Kategória: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz

    Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
    Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
    Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
    Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
    Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
    Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
    Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?

    Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj
    Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
    S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?
    Dejsz úgy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szívembül.
    Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
    Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal
    Vágtál életen át múlás nélküli betűket;
    Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba,
    Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?

    Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább,
    Hogy rossz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.
    Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.
    Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,
    Lásd, nekem úgy illik, (s oly jólesik!) úgy-e lemondasz
    Róla, ha én kérlek! – Hah, máris látlak ugorni,
    Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát
    A tintába, miként húzod a sok hosszú barázdát
    A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…

    Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal
    Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb
    Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen
    Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat
    Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,
    Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra
    És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –

    Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan,
    Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha
    Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan.
    Írjon mindenről hosszan, de kivált, ha kegyedről
    Ír röviden, haragunni fogok majd hosszú haraggal.
    El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e
    Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek
    Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a
    Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?

    És a csonka torony, mely a harcoknak utána
    Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,
    S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor
    Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből
    A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,
    Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?
    Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.

    Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek
    Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni;
    A veletek töltött kor tette szívemben örökké.
    S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol
    Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
    Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben
    Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –

    Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?
    Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság,
    Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni
    A nótáros urat, hogy… hogy… majd beszerezzen
    Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép
    Hivatalok valamelyike meg fog ürülni idővel.

    Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom.
    Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
    Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta
    Századik édesapám eladá vagy meg se’ szerezte.
    S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.
    Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanulok,
    Nyájas szófogadás, kígyó-csúszású hízelgés
    Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,
    Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már
    Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,
    És szívem tombol, mint a harmadfű csikó, ha
    A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába
    A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdhoz vezesse.

    Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd,
    Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
    És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
    Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel
    S a hiú fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,
    Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta
    Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét,
    Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében
    A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –

    Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne
    Még veletek, kedves híveim, de az elragadó szél
    Képzeletem százrétű vitorlájába beléfújt,
    Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,
    S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,
    És míg az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a
    Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
    Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!

    Szatmár, 1847. augusztus 6.

  • Petőfi Sándor: A munkácsi várban

    Itt tüzé föl piros zászlaját a
    Szabadságnak Zrínyi Ilona?
    A szabadság hőseinek tanyája
    Íme, íme most rabok hona.
    Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
    Semmi más, mint lánccsörömpölések –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Föl s alá jár magas büszke fővel
    Ott a sáncon egy ifjú fogoly;
    Messzeszállott lángtekintetével
    Vajjon hol jár gondolatja, hol?
    Lépte gyors még; új vendég bizonnyal,
    Erejét az éj s lánc nem töré meg –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Ott a másik sáncon egy öreg rab,
    Nem tekint sem ide, sem oda,
    Lassan hordja könnyű, száradt testét…
    Nehezebb már lánca, mint maga.
    Tört szeméből holt sugár buvik ki,
    Mint a sírból a kísértő lélek –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Ifjú rab, nézd, mint virít az erdő,
    Akkor is, ha kijössz, zöld lesz az,
    Ah de téged, téged akkorára
    A nyomor s bú régen behavaz.
    És te vén rab, tőled már talán csak
    Itt vesz búcsút a lánc és az élet –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Föld alól föl halk nyögés jön; mint a
    Köszörült kés, metszi szívemet.
    El, el innen! fönn vagyok, és mégis
    Környékez már-már az őrület,
    Hát ha még lenn volnék, hogyha ott lenn
    Híznék rajtam testi-lelki féreg! –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Munkács, 1847. július 12.

  • Petőfi Sándor: Tompa Mihálynál

    Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül.
    Mit bámulsz úgy? ne szúrj szemeddel keresztül.
    Hunyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
    Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
    S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez…
    Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

    Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
    Vajjon ki az ördög háborítja csended?
    Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
    De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
    Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
    S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

    Édes barátom!… de szólj már te is egyet,
    Bennem a gondolat gondolatot kerget,
    Úgy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
    Asztalhoz vetődik, – úgy vagyok valóban –
    S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
    Hej pedig olyan sok mondanivalóm van.

    Új hivatalodban hogy éled világod?
    Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
    Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
    Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
    Megfér-e együtt a lant és a biblia?
    Nem vesz össze rajtad Apolló s Jehova?

    S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
    Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
    Vesd ki jóbarátom, vesd ki azt a férget,
    Mely titkon, de folyvást emészt téged belül:
    Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet!
    Ha vehetünk, mért ne vennénk örömiből?

    S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk.
    Csak akaratos ne legyen természetünk.
    Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más
    Pohárból inni, mint amelyre kedve jött.
    A bölcs – mert nem jogunk a sok válogatás –
    Ahonnan jut, onnan issza az örömöt.

    Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam…
    De ím harangoznak: tiszteletes uram,
    Vegye hóna alá imádságos könyvét,
    S végezze illendőn a szent szolgálatot;
    Én majd addig itt a kis kertben nézek szét,
    S istenige gyanánt szívom az illatot.

    Mert az én templomom a nyílt, nagy természet…
    Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
    Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
    Homér-Arany Jánost, hazánk új csillagát,
    S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam,
    S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

    Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom…
    De ideje végre, a szót kettévágnom,
    Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
    Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
    S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
    Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett.

    Beje, 1847. július 3–8.

  • Petőfi Sándor: Búcsúpohár

    Hadd támadjon föl mégegyszer a múlt,
    Hol szívünk és poharunk kicsordult,
    Kedv s bor bennök meg nem férve már.
    Koszorúnk egy levelét veszíti,
    A szél épen engemet röpít ki…
    Cimborák, ez a búcsúpohár!

    Amiért a sorshoz úgy esengtem,
    Bár sokára, de megadta: engem
    Házasélet boldogsága vár.
    Hányt-vetett a vad hullámos élet,
    S végre, végre meglelém a révet…
    Cimborák, ez a búcsúpohár!

    Nem veszem már a bort gyógyszeremnek,
    Ha a kígyók lelkemen teremnek,
    Melyeket a bú szívembe zár;
    Barna kislyány ajka mézet árul,
    Mézzel élek édes ajakárul…
    Cimborák, ez a búcsúpohár!

    Még ez este vagyok a tiétek,
    Töltsétek meg poharam, töltsétek,
    Koccantgassunk, míg e nap lejár;
    Holnap messze járok, más vidéken,
    Üresen fog itten állni székem…
    Cimborák, ez a búcsúpohár!

    S mert szeretlek bennetek, kívánom:
    Nyíljon ily út nektek is utánam.
    Feleség föld s ég közt a határ.
    Adja isten azt az áldást rátok,
    Hogy egyenként ezt kiálthassátok:
    Cimborák, ez a búcsúpohár!

    Pest, 1847. június 14–30.

    P

  • Petőfi Sándor: A gólya

    Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt
    Leginkább kedveli,
    Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka
    Tolla kedvelteti.
    Kit én választottam, a dal-mesterséghez
    Nem ért az a madár.
    S egyszerű, mint magam… félig feketében,
    Félig fehérben jár.

    Nekem valamennyi között legkedvesebb
    Madaram a gólya,
    Édes szülőföldem, a drága szép alföld
    Hűséges lakója.
    Tán ezért szeretem annyira, mert vele
    Együtt növekedtem;
    Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor
    Kerepölt fölöttem.

    Vele töltöttem a gyermekesztendőket.
    Komoly fiú valék.
    Míg társim a hazatérő tehéncsordát
    Estenként kergeték:
    Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
    Húztam meg magamat,
    S némán szemléltem a szárnyakat-próbáló
    Kis gólyafiakat.

    És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran
    Fordult meg fejembe’:
    Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár,
    Szárnyakkal teremtve?
    Csak a messzeséget járhatni meg lábbal
    S nem a magasságot;
    Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én
    A magasba vágyok.

    Fölfelé vágytam én. Ah, úgy irigyeltem
    Sorsáért a napot,
    A föld fejére ő tesz világosságból
    Szőtt arany kalapot.
    De fájt, hogy estenként megszúrják… mert hiszen
    Foly kebléből a vér;
    Gondolám: hát így van? hát aki világít,
    Ilyen jutalmat nyér? – –

    Kívánt időszak az ősz a gyermekeknek,
    Mint anya jön elé,
    Aki fiainak számára kosarát
    Gyümölccsel terhelé.
    Én ellenségemül néztem az őszt, s szólék,
    Ha gyümölcsöt hozott:
    Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram,
    A gólyát elcsalod.

    Szomorodott szívvel láttam gyülekezni,
    Midőn távozának;
    Miként most eltűnő ifjúságom után,
    Úgy néztem utánok,
    S milyen bús látvány volt a házak tetején
    A sok üres fészek,
    Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,
    Hogy jövőmbe nézek.

    Mikor tél múltával fehér hó-subáját
    A föld levetette,
    S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát
    Ölté föl helyette:
    Akkor az én lelkem is felöltözék új,
    Ünnepi ruhába,
    S gólya-várni néha elballagtam egész
    A szomszéd határba. –

    Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy
    Ifjú lett a gyermek:
    Talpam alatt égett a föld, nekiesem,
    És paripán termek,
    S megeresztett kantárszárral vágtaték ki
    A puszták terére…
    Még a szél is ugyan nekigyürkőzött, hogy
    Lovamat elérje.

    Szeretem a pusztát! ott érzem magamat
    Igazán szabadnak,
    Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik,
    Nem korlátoztatnak,
    Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint
    Fenyegető rémek,
    A csörgő patakot hányva-vetve, mintha
    Láncot csörgetnének.

