Kategória: Szerzők

  • Sík Sándor: Októberi rózsák

    Piroslanak az októberi rózsák,
    Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
    A szökőkút csorog, akár a jóság.
    Bennem is, bennem is, félénk dallamok
    Borzolgatják a lomha őszi prózát.

    Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
    Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
    Mi az a dallam, ami benned vájkál?
    Messze van, messze van, minden messze van,
    Az is ami volt, az is amit várnál.

    Nézel az égre? Az a piros felleg
    Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
    Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
    Békesség, békesség, békés öregek
    Bölcsek mosolya, immáron az illet.

    Pereg a levél és pereg az óra.
    Jön a november, a dér meg a bóra.
    Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
    Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
    Neked is fúvatnak takarodóra.

    Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
    Érett sziromnak lelengeni édes.
    De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
    Hadd szálljon, – hadd fájjon: a tearózsát
    Idesimítom ajkam melegéhez.


  • Petőfi Sándor: István öcsémhez

    Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
    Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
    Mondjátok-e, ha estebéd után
    Beszélgetéstek meghitt és vidám,
    Mondjátok-e az est óráinál:
    Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

    És máskülönben hogy van dolgotok?
    Tudom, sokat kell fáradoznotok.
    Örök törődés naptok, éjetek,
    Csakhogy szükecskén megélhessetek.
    Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
    Az emberekben: jégre nem viszik.

    Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
    Azt gondolá, hogy minden ember az.
    És e hitének áldozatja lett,
    Elveszte mindent, amit keresett.
    Szorgalmas élte verítékinek
    Gyümölcseit most más emészti meg.

    Mért nem szeret ugy engem istenem?
    Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
    Agg napjait a fáradástul én
    Mily édes-örömest fölmenteném.
    Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
    Most egyedűl ez keseríti meg.

    Tégy érte, amit tenni bír erőd;
    Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
    Vedd vállaidra félig terheit,
    S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
    S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
    O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

    Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
    Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
    De megmutatná a nagy veszteség:
    Ha elszólítná tőlünk őt az ég…

    E néhány sorral érd be most, öcsém.
    Én a vidámság hangját keresém,
    És akaratlan ilyen fekete
    Lett gondolatjaimnak menete;
    S ha még tovább fonnám e fonalat,
    Szivem repedne a nagy kín alatt.

    Más levelem majd több lesz és vidám.
    Isten megáldjon, édes Pistikám!

    Pest, 1844. június


  • Faludy György: Október 6.

    A vesztőhelyre sáros út vitt
    és kikericsek kékjei.
    Száz év, s meghaltam volna úgyis –
    vígasztalódott Vécsey.

    Lahner György sírt s a földre nézett,
    Damjanich szekéren feküdt,
    Leiningen felmentő honvédek
    árnyát kereste mindenütt.

    S a táj olyan volt, mint a fácán:
    tarlók, fák vérző foltjai,
    és ők, tarkán, libegve, hátán:
    elhulló, bús-szép tollai.

    Aradon így. A pesti téren
    is ütötték a dobokat,
    de ő; nem félt, csak arca széle
    vetett rózsálló lobokat.

    Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
    Branyiszkónál nevét az égre
    karcolta kardja, a híres.
    Ez volt Dembinski hadsegéde,
    Abancourt Károly ezredes.

    S mi elfeledtük. A miniszter,
    bár hívták, maradtak egyedül.
    – Az Al-Dunán szólt mély a gázló
    s vénember már nem menekül.

    Leszek bitófán harci zászló,
    ha sorsom ezt így rótta ki –
    s habár magyar volt Csány László,
    úgy halt meg, mint egy római.

    A többit, mintha friss, mély sebből
    fröccsen szét érdes csepű vér,
    Kufsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
    Olmützbe vitte a szekér.

    Húszan egy odvas pincelyukban,
    nehéz bilincsben, pipájukkal
    egyensúlyozták magukat:
    így éltek, sakkoztak, dohogtak
    és elmélkedtek, jó urak.

