Kategória: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: Mi lelt?

    Nem tudom, mi lelt ma engem?
    Jókedvemben nincs határ;
    Danolhatnék, fütyölhetnék,
    Egyikhez sem értek bár.

    Összeverem a bokámat,
    Noha nem szól muzsika;
    A szobám világos, ámbár
    Nap nem süt belé soha.

    Még a füst is rózsaszínű,
    Melyet rosz cserép pipám
    Legroszabb kapadohányból
    Küld keresztül a szobán.

    A szivem ver, mintha benne
    Háborogna szerelem;
    Pedig egy leány sem váltott
    Csak egy jó szót is velem.

    S annál megfoghatlanabb ez,
    Mert zsebemnek zord egén
    Pénzfogyatkozásnak éje
    Űl sötéten, feketén.

    Szóval: a világ előttem
    Egy szép tulipánbokor…
    Kár, hogy addig lesz csak az, mig
    Kimegy fejemből a bor!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: Élet vagy halál!

    (Pest, 1848. május 16.)

    Nagy idők jönnek, nagy idők!
    Szent a czél, melyre vívni kell.
    Fel a fegyverre, nemzetek,
    Ki a hazáért élni mer!

    A kor, mely mostan születik,
    Vérben, viharban születik,
    De a szabadság gyermeke,
    Szenteljük életünk neki!

    Vagy élet, vagy halál! nincs más;
    Középút mostan nem létez.
    A kocka el van vettetve,
    A sors kezünkre fegyvert tesz.

    Megmérkőzünk a zsarnokok
    Világrengető hadival,
    S vagy láncainkat törjük el,
    Vagy minket tör el a halál.

    De nem, nem! minket nem tör el,
    Bár százszor annyian vannak;
    Az igazság és a szabadság
    Istenei velünk laknak.

    Ők vezetnek harczainkon,
    Ők adnak erőt karunknak,
    S az elnyomók sötét várai
    Lábaink alatt omlanak.

    Ez a föld, melyen annyi bú,
    Sötétség s láncz csörgése volt,
    Ez a föld lesz a boldogság,
    A fény, a szabadság-honolt.

    Itt fogunk élni szabadon,
    Szabadon, mint a madarak,
    Kik a felhők között fönn az
    Égen szabad fészket raknak.

    S ha meg kell halni: meghalunk,
    De a halálunk szép leszen;
    Nem rabszolgák gyanánt fogunk
    Elhullni a csatatéren,

    Hanem mint hősök, kiknek a
    Sírhalmaik is fénylenek,
    S kiknek neveit áldva fogják
    Említeni a nemzetek!

    Fel hát a szent háborúra,
    Magyarok, kik még éltek itt!
    Mutassuk meg a világnak
    A régi magyar erejét.

    Győzzünk vagy haljunk! de ha már
    Meg kell halnunk, úgy haljunk meg,
    Hogy a világ bámulja a
    Hősök utolsó tetteit!

    Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei / MEK

  • Petőfi Sándor: A csámpás legény

    Pórul jártak a leányok,
    Eddig én jártam utánok,
    Most ők járnak én utánam:
    Látod, látod, csámpás lábam!

    A legénység szépe java
    Egytül-egyig elment tova,
    Mind elmene katonának,
    Én billegek, itt hagyának.

    Kata húgom, jut eszedbe?
    Kértelek: végy a szivedbe.
    Kinevettél akkor csúful,
    Ha nevettél, mostan búsulj.

    Aki eddig rám se’ nézett,
    Most én arra rá se’ nézek.
    Ha nézem őt, azért nézem,
    Hogy őkegyelmét lenézzem.

    Melyik a legszebbik leány?
    Azt veszem el, azt is talán,
    Az is ugy lesz feleségem,
    Hogyha megkér nagyon szépen.

    Jó ilyenkor a csámpás is,
    Ugy-e lyányok, mikor más nincs?
    Kapnak rajtam a leányok,
    Pedig csámpás lábbal járok!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Petőfi Sándor: SZOMORÚ ÉJ

    Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,
    Mert gondomat el nem altathatom.
    Mi fog történni vélem s a hazával?
    E kettős kérdés tépi lelkemet.
    Ah, nem érem be a magam bajával,
    Még te is gyötresz, hazaszeretet!
    Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
    Hogy örök vészű tengeren evez?
    S mit ér, ha őt a haragos habokból
    Mentő sajkával partra is tevék,
    Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
    Kik ott maradtak a hajóba’ még?

