Kategória: Szerzők

  • Arany János: Epilogus

    Az életet már megjártam.
    Többnyire csak gyalog jártam,
    Gyalog bizon’…
    Legfölebb ha omnibuszon.

    Láttam sok kevély fogatot,
    Fényes tengelyt, cifra bakot:
    S egy a lelkem!
    Soha meg se’ irigyeltem.

    Nem törődtem bennülővel,
    Hetyke úrral, cifra nővel:
    Hogy’ áll orra
    Az út szélin baktatóra.

    Ha egy úri lócsiszárral
    Találkoztam s bevert sárral:
    Nem pöröltem, –
    Félreálltam, letöröltem.

    Hiszen az útfélen itt-ott,
    Egy kis virág nekem nyitott:
    Azt leszedve,
    Megvolt szívem minden kedve.

    Az életet, ím, megjártam;
    Nem azt adott, amit vártam:
    Néha többet,
    Kérve, kellve, kevesebbet.

    Ada címet, bár nem kértem,
    S több a hír-név, mint az érdem:
    Nagyravágyva,
    Bételt volna keblem vágya.

    Kik hiúnak és kevélynek –
    Tudom, boldognak is vélnek:
    S boldogságot
    Irígy nélkül még ki látott?

    Bárha engem titkos métely
    Fölemészt: az örök kétely;
    S pályám bére
    Égető, mint Nessus vére.

    Mily temérdek munka várt még!…
    Mily kevés, amit beválték
    Félbe’-szerbe’
    S hány reményem hagyott cserbe’!…

    Az életet már megjártam;
    Mit szívembe vágyva zártam,
    Azt nem hozta,
    Attól makacsul megfoszta.

    Egy kis független nyugalmat,
    Melyben a dal megfoganhat,
    Kértem kérve:
    S ő halasztá évrül-évre.

    Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
    Hova múzsám el-elvárnám,
    Mely sajátom;
    Benne én és kis családom.

    Munkás, vidám öregséget,
    Hol, mit kezdtem, abban véget…
    Ennyi volt csak;
    S hogy megint ültessek, oltsak.

    Most, ha adná is már, késő:
    Egy nyugalom vár, a végső:
    Mert hogy’ szálljon,
    Bár kalitja már kinyitva,
    Rab madár is, szegett szárnyon?

  • Arany János: Mátyás anyja

    Szilágyi
    Örzsébet
    Levelét megírta;
    Szerelmes
    Könnyével
    Azt is telesírta.

    Fiának
    A levél,
    Prága városába,
    Örömhírt
    Viszen a
    Szomorú fogságba:

    „Gyermekem!
    Ne mozdulj
    Prága városából:
    Kiveszlek,
    Kiváltlak
    A nehéz rabságból.

    Arannyal,
    Ezüsttel
    Megfizetek érted;
    Szívemen
    Hordom én
    A te hazatérted.

    Ne mozdulj,
    Ne indulj,
    Én egyetlen árvám!
    Ki lesz az
    Én fiam,
    Ha megejt az ármány?

    Adassék
    A levél
    Hunyadi Mátyásnak,
    Tulajdon
    Kezébe,
    Senkinek se másnak.”

    Fekete
    Viaszból
    Nyom reá pecsétet;
    Könyöklőn
    Várnak az
    Udvari cselédek.

    „Ki viszi
    Hamarabb
    Levelem Prágába?
    Száz arany,
    Meg a ló,
    Teste fáradsága.”

    „Viszem én,
    Viszem én,
    Hét nap elegendő.”
    „Szerelmes
    Szívemnek
    Hét egész esztendő!”

    „Viszem én,
    Hozom én
    Válaszát három nap.”
    „Szerelmes
    Szívemnek
    Három egész hónap.

    Istenem,
    Istenem,
    Mért nem adál szárnyat,
    Hogy utól-
    Érhetném
    Az anyai vágyat.” –

    S ahol jön,
    Ahol jön
    Egy fekete holló;
    Hunyadi
    Pajzsán
    Ül ahhoz hasonló.

    Lecsapott,
    Lecsapott
    Fekete szélvészből,
    Kikapá
    Levelét
    Az anyai kézből.

