https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Benedek Elek: Őszi ének

    Búsan járok-kelek a szürke avaron,
    Léptem alatt zörög a sárga falevél.
    Kis madár énekét immár nem zavarom
    Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?

    Hervadva búsul egy-egy kései virág,
    Hiába nyílt ki: egy-két napot, ha él.
    Nemcsak én vagyok bús, bús az egész világ.
    Ím a szellő is szomorú dalra kél.

    De félre, bánat, félre! Leszen tavasz még,
    Erdő, mező, tudom, újra kizöldül.
    Fejünk felett újra mosolyog majd az ég,
    S illat, melegség árad ki a földbül.

    Szép lesz az erdő, ó be szép lesz ismét,
    Fölcsendül benne a víg madárdal.
    S járván az erdőt bolyongva, el sem hinnéd,
    Hogy egykor küzdött a szörnyű halállal.

  • Váci Mihály: Ha érdemes – ha nem

    Ma sem volt könnyű élni.
    Nem lesz könnyű sosem.
    De érdemes volt! – s mindig
    Érdemes lesz, – hiszem.

    Nehéz – s el kell fogadni,
    ki szemben áll velünk,
    s azokat elviselni,
    kikkel menetelünk.

    Ütésük úgy eltűrni,
    hogy meg se tántorodj;
    – a túloldal ne lássa,
    mint hull szét táborod.

    Emelni, vinni vállon,
    ki gyenge s már kidől;
    s mert rá is jut erődből,
    lefödne – úgy gyűlöl.

    Naponként mosolyogni
    kínban azok között,
    kik összefenik szemük
    egy jó szavad mögött.

    Menni velük – már régen
    nem értük! – Csak azért,
    mert e sereg iránya
    valami célt ígért.

    Velük és ellenükre
    annyi közt egyedül,
    – vívni mégis azért, mi
    csak együtt sikerül:

    – mindez ma sem volt könnyű,
    – s nem lesz könnyű sosem, –
    de törvény s vállalt sors ez,
    ha érdemes – ha nem!

  • Szabó Magda: Sírfelirat

    Én sose jártam nélküled,
    csak most jöttem előre;
    az ifjúságod elgurult,
    azt őrzöm itt a földbe.

    A szál, mely fogta lelkemet,
    a fényes szál kibomlott,
    ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
    s nevem kimondod.

    Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
    mint otthon, odafenn,
    s nem tudta más, hogy közeledsz,
    csak szívem és fülem.

    Majd rádnézek, mint annyiszor,
    hogy mit hoztál nekem, –
    ó, hozd magaddal a napot!
    Hideg van idelenn.

  • Nagy László: Ősszel

    Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!
    Állok a kökényes halom tetején.
    Cigarettám füstje vékony lobogás,
    merengek, míg végig sajog a parázs.

    Vörös erdőkön át idekéklenek
    sötéten a vaskos rendeki hegyek.
    S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
    égi fényt az égre szór a Balaton.

    Két szemem bogára mégis itt időz
    közel a mezőben, korán jött az ősz.
    Embernek, madárnak ami drága volt:
    levelenként földre pilléz már a lomb.

    Termőnövényeknek sorsa már betölt,
    nedvek elapadnak, elpihen a föld,
    lesüllyed az ég is, de az én szívem
    most akar teremni, azért nem pihen.

    Serényedem egyre, így vagyok erős,
    csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
    olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
    az én szelíd szívem nem fél semmitől.

  • Váci Mihály: Még nem elég!

    Nem elég megborzongni,
    de lelkesedni kell!
    Nem elég fellobogni,
    de mindig égni kell!
    És nem elég csak égni:
    fagyot is bírjon el,
    ki acél akar lenni,
    suhogni élivel.

    Nem elég álmodozni.
    Egy nagy-nagy álom kell!
    Nem elég megérezni,
    de felismerni kell!
    Nem elég sejteni,
    hogy milyen kor jön el;
    jövőnket – tudni kell!

    Nem elég a célt látni;
    járható útja kell!
    Nem elég útra lelni,
    az úton menni kell!
    Egyedül is! Elsőnek,
    elől indulni el!
    Nem elég elindulni,
    de mást is hívni kell!
    S csak az hívjon magával,
    aki vezetni mer!

