az ifjú, megrázó boldogtalanság
    csodálatos tájképe vagy.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: Könyörgés egy kacagásért

    Lukács Hugónak küldöm.

    Arcod haragos fellegekből
    Ismerős nekem, Isten,
    Villámok hozták el szememig
    S fürdettem gyakran könnyeimben.

    Nem láttam még sugaras arcod,
    Melyet, hajh, sokan látnak,
    Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz,
    Szent Istene a kacagásnak?

    Éhezem, Uram, a jókedvet,
    Szomjazom nevetésed,
    Ilyen hálás, pojácás híved
    Soha tán nem is volna Néked.

    Egy gyönyörű, nagy kacagásban
    Harsogjon föl a múltam,
    Lássam egyszer vidám arcodat
    Kacagó, szent sírásba fultan.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor – Lelki beszélgetés a fenyőfákkal

    Ti zöldpalástú fenyvek, ti erdők papjai,
    Templomotokba jöttem vallani,
    Amire harminc éve, hogy egyre készülődök:
    Nincsen nálam őszintébb tisztelőtök.

    Nincs ami lelkemet tisztábban intené
    Nyílegyenesen föl, csak fölfelé,
    Mint az az egyre zengőbb három-négy-ötös akkord,
    Mellyel ti egyre följebb tornyosodtok.

    Állotok egyedül, mindegyik egymaga:
    Köröskörül a párzó éjszaka,
    S a sürge népű nappal, mely izzad és viháncol, –
    Ti nem vesztek tudomást a világról.

    Mint régi oszlopos szent, ki mit se kér, se vár,
    Tinektek nem kell csak a napsugár,
    Az eső meg a szél, amit a biztos ég küld.
    Vagytok, ember és föld kegyelme nélkül.

    Honnan van bennetek ez a szent nyugalom,
    Ez az örökzöld bizalom,
    Hogy így zöldelltek ingyen, télen-nyáron, betöltvén,
    Amelyre küldtek, a fenyői törvényt?

    Ki annyit tékozolt a semmi emberért,
    Egyszer talán hozzátok is beszélt.
    Tán még a Hatodik Nap fel sem hasadt a földre,
    És veletek már Igéjét közölte.

    Tán láttatok és láttok valami látomást,
    Valami ős kinyilatkoztatást,
    Amit a csillagok, amit az óceánok,
    Mit emberrel közölni nem kívántok.

    Amit én nem tudok, a titkot is, talán
    Tudjátok régen s úgy néztek reám,
    Mint – szemmel simogatva, szakállukba nevetve –
    Jóságos nagyapók csacsogó kisgyerekre.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Az én békességem

    Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
    S szívembe egyszer az a béke szállna,
    Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: –
    Előbb elzárnám a láda fiába.
    Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
    Trónolnék vele a világ felett.
    Nagy-óvatosan körültapogatnám:
    Hogy hát igazán, igazán nem álom?
    Nem riasztja el első mozdulásom?

    De aztán végigvinném a világon:
    Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
    Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
    Itt, itt van mindennek a megoldása,
    Szűnjön szívetek szüntetlen sírása!

    És elrendeznék mindent olyan szépen:
    Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Nadányi Zoltán – Az első pogácsa

    (Gyerekvers)

    Konyhajelmezt öltött
    kislányom, Kati,
    sütő tudományát
    úgy próbálja ki.
    Húsz kis pogácsából
    csak egy sikerült,
    az is furcsán festett,
    mikor kikerült.

    Botrányos alakja,
    rossz fogása volt,
    kemény kopogása,
    de – pogácsa volt.
    Nekem szánta ő ezt,
    hozta boldogan,
    hát ahogy harapnám,
    nem fogja fogam.
    Igen ám, de lesnek
    lelkes nagy szemek:
    – milyen a pogácsa? –
    Tyű – mondom – remek!

    Kati csakúgy hízott,
    kiszaladt: – Nahát,
    ízlik a pogácsám! –
    hallom a szavát.
    Magunkra maradtunk:
    pogácsa meg én,
    hosszan elmerengtem
    Kati remekén.
    Kicsi kis pogácsa,
    úgy szemre kevés,
    csak a fog sokallja,
    mikor belevés.

    Nem veszi be, sajnos,
    se szám, se begyem;
    jó lesz eltüntetni, –
    hova is tegyem?
    Kiskutyánk ott sétált
    az ablak alatt,
    odadobtam annak:
    nesze, jó falat!
    Siettem utána
    a konyhába ki;
    kell, hogy Kati mellett
    valljon valaki.

    Megettem-e, – kérdi
    kétkedve anyu,
    Nagymamácska, ő is
    hej, csupa gyanú.
    De én megfeleltem,
    azért vagyok ott:
    Egy baj volt: kevés volt! –
    Kati ragyogott.
    Épp akkor besétál
    ám a kis kutya;
    mit hoz a szájában
    az a kis buta?

    Hozza a pogácsát,
    még sértetlenül!
    Leteszi, otthagyja,
    szinte menekül.
    Nevetésbe tört ki
    most a társaság,
    még Kati is, ő is
    fogta a hasát.
    Mert megtudta ebből,
    akit érdekel,
    hogy az a pogácsa
    – kutyának se kell.

    Forrás: Szeretem a verseket