    Kegyelmet vártak s forradalmat,
    áldottak-átkozták a hont
    és írtak vert hadakra verset,
    tábornok Bemre disztichont.

    Volt, aki bírta; más kivénhedt;
    olyik megőrült, de az élet
    sodrából mind-mind kiesett.
    Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
    gömbölyödtek a hitvesek.

    S az ország rothadt. A rabságot
    mindjárt megszokta s elfeküdt
    a földön, mint télvízkor vágott,
    rózsás rügyekkel tele bükk.

    E rügyből egy se bontott zászlót:
    a nagy tavaszi láz heve
    kilobbant, múló szalmaláng volt
    vagy átköltözött másfele,

    Londonba, New Yorkba, Turinba
    és hűs lidércként messze táncolt.
    Száz év s a magyar börtönéjjel
    nem változott száz év alatt.

    Száz év s az első fordulóra
    ébredtetek és lassan róva
    a lépést, méláztatok róla,
    mit hozott Világos, Arad:

    száz év hűséges ingaóra,
    én folytatom járástokat,
    mások járják lépésetek,
    s míg árnyékunk a kőpadlóra
    hull hány nap, hét és hónap óta!

    s kihúnyunk, pisla mécsesek:
    sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
    Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
    árnyatok felénk integet.

    (1950, az ÁVH börtönében)

  • Benedek Elek: Az aradi tizenhárom

    Tizenhárman voltak. Mind hősök valának.
    Magyar szabadságért bátran harcolának.
    Százszor is rohantak a hősi halálba,
    Kard nem fogta testük, golyó nem találta.

    Csuda történet ez. Hihetnéd mesének.
    Bár elől harcoltak, el mégsem esének.
    Ellenség sorában kardjuk utat vágott.
    Magyar módra védték a szent szabadságot.

    Haj, de Világosnál magyar ég beborult!
    Még a muszkának is szíve összeszorult.
    Kardot ketté törték a magyar vitézek.
    Felleg közül a nap rájuk sírva nézett.

    Dicső halállal kik meg nem halhatának,
    Szívöket szaggatá szörnyű nehéz bánat.
    Óh, de jó azoknak, akik nem láthatják,
    A hősök kezére bilincset mint rakják!

    Pereg a dob, pereg, vajon miért pereg?
    Hát az a sok ember vajon mért kesereg?
    Azért dob pergése, emberek sírása:
    Tizenhárom hősnek sírját hóhér ássa.

    Szent szabadságért kik harcoltak nagy bátran,
    Közös lett a sorsuk szörnyű, csúf halálban.
    Golyó, kötél hősnek, a hősök hősének!
    S nem szólhat sírjukon a halotti ének.

    Óh, de bús történet! Ennek társa nincsen.
    Egyszer enged ilyet megesni az Isten.
    Azért engedi meg, hogy tegye próbára
    A népet, kit szeret: válik-e javára?

    Nagy a bölcsességed, Isten! Mérhetetlen.
    Megérté a magyar, mi volt érthetetlen.
    Szörnyű volt a próba, néped kiállotta,
    Te láthatod, Uram, nem halt meg alatta.

    Magyar vitézségnek híre messzeszállott,
    Sok s nagy szenvedése mind javára válott.
    S hol rémlett a hősök zord akasztófája,
    Nyílik a szabadság vérpiros rózsája!

  • Benedek Elek: Honvágy

    Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
    Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
    Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
    Élnek a lakói csendesen, békében.

    Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
    Világ végéről is szinte látva látom,
    Amint elindítja lágy ezüstös hangját
    S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

    Óh de rég láttalak, fehér falú házak!
    Óh de rég láttalak, kis falum határa!
    Messze, messze tőled minden perc egy század,
    Könnybe borul szemem neved hallatára.

    A ház, hol születtem összeomlott régen,
    Édes jó szüleim sírban porladoznak,
    Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
    Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

    Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
    Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
    Jó szónál egyebet, ha nem tudnál adni,
    E szív te belőled el nem kívánkoznék.