    Nem elég jóra vágyni:
    a jót akarni kell!
    És nem elég akarni:
    de tenni, tenni kell!
    A jószándék kevés!
    Több kell: – az értelem!
    Mit ér a hűvös ész?!
    Több kell: – az érzelem!

    Ám nemcsak holmi érzés,
    de seb és szenvedély,
    keresni, hogy miért élj,
    szeress, szenvedj, remélj!

    Nem elég – a Világért!
    Több kell: – a nemzetért!
    Nem elég – a Hazáért!
    Több kell most: – népedért!
    Nem elég – Igazságért!
    – Küzdj azok igazáért,
    kiké a szabadság rég,
    csak nem látják még,
    hogy nem elég!
    Még nem elég!

  • Dsida Jenő: Őszi napok

    Tegnap virágos volt a rét, mező,
    Felette egy vidáman repkedő,
    Színes pillangó, zúgó méh-sereg.
    Tegnap minden vidám volt és meleg.

    Ma már borult az ég, metsző a szél,
    A fáról hull az elsárgult levél;
    A sok virágfej búslakodva int,
    A dértől vannak elhervadva mind.

    Tegnap meleg volt még a nagy határ,
    Miként a forró, nyári napsugár;
    Ma már a földre szemfedő borul,
    S a fák felett az őszi szél dudol.

  • Weöres Sándor: A paprikajancsi szerenádja

    Gyönge fuvallat a tóba zilál,
    fények gyöngysora lebben.
    Sóhajom, árva madár-pihe, száll
    s elpihen édes öledben.
    Tárt keblemben reszket a kóc:
    érted szenved a Jancsi bohóc.

    Szép szemeidből vérzik az ég,
    sok sebe csillagos ösvény.
    Egy hajfürtöd nékem elég,
    sok sebemet bekötözném.
    Hull a fürészpor, sorvad a kóc,
    meghal érted a Jancsi bohóc.

    Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
    ajkadon alkonyok égnek.
    Víg kedvem sűrű búba hajolt,
    téged kérlel az ének.
    Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
    nem lesz többet a Jancsi bohóc.

  • Nemes Nagy Ágnes: A szomj

    Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
    kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

    – Ha húsevő növény lehetne testem,
    belémszívódnál, illatomba esten.
    Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
    kényes kezed, amivel magad őrzöd,
    s mely minden omló végső pillanatban
    elmondja: mégis, önmagam maradtam.

    Enyém karod, karom fölé hajolva,
    enyém hajad villó, fekete tolla,
    mely mint a szárny suhan, suhan velem,
    hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

    Magamba innám olvadó husod,
    mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
    és illatod borzongató varázsát,
    mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

    És mind magamba lenge lelkedet
    (fejed fölött, mint lampion lebeg),
    magamba mind, mohón, elégitetlen,
    ha húsevő virág lehetne testem.

    – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
    Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

    1944

    Erato

  • Nemes Nagy Ágnes: A szomj

    Tudod, milyen szomjas vagyok?
    Az éj a száraz földre hull.
    Fölötte csillag ég és csillag ég,
    de víz sehol, sehol se csobban.

    Szomjas vagyok, mint a homok,
    mint fák a villámvert hegyoldalon,
    mint zuhanó madár, ha eltévedt,
    s nem ér le a tóig a szárnya.

    Szomjas vagyok, mint gyermek, aki sír,
    mint anya, aki gyermekére vár,
    mint temető, ha elhagyott,
    s füvét nem mossa könny, se zápor.

    Szomjas vagyok, mint a halál.

  • Nemes Nagy Ágnes: Én láttam ezt

    Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
    Én jártam itt. (Még sose jártam.)
    Egy másik életben talán
    Erre a földre rátaláltam.

    Egy másik életben talán
    (Vagy valamely másik halálban),
    Amikor öntudatlanul
    S elfátyolozva erre jártam.

    Vagy el se mentem én soha.
    Itt voltam mindig, földbe-ástan.
    S most itt állok, még szédelegve
    E vértelen feltámadásban.