    „Hamar a
    Madarat!…
    El kell venni tőle!”
    Szalad a
    Sokaság
    Nyomba, hogy lelője.

    Madarat
    Nem egyet,
    Százat is meglőnek:
    Híre sincs,
    Nyoma sincs
    A levélvivőnek.

    Napestig
    Az erdőn
    Űzeti hiába:
    Éjfelen
    Kocognak
    Özvegy ablakába.

    „Ki kopog?
    Mi kopog?
    Egy fekete holló!
    Nála még
    A levél
    Vagy ahhoz hasonló.

    Piros a
    Pecsétje
    Finom a hajtása:
    Oh áldott,
    Oh áldott
    A keze írása!”

    (1854)

  • Petőfi Sándor: Alkony

    Olyan a nap, mint a hervadt rózsa,
    Lankadtan bocsátja le fejét;
    Levelei, a halvány sugárok,
    Bús mosollyal hullnak róla szét.

    Néma, csendes a világ körűlem,
    Távol szól csak egy kis estharang,
    Távol s szépen, mintha égbül jönne
    Vagy egy édes álomból e hang.

    Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez
    Ábrándos hang jólesik nekem.
    Tudj’ isten, mit érzek, mit nem érzek,
    Tudja isten, hol jár az eszem.

  • Gyóni Géza: Akik az Istent elrabolták

    Rám törtek éjjel vad robajjal.
    Nyár volt és meztelen hevertem
    Lugas alatt nagy ősi kertben.
    Soká késett akkor a hajnal.

    Rám törtek éjjel vad cselédek,
    Libériás, álarcos szolgák.
    Szívem kivágták s elhurcolták
    S rendelték, hogy szív nélkül éljek.

    Kincseknek háza volt a szívem:
    Benne lakott Szűz-Mária,
    Betlehem és Isten fia,
    Benne lakott maga az Isten.

    De rajta törtek a vad szolgák;
    Kezembe gyilkos fegyvert adtak.
    Ó, szörnyű számot kinek adnak,
    Akik az Istent elrabolták?

    Szívem, szívem, te jó szív voltál –
    S papja lettem a gyűlöletnek.
    Mert elbuknak, akik szeretnek,
    S gyűlölni tanít minden oltár.

    Szívem, te irgalmas szív voltál –
    S papja lettem az öldöklésnek.
    Ó áldottak a véres kések.
    Gyilkolni tanít minden zsoltár.

    Szívem helyén egy nagy seb tátog…
    Új Mózes, állíts új követ:
    Áldott legyen a gyűlölet,
    Aki megváltja a világot.

  • Fodor Ákos: MONOLÓG

    „Mindegy, hogy ki mondja,
    mindegy, hogy ki hallja,
    mindegy, hogy mi hangzik el:
    ha egyszer kimondtad,
    nem vonhatod vissza soha.”

  • Heltai Jenő: Vallomás

    Mi ketten egymást meg nem értjük
    nagyon sajnálom, Asszonyom
    de ha nem kellek szeretőnek
    egyébre nem vállalkozom.

    Például arra, mit gyakorta
    szónoki hévvel mond Kegyed,
    hogy meggyötört szegény szívének
    legjobb barátja én legyek.

    Legjobb barát! Szavamra mondom
    megtisztelő egy hivatal
    de nem vagyok hozzá elég vén
    s ön aggasztóan fiatal.

    Ön csupa élet, csupa illat
    lángol, vakít, hevít, ragyog
    hát hogyne szomjaznám a csókját
    én, aki angyal nem vagyok?

    Olyan kevés amit kívánok…
    Ha osztozkodni restel is
    legyen a tisztelt lelke másé
    nekem elég a teste is.

    Legyen lelkének egy barátja
    kivel csevegni élvezet
    de ez az őrült, ez a mamlasz
    ez a barát nem én leszek.

    Legyen övé minden poézis
    és az enyém csak ami tény
    ő oldja meg a problémákat
    a ruháját viszont csak én.

    Hogy ez a hang szokatlan Önnek
    kétségbe kérem nem vonom
    de annak, hogy megértsük egymást
    csak egy a módja Asszonyom:

    Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
    rosszat is, jót is osztogat
    rosszabb erkölcsöket Kegyednek
    vagy nekem adjon jobbakat!