    Nem vágyakodom én világ pompájára,
    Kedvesebb itt nekem egy szál réti virág;
    S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
    Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

    Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
    Hallanám közelről harangod csengését!
    Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
    Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

    Nincs itt maradásom nagy város zajában,
    Megyek már! Megyek már a nagy csendességbe!
    Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
    Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

  • Illyés Gyula: Szeretlek

    „Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet” –

    Szeretlek azóta,
    hogy megismertelek,
    azóta, mióta
    hétre hét, napra nap
    év negyvennegyedik,
    jött úgy, hogy észre
    a ráncaim veszik… csak
    hogy vagyok általad
    estétől reggelig
    titkosan gazdagabb –
    Életeddel telik
    annyira életem,
    hogy – enyém vagy tied? –
    el-elcserélhetem.

    Hogy így elevenen
    én neked lehetek
    lelket föltámasztó
    lét-újító verem –
    Ifjan és öregen
    sose volt kezdetek
    óta szerettelek –
    e földi rögökön

    Szeretlek, kedvesem,
    keres képzeletem
    szomjasan odafönn,
    odatúl is neked
    s nekem közös helyet…

  • Illyés Gyula: Költők egymás közt

    Nem lehet tisztességes ember,
    ki a versírást abbahagyja.
    Az igazmondást hagyja abba.

    A nem-hazúdást, nem-csalást
    hagyja abba az ilyen ember.
    Így állunk, öcsém, bizony evvel.

    A sorssal se mégy semmire
    viták haragos érve nélkül.
    S ha költő hallgat, belekékül,

    mint kinek fogy a levegője
    s vele sápadnak mind, zihálva,
    kiknek ő volna nyíló szája.

    Különös bibliát-idéző
    ragály! – De birodalmak estek,
    nem kapva lélekzetnyi verset.

    Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők,
    kik nem adják ki igazunkat –
    rászolgálnak, ha belefulnak!

  • Illyés Gyula: Don Juan megtérése

    És amidőn elkezdtem haldokolni
    és föltéptem az inget mellemen
    s vénen is anyámszülte meztelen
    hányódtam (pfuj!) s nem tudtam csak habogni,

    mert szem vakult, fog lazult s hullt s a fülben
    siketedés tenger-moraja kélt
    s szívemet is – még egy kis melegért –
    kitakartam s végleg megszégyenültem:

    ki volt velem? S ki lesz? Hisz mind nagyobb csak
    kiszolgáltatottságunk a hiú vigasznak,
    hogy van menekvés… (a szerelem!) – Igaz

    asszonyunk most választódik ki; az,
    ki oly türelemmel mossa le szennyünk,
    mint az az első, kitől megszülettünk!

  • Illyés Gyula: Ady és Móricz…

    Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi
    s ti többiek, ti hamar elindultak,
    jó volna ma is mögöttetek állni,
    beh jó volna megmaradnunk fiúknak.

    Próbája nem volt ilyen még e népnek
    s terhe azoknak, kiktől a szót várja –
    Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek
    és milyen nehéz minekünk a várta!

    Beh korán vágja itt a sors a sarjat
    s a jó szálfákat le beh korán dönti
    engedve szabad utat a viharnak –

    Kegyelem nekik, kik törten elesnek
    s irgalom, akik merészelnek nőni
    a nyomotokban föl a vak egeknek!

  • Illyés Gyula: Körülvettelek…

    Körülvettelek, ahogyan
    ezer karjával a világ,
    féltve, becézve, nyugtalan,
    ahogy a víz, a lég, a fák.

    De nem nyugszik most sem a vágy,
    hogy megláncol, hogy megfogan,
    betölti tested otthonát
    és szíved alatt társa van.

    Átszállunk majd nyomtalanul
    rajtad és benned; lekonyul
    a szolgaságba szép fejed,

    de mint ág, ha terhét veti,
    megint a menny ég kell neki,
    mert ami él, csak – átmenet!