    És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!
    Vannak szépségei,
    De azokat, mint a szemérmes lyány arcát,
    Sűrű fátyol fedi;
    Jó ismerősei, barátai előtt
    Leteszi fátyolát,
    S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert
    Tündérkisasszonyt lát.

    Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam
    Tüzes paripámon,
    S midőn már ott jártam, ahol fizetésért
    Sincs emberi lábnyom:
    Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem.
    Egy futó pillanat
    A tóra mellettem, s benne kit látok meg?
    Gólya barátomat.

    Oda is elkísért. Együtt ábrándoztunk
    A puszta legmélyén,
    Ő a víz fenekét, én a délibábot
    Hosszasan szemlélvén.
    Így töltöttem vele gyermekségemet és
    Ifjúságom javát,
    Azért kedvelem, bár se’ tolla nem ragyog,
    Se’ szép hangot nem ád.

    Mostan is kedvelem és úgy tekintem én
    A gólyamadarat,
    Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott
    Szebb korból fönnmaradt.
    Megérkezésedet még mostan is minden
    Esztendőben várom,
    S kívánok szerencsés útat, ha távozol,
    Legrégibb barátom!

    Szalonta, 1847. június 1–10.

  • Petőfi Sándor: Sári néni

    A küszöbön guggol Sári néni,
    Guggol s nem áll; nem akar már nőni.
    Van nyergelve pápaszemmel orra,
    Varrogat… tán szemfedőjét varrja.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Ami eddig ott lenn volt ruháján,
    Odafönn van most a ránc orcáján;
    Csak úgy líg-lóg derekán ruhája,
    Mintha rá villával volna hányva.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Haja tél, – ha látom, szinte fázom –
    Fehér, mint a fehérített vászon,
    S borzasan űl feje tetejében,
    Mint a gólyafészek a kéményen.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Befelé vette az útját szeme,
    Ráúnt régi születőhelyire,
    Ott benn pislog szomorún, nem vígan,
    Mint lámpa a beroskadt sírban.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Keble róna, puszta s csendes róna,
    Mintha már alatta szív se’ vóna;
    Ott van még a szív, de mozdulatlan,
    Csak nagy néha, csak elvétve dobban.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Vad, tékozló fiú az ifjúság,
    Két marokkal szórja gazdaságát,
    De jön apja, a zsugori vénség,
    S visszaszedi elpazarlott kincsét.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Szalonta, 1847. június 1–10.

  • Petőfi Sándor: Arany Lacinak

    Laci te,
    Hallod-e?
    Jer ide,
    Jer, ha mondom,
    Rontom-bontom,
    Ülj meg itten az ölemben,
    De ne moccanj, mert különben
    Meg talállak csípni,
    Így ni!
    Ugye fáj?
    Hát ne kiabálj.
    Szájadat betedd,
    S nyisd ki füledet,
    Nyisd ki ezt a kis kaput;
    Majd meglátod, hogy mi fut
    Rajta át fejedbe…
    Egy kis tarka lepke.
    Tarka lepke, kis mese,
    Szállj be Laci fejibe.

    Volt egy ember, nagybajúszos.
    Mit csinált? Elment a kúthoz.
    De nem volt víz a vederbe’,
    Kapta magát, telemerte.
    És vajon minek
    Merítette meg
    Azt a vedret?
    Tán a kertet
    Kéne meglocsolnia?
    Vagy ihatnék?… nem biz a.

    Telt vederrel a kezében
    A mezőre ballag szépen,
    Ott megállt és körülnézett;
    Ejnye vajon mit szemlélhet?
    Tán a fényes délibábot?
    Hisz olyat már sokat látott…
    Vagy a szomszéd falu tornyát?
    Hisz azon meg nem sokat lát…
    Vagy tán azt az embert,
    Ki amott a kendert
    Áztatóba hordja?
    Arra sincsen gondja.

    Mire van hát?
    Ebugattát!
    Már csak megmondom, mi végett
    Nézi át a mezőséget,
    A vizet mért hozta ki?
    Ürgét akar önteni.

    Ninini:
    Ott az ürge,
    Hű, mi fürge,
    Mint szalad!
    Pillanat,
    S odabenn van,
    Benn a lyukban.
    A mi emberünk se’ rest,
    Odanyargal egyenest
    A lyuk mellé,
    S beleönté
    A veder vizet;
    Torkig tele lett.

    A szegény kis ürge
    Egy darabig türte,
    Hanem aztán csak kimászott,
    Még az inge is átázott.
    A lyuk száján nyakon csípték,
    Nyakon csípték, hazavitték,
    S mostan…
    Itt van…
    Karjaimban,
    Mert e fürge
    Pajkos ürge
    Te vagy, Laci, te bizony!

