https://verskucko.com

Kategória: Pilinszky János

  • Pilinszky János: Újra József Attila

    Te: bakája a mindenségnek.
    Én: kadettja valami másnak.
    Odaadnám tiszti kesztyűmet
    cserébe a bakaruhának.

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Pilinszky János – Elég

    A teremtés bármilyen széles,
    ólnál is szűkösebb.
    Innét odáig. Kő, fa, ház.
    Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

    És mégis olykor belép valaki
    és ami van, hirtelenül kitárul.
    Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
    s a tapéták vérezni kezdenek.

    Elég, igen, egy kéz elég amint
    megkeveri a kávét, vagy ahogy
    „visszavonul a bemutatkozásból”,
    elég, hogy elfeledjük a helyet,
    a levegőtlen ablaksort, igen,
    hogy visszatérve éjszaka szobánkba
    elfogadjuk az elfogadhatatlant.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Nincs több

    Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
    az a bizonyos merev tekintet,
    mely szigorú, akár a nap,
    és berajzolja komoran
    és ugyanakkor fényesen
    a vágóhidak és a földi királyok
    színehagyott, szomorú méltóságát.

    Ezek a szemek,
    egyedül eme pillantások
    méltóak észrevenni a halált
    és a virágok átöltözködését.

    Egyedül
    ők tudják elkiáltani
    a világ minden bánatát, és egyedül
    ők tudják elhallgatni Isten titkát
    szemközt a lincselő tömeggel.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Panasz

    Elevenen a csillagok alá,
    az éjszakák sarában eltemetve,
    hallod a némaságomat?
    Mintha egy égbolt madár közeledne.
    Így hívogatlak szótalan:
    az örök hallgatásból,
    idegen egeid alól
    valaha is kiásol?

    Eljut hozzád a panaszom?
    Hiába ostromollak?
    Köröskörűl a félelem
    zátonyai ragyognak.
    Számíthatok rád istenem?
    Úgy vágyom közeledre,
    dideregve csak hevesebb
    a szerelmek szerelme!

    Temess a karjaid közé,
    ne adj oda a fagynak,
    ha elfogy is a levegőm,
    hívásom sose lankad.
    Légy reszketésem öröme,
    mint lombjai a fának:
    adj nevet, gyönyörű nevet,
    párnát a pusztulásnak.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Pilinszky János: Őszi cirkusz

    Muzsikaszó az esti réten,
    falu alól, a fák alatt
    szapora dobszó s édes, árva
    trombitahang, trombitahang!
    A cirkuszos nép muzsikál,
    pereg a dobszó és ütemre
    forog-forog és körbe jár
    a lomha bölcs, a barna medve.

    Elől a roppant medve és
    a táncoló bohóc utána,
    bohóc után a kisfia,
    aztán a hold, a hold parázsa.
    Arcába tűz a telehold,
    s a kisfiú az égre bámul.
    Elől a roppant medve és
    a bohóc kisfia leghátul.

    Röpülnek a kicsi lovak,
    a szénfeketék, hófehérek!
    Táncolnak a puha füvön,
    szelíd, szép füvein a rétnek.
    Röpülnek a kicsi lovak!
    De két eperfa közt a légben,
    még náluknál is szebb talán,
    libegő tündér a kötélen,
    megemeli az esti szél,
    az a kis táncoslány a legszebb!
    Már ott jár a fák sudarán,
    és feljebb, és mindegyre feljebb,
    a fák csúcsára ér, s nevet,
    a fák csúcsára lép, és onnan
    többé már vissza se talál,
    csak eltűnik a teleholdban.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Pilinszky János: Életrajzi szilánkok

    (1921. november 27., Budapest – 1981. május 27., Budapest)
    Foglalkozása: költő, író, esszéista
    Anyja neve: Baitz Veronika
    Életművében meghatározó a háborús tapasztalat, a transzcendencia keresése és a „névtelen szenvedők” alakja. Pilinszky a 20. századi magyar líra egyik legegyedibb hangja, akinek költészetét a végletig letisztult nyelv, a csönd, a hiány és a megváltás utáni vágy hatja át. A második világháborúban látott koncentrációs tábori borzalmak egész életművét meghatározták, verseit a krisztusi szenvedés-élmény és a radikális emberség súlya formálja. Műveiben egyszerre jelenik meg a mély istenkeresés és az emberi kiszolgáltatottság. A magyar irodalom „nagy csöndjeinek” egyik mestere lett, akinek soraiban a lényeg mindig kevesebb szóban szólal meg.

  • Pilinszky János: Egy szép napon

    Mindig az elhányt bádogkanalat,
    a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
    remélem, hogy egy szép napon
    elönt a sírás, visszafogad szelíden
    a régi udvar, otthonunk
    borostyán csöndje, susogása.
    Mindig,
    mindig hazavágytam.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Pilinszky János: Mert áztatok és fáztatok

    Forduljatok hát ellenem
    ti meglapuló szörnyek,
    az omló folyosókon át
    hatolva egyre följebb,
    nyomuljatok be szabadon,
    futótüzet kiáltva
    lassan fölétek rakodó
    hatalmas éjszakámba!

    Csupaszra vetkőztessetek,
    semmit se hagyva rajtam,
    vegyétek el a homlokom,
    a szemem és az ajkam,
    mert áztatok és fáztatok,
    mert éheztetek bennem,
    bár én is áztam–fáztam és
    nekem se volt mit ennem.

    Legyűrhetetlen fölkelés,
    dadogó, győztes lárma!
    mint életfogytig elítélt
    fegyencek lázadása.
    Egyetlen boldog pillanat,
    a végső és az első:
    csak állok majd és reszketek,
    akár egy égő erdő.

    Forrás: DIA — PIM

  • Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

    Az ólak véres melegében
    ki mer olvasni?
    És ki mer
    a lemenő nap szálkamezejében,
    az ég dagálya és
    a föld apálya idején
    útrakelni, akárhová?

    Ki mer
    csukott szemmel megállani
    ama mélyponton,
    ott, ahol
    mindig akad egy utolsó legyintés,
    háztető,
    gyönyörű arc, vagy akár
    egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

    Ki tud
    nyugodt szívvel belesimúlni
    az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
    keservein s a tengert
    marék vízként arcához emeli?

    Forrás: MEK – Pilinszky János válogatott versei

  • Pilinszky János: Van Gogh imája

    Csatavesztés a földeken.
    Honfoglalás a levegőben.
    Madarak, nap és megint madarak.
    Estére mi marad belőlem?

    Estére csak a lámpasor,
    a sárga vályogfal ragyog,
    s a kert alól, a fákon át,
    mint gyertyasor, az ablakok;

    hol én is laktam, s nem lakom,
    a ház, hol éltem, és nem élek,
    a tető, amely betakart.
    Istenem, betakartál régen.

    Forrás: Magyar Kurír