Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatták;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!
Kassán, 1789
Forrás: Magyarul Bábelben
Ahogy minden megérik magára,
úgy halálosodsz; maradsz.
Elhagy az alkalom, a talán, a hátha
voltnál bizonyosabb.
Ritkulnak a kötőszavak, barátok.
Jobb így! Megszokhatod.
S ha kezed után leválna lábad,
mímelhetsz művégtagot.
Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz.
Semmi se a tiéd.
Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz.
Van példa rá elég.
Ki ragozza el magyarul az időt?
A szótővek, félmondatok ideje jő.
A sunyi ponté. Minden kidőlt
felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott.
Forrás: Magyarul Bábelben
A világ végén végül is ketten maradtak:
az árva, árva ember
meg az árva, árva, árva
emberiség.
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
„Hol vagy barátom, hova lett?”
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
„Hol vagy barátom, hova lett?”
És így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban
a világ végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
és az emberiség
nem tudott emberül.
Forrás: Magyarul Bábelben
Már nem érdekel a láng, a lobogás,
csak az a fény, mely pólyál, melegít,
csak az a Nap, mely világít: anyás.
Visszaadja sugarát, melleit.
Nem érdekel a tüzek tüze sem.
Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaadás.
Bekormozódó életüvegemen
nézem, mint málló napfogyatkozást,
messzi magam: ahogy tolul, tolul
elém, körülem egy feketeség,
elfed előlem, s azt súgja botorul:
kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.
Forrás: Magyarul Bábelben
És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?
Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben
döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók –
a Föld felett.
Forrás: Magyarul Bábelben
Öreg a szívem, öregebb nálam,
öregebb nem is lehet,
idősebb volt már anyám hasában,
s mióta megszületett
– bár ikerbátyám – külön. Magában.
Én baktatok. Ő meg lohol.
Hol én előttem. Hol meg utánam.
Fúj, fújtat. Valahogy. Valahol.
Megáll majd egyszer. Hagyja: bevárjam
az utat, mely végképp övé.
Elnyugszunk együtt. A föld hasában
hallgatni anyánk szívét.
Forrás: Magyarul Bábelben
⭐
Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerűlhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.
Forrás: ismeretlen
Anyám szemében kapzsi féltés.
Apám szemében görbe vád –
hogy megjöttem, fölhozta mégis
a legvénebb üveg borát.
Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
csupa csont… nézni siralom.
Nemsokára, tudom, elássák
a lucernás domboldalon.
Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.
És az a csönd úgy kiabál.
Mintha az étel sótlan volna,
mikor púpozva van a tál.
Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
Nem az van itt már, aki volt?
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.
Annyit játszottunk a kutyánkkal
együtt, mind vad imposztorok!
Most, hogyha fejét megsimítom,
végigvonaglik és morog.
Miért nem tudunk már örülni,
ha étel és bor oly remek?
Miért vagyunk mi mind a Földön
olyan örök idegenek?
Miért nem tudok sírni, bőgni,
hogy megvénül anyám-apám
anélkül, hogy megsimogatnám
az arcukat, mint hajdanán?
Három holt idegent takar majd
a borostyános kriptabolt.
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.
(1936)
Forrás: Magyarul Bábelben
Mindig az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélem, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szelíden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.
Mindig,
mindig hazavágytam.
Forrás: Magyarul Bábelben