    Apám, apám, mért is taníttatál,
    Miért az eke mellett nem hagyál?
    A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;
    Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
    És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
    De le nem hoz… a magasból levet.
    Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
    A napvilágtól szemed fénye vész.
    Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
    Mely erősíti még szemeidet,
    S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben
    Tünik föl, hogyha távol nézheted.
    Miért tanultam? mért nem maradék
    Földmívelő, aminek szánt az ég?

    Nem tölteném most kínos virrasztással
    A végtelenbe nyúló éjszakát;
    Lelkem fölött az álom víg dallással
    Madár módjára ringatná magát.
    Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
    Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
    S mig ellegelget kolompolva nyája,
    Ő hűs bokorba vészi bé magát,
    S nem hallja senki sem, úgy fujdogálja
    Saját kedvéért a kis furulyát.
    Vasárnap tisztát venni hazajár,
    Hol a szerelmes lyányka várja már.
    A lyányka jó, friss, szereti a dolgot,
    S oly szép, mint a megszületett tavasz;
    Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
    Hiszi tehát, hogy a világ is az.

    Pest, 1847. január

    Forrás: internet

  • Reviczky Gyula: Petőfi él

    Petőfi él! De nem mint hiszitek,
    Nem mint bágyadt tekintetű öreg.
    A kor arczára nem vésett redőt,
    Fehér hajjal ne képzeljétek őt.
    Fejét fennhordja most is; szeme fényes;
    Oly fiatal még: csak huszonhat éves!

    Petőfi él! De nem volt soha rab.
    Ne higyjétek, nem hord ő lánczokat!
    Kard van kezében, ajkán harczi dal;
    Előre száguld mint a bősz vihar,
    És túlharsogja az ágyúk morajját
    Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!

    Petőfi él! Lánglelke fennviraszt.
    Vénség, halál sohasem érik azt.
    Lázas szivével, ifjan, szabadon
    Él és fog élni, édes magyarom.
    Lesz trónok és országok pusztulása; –
    De az ő sírja még se lesz megásva!

    (Arra az álhírre, hogy Petőfi a szibériai ólombányákban raboskodik. 1877.)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Petőfi Sándor: A borozó

    Gondűző borocska mellett
    Vígan illan életem;
    Gondűző borocska mellett,
    Sors, hatalmad nevetem.

    És mit ámultok? ha mondom,
    Hogy csak a bor istene,
    Akit én imádok, aki
    E kebelnek mindene.

    És a bor vidám hevében
    Füttyentek rád, zord világ!
    Szívemet, hol annyi kínnak
    Skorpiói szaggaták.

    Bor tanítja húrjaimra
    Csalni nyájas éneket;
    Bor tanítja elfeledni,
    Csalfa lyányok, titeket.

    Egykor majd borocska mellől
    A halál ha űzni jő:
    Még egy korty – s nevetve dűlök
    Jégöledbe, temető!

    Pápa, 1842. április

    Forrás: www.eternus.hu / Petőfi Sándor: A borozó

  • Petőfi Sándor: Dalaim

    Elmerengek gondolkodva gyakran,
    S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
    Átröpülök hosszában hazámon,
    Át a földön, az egész világon.
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Holdsugári ábrándos lelkemnek.

    Ahelyett, hogy ábrándoknak élek,
    Tán jobb volna élnem a jövőnek,
    S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám?
    Jó az Isten, majd gondot visel rám.
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Pillangói könnyelmű lelkemnek.

    Ha szép lyánnyal van találkozásom,
    Gondomat még mélyebb sírba ásom,
    S mélyen nézek a szép lyány szemébe,
    Mint a csillag csendes tó vizébe.
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Vadrózsái szerelmes lelkemnek.

    Szeret a lyány? iszom örömömben,
    Nem szeret? kell inni keservemben.
    S hol pohár és a pohárban bor van,
    Tarka jókedv születik meg ottan.
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Szivárványi mámoros lelkemnek.

    Oh, de míg a pohár van kezemben,
    Nemzeteknek keze van bilincsben,
    S amilyen víg a pohár csengése,
    Olyan bús a rabbilincs csörgése.
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Fellegei bánatos lelkemnek.

    De mit tűr a szolgaságnak népe?
    Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
    Arra vár, hogy Isten kegyelméből
    Azt a rozsda rágja le kezéről?
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Villámlási haragos lelkemnek!