  • Heltai Jenő: Ezeregyéjszaka

    A szája duzzadó cseresznye
    A keble két kis aranyalma…
    (Mert végtelen Allah hatalma!)

    A haja szőke, puha szőnyeg,
    Lágy takaró a pihenőnek,
    Amilyet únott, lusta kézzel
    A hárem álmos asszonyai szőnek.

    Az arca, mint a fölkelő Hold
    Szelíd ezüstje,
    A bőre illatosabb, mint a tömjén
    Buja füstje,
    És két szemében két nyár-tűzü Nap van.
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És jósága kifogyhatatlan.)

    Karcsú cédrus-ág a karja…
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És minden úgy van, ahogy ő akarja!)

    Karcsú cédrus-ág tövében
    Kusza, kicsi fészek,
    Selyem-moha.
    Ha odanézek
    A szemem részeg,
    Költők, tudósok és vitézek
    Szebbet nem láttak még soha.

    Két kis, kerek cipó a térde,
    Egy tenyerembe beleférne,
    Helyesen mondja Abu Nuasz:
    „Meghalok érte!”

    Mint a hatalmas sivatag homokja,
    Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
    Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
    E sivatagban vándorolni
    S nem térni többé soha vissza,
    Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És az övé minden igazság.)

    És a csípője rózsaszín barackfa
    Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
    Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz
    A bölcsek bölcse,
    De már kezével lágyan simogatja
    Abu Nuasz, a dalok atyja,
    Míg Abu Manzur, a koldus arab
    Él a senki jogával,
    És villogó, éles, fehér fogával
    Jókedvűen beleharap…

  • Áprily Lajos: Szeptemberi ég

    Ó, szilvát s szőlőfürtöt érlelő,
    gyönyörűséges, fényes őszelő,
    eged vén szívből is kedvet csihol!
    Már napok óta nem láttam sehol
    egy cigaretta-füstnyi felleget,
    csak ezt a makulátlan csudakéket.

    Rengetegek legszebb szajkóiból
    valaki minden kék tollat kitépett,
    s bekárpitozta velük az eget.

  • Benedek Elek: Esti imádság

    Az áldott Nap, ímé, pihenni tére,
    Álom borult ragyogó szép szemére.
    Közelg az Éj, sötét szárnyát kibontva,
    Fáradt testem vágyik a nyugalomra.

    Közelg az Éj, s szárnyán az édes álom
    Ereszkedik le rám aranyos szálon.
    Már érezem, hogy szemem lecsukódik,
    Kezem szép lassan összekulcsolódik.

    Uram, ki látsz a szívek rejtekébe,
    Ím, leborulok szent színed elébe:
    Ha vétettem szóval, cselekedettel,
    Tetézd jóságod, vétkemet feledd el!

    Gyermek vagyok még, ne ítélj keményen,
    Ha néha tán a rosszat jónak vélem.
    S ha jó helyett rosszat cselekszem néha,
    Nézz a szívembe s lásd: jó a szándéka.

    Száll, száll felém a csendes, édes álom,
    Ereszkedik le rám aranyos szálon.
    Egy pillanat, s álomba szenderedtem…
    Óh, jó Atyám, őrködjél én felettem!

  • Nagy László: Ősszel

    Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!
    Állok a kökényes halom tetején.
    Cigarettám füstje vékony lobogás,
    merengek, míg végig sajog a parázs.

    Vörös erdőkön át idekéklenek
    sötéten a vaskos rendeki hegyek.
    S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
    égi fényt az égre szór a Balaton.

    Két szemem bogára mégis itt időz
    közel a mezőben, korán jött az ősz.
    Embernek, madárnak ami drága volt:
    levelenként földre pilléz már a lomb.

    Termőnövényeknek sorsa már betölt,
    nedvek elapadnak, elpihen a föld,
    lesüllyed az ég is, de az én szívem
    most akar teremni, azért nem pihen.

    Serényedem egyre, így vagyok erős,
    csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
    olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
    az én szelíd szívem nem fél semmitől.