    Szalonta, 1847. június 1–10.

  • Petőfi Sándor: Katonaélet

    „Nehéz nekem már a bocskor,
    Könnyű nekem már az ostor,
    Csizmát húzok a lábamra,
    Kardot fogok a markomba.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Fölcsapok én katonának, hahaha!”

    Ezt az egyet bölcsen teszed;
    Látom, már megjön az eszed.
    Aranyélet, bizony isten!
    Megpróbáltam, párja sincsen.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    Katonának kutyabaja,
    Van mit enni és innia,
    Hogyna volna? öt napra jár
    Tizenhat garas két krajcár.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    Csak minden harmadnap strázsálsz,
    Akkor is csak nyolc órát állsz,
    Ha hideg van is, meg nem fagysz,
    Ott a körmöd, belefújhatsz.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    Tisztogatás sem igen kell,
    Minek is bajlódnál ezzel?
    Ne félj: ha poros nadrágod,
    Kiporozza a káplárod.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    És az embert hogy szeretik!
    Visszaviszik, ha elszökik,
    És azalatt, míg vesszőzik,
    Sétál vagy fut, ahogy tetszik.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    Ha pedig az időd lejárt,
    Obsitot kapsz, de mekkorát!
    S tudod, mért kapsz ilyen nagyot?
    Hogy legyen itthon paplanod.
    Muzsika szól, verbuválnak,
    Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

    Pest, 1847. március

  • Petőfi Sándor: A nép nevében

    Még kér a nép, most adjatok neki!
    Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
    Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
    Nem hallottátok Dózsa György hírét?
    Izzó vastrónon őt elégetétek,
    De szellemét a tűz nem égeté meg,
    Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok:
    Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

    S a nép hajdan csak eledelt kívánt,
    Mivelhogy akkor még állat vala;
    De az állatból végre ember lett,
    S emberhez illik, hogy legyen joga.
    Jogot tehát, emberjogot a népnek!
    Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
    Isten teremtményén, s ki rásüti:
    Isten kezét el nem kerülheti.

    S miért vagytok ti kiváltságosok?
    Miért a jog csupán tinálatok?
    Apáitok megszerzék a hazát,
    De rája a nép-izzadás csorog.
    Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
    Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
    Amíg föltűnik az arany ere…
    S e kéznek nincsen semmi érdeme?

    S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
    Mienk a haza és mienk a jog!
    Hazátokkal mit tennétek vajon,
    Ha az ellenség ütne rajtatok?…
    De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
    Majd elfeledtem győri vitézségtek.
    Mikor emeltek már emlékszobort
    A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

    Jogot a népnek, az emberiség
    Nagy szent nevében, adjatok jogot,
    S a hon nevében egyszersmind, amely
    Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
    Az alkotmány rózsája a tiétek,
    Töviseit a nép közé vetétek;
    Ide a rózsa néhány levelét
    S vegyétek vissza a tövis felét!

    Még kér a nép, most adjatok neki;
    Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
    Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
    Nem hallottátok Dózsa György hírét?
    Izzó vastrónon őt elégetétek,
    De szellemét a tűz nem égeté meg,
    Mert az maga tűz… úgy vigyázzatok:
    Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

    Pest, 1847. március

  • Petőfi Sándor: Magyar vagyok

    Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
    Az öt világrész nagy területén.
    Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
    Ahány a szépség gazdag kebelén.
    Van rajta bérc, amely tekintetet vét
    A Kaszpi-tenger habjain is túl,
    És rónasága, mintha a föld végét
    Keresné, olyan messze-messze nyúl.

    Magyar vagyok. Természetem komoly,
    Mint hegedűink első hangjai;
    Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
    De nevetésem ritkán hallani.
    Ha az öröm legjobban festi képem:
    Magas kedvemben sírva fakadok;
    De arcom víg a bánat idejében,
    Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

    Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
    A múlt tengerén, ahol szemem
    Egekbe nyúló kősziklákat lát,
    Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
    Európa színpadán mi is játszottunk,
    S mienk nem volt a legkisebb szerep;
    Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
    Mint a villámot éjjel a gyerek.

    Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
    Holt dicsőség halvány kísértete;
    Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar
    – Ha vert az óra – odva mélyibe.
    Hogy hallgatunk! a második szomszédig
    Alig hogy küldjük életünk neszét,
    S saját testvérink, kik reánk készítik
    A gyász s gyalázat fekete mezét.

    Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
    Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
    Itt minálunk nem is hajnallik még,
    Holott máshol már a nap úgy ragyog.
    De semmi kincsért s hírért a világon
    El nem hagynám én szülőföldemet,
    Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
    Gyalázatában is nemzetemet!

    Pest, 1847. február