A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenül kitárul.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
„visszavonul a bemutatkozásból”,
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
Forrás: Lélektől lélekig
Olyan hazát, hol nem ugyanazt ismétli mindig a gramofon,
olyan hazát, hol nem löknek a sínek közé a peronon.
Olyan hazát, hol az árvalányhaj s az árvalány is védett növény,
olyan hazát, hol a keserű nem sors, hanem stampi tömény.
Olyan hazát, hol a legkisebb is számít, nem csak a legnagyobb,
olyan hazát, hol nem agóniát jelent, hogy „köszi, megvagyok”.
Olyan hazát, hol zsebről zsebre nem jár a nesze meg a hoci,
olyan hazát, hol összejön néha kis pénzből is a nagy foci.
Olyan hazát, hol a nagykapu mellett nincs mindig okos kiskapu,
olyan hazát, hol híd alatt nem tengődik más, csak lapu.
Olyan hazát, hol nem menő a foguk meg és övigyetek,
olyan hazát, hol hősi halálnál azért jobb pálya az élet.
Forrás: Lélektől lélekig
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Bontsd ki a szépséged vidáman,
Mint ős képeken meztelen angyalok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Várj hidegen, szabadon, hősként,
Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Hunyt szemekkel feküdj előttem,
Miként egy vadvirágos, szűzi halott.
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Égnek szemeim téged látni,
Akit én megcsókolni nem akarok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot
S én leborulok szőnyegedre
S megáldom a legdúsabb pillanatot.
Forrás: Lélektől lélekig
Kislánykoromban a gúny s a feszült
igyekezet, hogy jó legyek. Hiába.
A lázadás, mely éppen csak lehűlt,
most mélyen fortyog bennem, mint a láva.
A szerelemnek hívott tévelygések,
a kín horga, min vágy volt a csali,
és bölcs lettem, de süket, mint a vének,
vagy zaj van, az Istent nem hallani.
Mi jöhet még? A lassú szétesés
sejtről sejtre. A kíméletlen gének
sodornak már a végső csönd felé,
míg hallgatom a szívverésem. Félek.
(Túl mindazon, de innen mindezen
mi mást tehetnék, mint hogy létezem?)
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor születtem, kész volt a világ;
tudásomnak volt híja, nem az égnek,
tudatlanságom láttatott hibái
Ott is, hol lelkesedtek már a vének.
Soká hitette velem valami,
hogy küldetés az én megszületésem:
az ó világon kijavítani,
ami rosszul van, vagy nincs jól egészen.
Sokáig ünnepeltem úgy magam
– táplálta büszkeségemet alázat –
mint alkatrészt, melyre szüksége van
a mindenséget összetartó váznak.
Országokat bejártam; otthon is
– látszatra tétlen – ott se ültem resten,
betűk világába merülve is
a helyemet, a helyemet kerestem!
Hiába. Ép, egész, tökéletes
a pokol is, a föld is és az ég is.
Hadd járjon a világ! Fölösleges
külön kerékként elkeringek én is.
Forrás: Lélektől lélekig
Most már azt hiszem,
hogy mégiscsak a szél volt.
Vagy talán
annyira szerettem volna, hogy legyen bár akárki,
— de ha már senki,
hát akkor legalább a szél?
Ám úgy látszik,
hogy mégiscsak a szél lehetett,
senki más
— legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.
Mert ha te lettél volna,
akkor másodszor is kopogtatsz.
— Vagy pedig egyszer sem.
Forrás: Lélektől lélekig
Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.
Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj a szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.
Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.
Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.
Forrás: Lélektől lélekig
A haldoklókkal csókolóztam,
az elmenőkkel cimboráltam,
izzadt hajuk simítva hosszan
ágyukhoz álltam.
Marasztaló ígéket
súgtam fülükbe, mint az élet,
de hívta őket a nagy út,
és én kötöttem nékik a halálban
batyut.
A távozók
elvitték a lelkem darabjait,
csak én maradtam itt,
és most a hit
porukkal egy lett, mint avitt
ruhájuk, és széthulltak ama szók
és szájukon is megrohadt, amit
adtam nekik, a csók.
Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
elásta, és most a határtalan,
mély földbe van,
s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.
Barátaim,
halványodik énnékem itt a szín,
hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
gyakran mosolygok, többször hallgatok.
De érzem egyre, vár rám sok erős,
jó ismerős,
hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
Ezért oly csöndes bennem már a lélek
s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
nem félek.
Forrás: Lélektől lélekig
Ott ült az ablak mellett.
Emlékszem, varrt szegény.
A tű parányi sebet ejtett
napbarnított kezén.
Tizennyolc éves voltam,
ki még semmit sem látott,
s megváltani készültem
gőgösen a világot.
Ahogy anyámra néztem,
egyszerre megviláglott:
nem csak kereszthalálért,
szürke napok sodráért is
lehet ember áldott.
Forrás: Lélektől lélekig