    Pest, 1846. április 24–30.

    Forrás: www.eternus.hu / Petőfi Sándor: Dalaim

  • Petőfi Sándor: A MAGYAROK ISTENE

    Félre, kislelkűek, akik mostan is még
    Kételkedni tudtok a jövő felett,
    Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
    Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

    Él az a magyarok istene, hazánkat
    Átölelve tartja atyai keze;
    Midőn minket annyi ellenséges század
    Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.

    Az idők, a népek éktelen viharja
    Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
    De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
    S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

    Nézzetek belé a történet könyvébe,
    Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
    Mint a folyóvízen által a nap képe,
    Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.

    Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
    Ezer évig azért tartott volna meg,
    Hogy most, amidőn már elértük a révet,
    Az utósó habok eltemessenek?

    Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
    Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
    Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
    Ily gunyos játékot gyermekeivel!

    A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
    S büntetéseit már átszenvedte ő;
    De erénye is volt, és jutalmat érte
    Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

    Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség
    És boldogság lészen a te életed…
    Véget ér már a hétköznapi vesződség,
    Várd örömmel a szép derült ünnepet!

    Pest, 1848. április

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmáros

    Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
    Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
    Itten élek én most megelégedéssel,
    Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
    Falu kocsmájában van az én lakásom;
    Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
    Egy jó öregember benne a kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
    Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
    Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
    És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
    Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
    Összekoccan néha jó feleségével;
    No de amint összekoccan, meg is békül…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
    Hej, régibb idői boldogak valának!
    Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
    Alig tudta számát ökrének, lovának.
    Pénzét a hitetlen emberek csalása,
    Házát a Dunának habjai vitték el;
    Így szegényült el a jó öreg kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Alkonyuló félben van már élte napja,
    S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
    S őreá, szegényre, a szerencsétlenség
    Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
    Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
    Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
    Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
    Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
    “Úgy van, úgy” szól később, “jóra fordul sorsom,
    Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”
    Én elszomorodva borulok nyakába,
    S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
    Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Vándorélet

    Barabás rajzához

    Szent Kleofás!
    Milyen karaván…
    Nem lehet más,
    Mint oláhcigány;
    Avvagy e szép utazási rend
    S pőre purdék serge mit jelent?

    Ott húzódik a díszes csapat
    Hosszú sorban zöld erdő alatt;
    A családfő vén, kehes lovon,
    Kit kötőfékszárnál fogva von
    Üggyel-bajjal egy izmos legény…
    No hisz izzad még az is szegény!
    Mert bizony már régen lehete,
    Hogy gabancuk a csikófogat
    Elhullatta… s most mi élete?
    Koplalásban tölt gyásznapokat.
    Ily esetben aztán ép erő
    Nem tudom, hogy volna nyerhető.

    S ami több, ki rája nehezül,
    Nemcsak a jó dáde egyedül:
    Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
    S mindenikben rajkók láthatók;
    Ki-kidugván borzas fejöket,
    Pityeregnek szörnyű éneket,
    Mert helyök nem legkényelmesebb;
    A gyaloglás? még keservesebb!
    Úgy sipognak, mint az orgona,
    S tudja isten, meddig tartana?
    De nagyapjok hátra-hátrarúg,
    S meglapulnak szépen a fiúk.

    Megy megettök férj, menyecske, lány
    Egymás mellett és egymás után.
    Ki bagóz, ki füstöt ereget,
    Képezőleg terhes felleget,
    Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
    Tán dohányuk paprikában főtt.

    Leghátul kócmadzagon pedig
    Egy lopott malac hetvenkedik.
    Boldogulni nem lehet vele!
    Sejt tán, hogy napja alkonyul,
    Azért viseli magát rosszul.
    De segít a meszelő nyele,
    Mellyel a derék családanya
    Nagy vitézül nekirohana.

    Így intéznek bátor lépteket
    Faluvégtől falu végeig.
    Ily hős népet mi sem rettegtet…
    Csak a szél! ezt megsüvegelik.
    S okosan! mert a kaján elem
    Mértéken túl emberségtelen.
    Néha rájok amidőn akad:
    Súg fülökbe olyan dolgokat,
    Hogy lábszárok is remeg bele,
    Mintha volna nyárfa levele.

    De ha szél úr könnyű szekeren
    Gyors lovakkal más vidékre hajt:
    Régi kedvök ismét ott terem,
    S farba rúgnak minden földi bajt.

    Pest, 1844. április

    Forrás: Lélektől lélekig