nem vagyok elég szegény.
Még nincs bennem elég csend ahhoz,
hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
még van szavam.
Nyomorultan, tériszonyban,
könyörögve a semmitsemtudásért,
még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
Veszendőt a Veszendő
Forrás: Lélektől lélekig
Fodor Ákos, Még mindíg, belső csend, önismeret, hiány, minimalizmus
Életét végig gőgben élje
A Sátánnak fölkent kevélye.
Fakóan szirma ne omoljon:
Piros virág volt: pirosoljon.
Panaszra is görbülhet szája,
De rúgja meg azt, aki szánja.
Komédiázzék, hogy ő elvet
Egy-egy megtagadott szerelmet.
S ha térdelve mondja imáját,
Pattanjon föl, mások ha látják.
Ha hisz és vár, remél és retten,
Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.
Ha szívébe kétségek szúrnak,
Zengedezzen hitet az Úrnak.
Sohse legyen asszony bolondja
S ha él-hal érte, meg ne mondja.
Ha futó csókra űzi ösztön,
Százszor ájuljon, esküdözzön.
Ínség, betegség hogyha dúlna,
Járjon-keljen, mintha vidulna.
S halál ha cirógatja csontját,
Farsangolón járja bolondját.
Ellenségeit udvarolja,
Mintha aggodalma se volna.
Krisztus tréfából se vezesse,
Akik szeretik, ne szeresse.
S ha az Élet már összemarta:
Jött a Halál, mert ő akarta.
(Sátán kevélye, szerencsétlen,
Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)
Forrás: Lélektől lélekig
Egy lélek állt az Isten közelébe’
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a „miért”,
Mikor az Isten intett neki: „Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”
S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!”
És szólt az Isten szigorún: „Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!”
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: „Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”
Forrás: Lélektől lélekig
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
talpam alá éles kövek görögnek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek – minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni – emberül.
Forrás: Lélektől lélekig
Arcán színes festék,
Fejére mókás kalap kerül.
Szája mosolyra áll,
Ám szemében mély bánat ül.
Kacagva bolondoz,
Esténként a vidámat játssza.
A szívében fájdalom,
Régóta csak a magány a társa.
Ül az öltözőben,
Szeméből ezerszín könny csorog.
Boldogság az arcán,
De törődött lelke felzokog.
Sír benne az Ember,
A maszk nélküli, ám hazug való.
S bár játék az élet,
A porond sóhaja hallható.
Már várja a manézs,
A csillogás, a szikrázó fények.
A bohóc öltözik,
S letörli arcáról a könnyet.
Forrás: Lélektől lélekig
A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak…
Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
Forrás: Lélektől lélekig
Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.
Végignézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.
Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.
Az adhatás gyönyörűsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát – akkor sincsen vége.
Forrás: Lélektől lélekig
Amilyen vagy a világon, egyetlen.
Életed tiéd, titokzatos érték.
A létezés örömét énekelték,
mikor születtél, könny volt a szemekben.
Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
Legyél, ki az örömöt akarod még,
és akard, hogy magadban elmélyedjen!
Ki örüljön neked, ha nem ismered
saját örömöd, mely benned született?
Éld tudatosan lelked létezését!
Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
ne csukd be sohase lelked vágyszemét.
Forrás: Lélektől lélekig
Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
több kellett válaszul.
Földmély-lakó kis állatokként,
ha fény gyúl hirtelen,
hogy bújna minden porcikánk
éjedbe, szerelem!
De kint és fönt maradunk egyre
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
izzik a szív s a szív.
Forrás: Lélektől lélekig
Lábunk elkophat hónaljig,
Sej haj, fütyülve baktatunk,
Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.
Nincsen batyunk, csak az agyunk,
Betyárkodó Ábel vagyunk,
Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
Gondolatunk az ördögé,
Lelkünket meg Isten fogja
Sziklaszántó ostorosba.
Hogyha tél van, hát didergünk
S nem is tudjuk, hogy didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy együtt,
Lázas szóval melengetjük,
Nem hálunk soha árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék van,
Magunk vagyunk: a kenyerünk,
Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
Ínség, asszony nem bír velünk,
Északnak meg délnek megyünk,
Koldusokkal parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol ázunk,
Összenőtt már a két kezünk
S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem éhezünk,
Mindig korábban érkezünk,
Szájunkra a jövő hágott,
Kiáltunk emberebb világot,
Szeretetet, szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk áldott,
Nézünk minden követ, ágot,
Ahol utat ki se vágott,
Sej haj, dallal, jó vigasszal,
Asztaltalan szómalaszttal
Keressük az igazságot.
Forrás: Lélektől lélekig
