Kategória: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Álmodsz-e róla?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Eljár-e hozzád olyan suhanó,
    Nesztelen léptekkel, mint életében?
    Érzed-e édességét közelének?
    Barna haját,
    Fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
    Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
    Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
    Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
    Álmodban látod-e?

    S azt a nehány apró, keserű ráncot,
    Miket az elfojtott betegség,
    S övéiért örök aggodalom
    Olyan korán szántogatott
    Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
    Hát ritka mosolygását látod-e?
    S még ritkább nevetését,
    Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
    Mintha mondaná:
    Nevetés közben is fáj a szív –?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Álmodnod kellene.
    Hiszen vele élted az életed.
    Feleséged volt, életed fele.
    S szeretted,
    Szeretted százszor erősebben nálam.
    Mert bírtad, s merted életedhez kötni
    Életét, ahogy férfimódra kell.
    S boldog voltál, és boldog volt veled – – …

    Vagy – én szerettem jobban mégis, én,
    Aki nem mertem karjaimba vonni,
    Mert tudtam: nem lehetek semmije,
    Álmok szőnyegét teregethetem csak
    Szegény, megfáradt lábai elé?

    Álmodj róla!
    Álmodnod kellene!
    Éltél hiszen annyit a közelében!
    Lényének ezer apró részletét
    Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
    Tudtál ezer nem-sejtett édességet
    S lelke rejtett, pókhálós zugait,
    Hol mégis őszi napfény bujdosott
    S a pókfonálon csillogott a harmat
    S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
    Te tudhattad talán csak – egymagad.

    Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
    Vajjon e pár vonal volt lényege?
    Nekem freskó volt – neked mozaik.
    Álmaidban még összerakhatod.

    Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
    Gazdagok lehetnek az álmaid!
    Az álmaidban még gazdag lehetsz!
    Láttad annyi drága hétköznapon,
    S jóban-rosszban oly bensőségesen
    Osztozkodtál vele…

    Osztoztam én is, ó igaz,
    De csak kivételes nagy ünnepen.
    Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
    A két karomba zárni.
    Féltettem összhangját a szíveinknek,
    Féltettem őt az élet vad kezétől,
    S féltettem kényes, önző magamat.
    Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
    Mint pók a fonalat –:
    Helyette – róla szőtt álmaimat!

    Álmodsz-e róla, mondd?

    Én, amíg bús fölénnyel
    És képzelt diadallal
    Csak hagytam peregni az életet –
    Álmodtam róla szakadatlanul
    Tündéri szépeket.
    S kiálmodtam magam.
    És most nincsenek többé álmaim.
    Se nappal nincsenek, se éjjelente.

    Mit nem adnék pedig,
    Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
    Érezném édességét közelének!
    Barna haját, vadgesztenye-szemét,
    Mellyel most játsznak őszi angyalok –
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Egy-egy barázdát arca drága földjén,
    Egy mosolyát, ha láthatnám! – Egy könnyét
    Ha érezném forrón kezemre hullni!
    Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
    S fájna szívünk nevetés közben is!

    Álmodtam róla egész életemben,
    Kiálmodtam lelkemet, magamat.
    S álmaimban most meg nem látogat
    Soha, soha!

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
    Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé – –
    Különben maradj Krisztus uradé – –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
    Ez a könyörgés és ez a remény – –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    1937

  • Reményik Sándor: Láthatlan íjász

    A fantáziám madaraira
    Lappangva les egy láthatlan íjász,
    Hervadó lelkem ős-bozótja közt
    Áll, térdel, fekszik, de alig hibáz:
    A sápadt égből kék vér harmatoz.

    És hullanak az ős-bozótba vissza
    Átszegzett szívvel a gyors madarak,
    Csak a nyílvessző még sebesebb szárnya
    Mutatja fölmeredve hallgatag,
    Megtört pályán az induló irányt.

    Kolozsvár, 1928. május 16.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Turistavezető

    Tizennégy éves most a kisleány.
    Kedves komolyság hamvas homlokán,
    És nyílt szemében acélos derű.
    Egészen anyja arca volna tán…
    Csak bátrabb, merészebb minden vonás,
    Elfogulatlanabb a mozdulás:
    A belső ívelés, a ritmus más.
    Finomka szerkezet, – de minden porcikája: vas
    Báj, mely fiús, és szinte férfias.

    Anyja kertjében nyílnak, most is nyílnak
    Szűkös kenyérhez számlálatlan rózsák – –
    Az ő léptei már ki tudja mely
    Titkos jövő tövisbozótját róják…
    Vagy – hátha ő már boldog útra lépett,
    Itt hagyja ezt a fojtó láp-vidéket.
    Hátha ösvénye felkanyarodik,
    Vér-gyűrűs jelző-fákat hagyva el:
    Tetőre, mely ragyogóbb, emberibb.

    Tizennégy éves most a kisleány, –
    A gondok nyílnak a rózsák nyomán,
    A lomha évek fürgén futnak el.
    Pálya, állás, kenyér, – megélhetés, –
    Hogy lesz? – minderre már gondolni kell.
    Féltréfásan megkérdi valaki:
    Hát: mi leszel, hogy is lesz a jövő?
    Csend. Egy percre lehajtja a fejét,
    Gondolkozik. Kicsit zavarba jő.
    Aztán acélos fénnyel felveti
    Napba néző szikrás tekintetét.

    A gondolata merész, meredek,
    Vonulnak benne nagy processzióban
    Irányjelző-fák, szirtek, gleccserek.
    Tárul előtte végtelen határ,
    Nem iruló-piruló csitri már, –
    Mint a megütött érc: úgy feleli
    A kérdésre: mi akar lenni ő
    – S hangjába szokatlanul elegyül
    Halk ábránd és szegescipős erő –:
    „Szép, nagy hegyeken turistavezető!”

    1931. július 14., Szőcs Ágnesnek

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Búzaföldön

    A dűlőúton megyek álmodozva,
    kalászok kétfelől, amerre látok,
    mint tengerből színes kis hajózászlók:
    ki-kivillannak a búzavirágok.

    Ki-kivillannak kéken-pirosan,
    megannyi színes jel a halk hullámon,
    jeladások arról, hogy szép az élet
    és csendes tengeren a csendes álom.

    Kinyújtott kézzel csendesen megyek,
    percig kezem a kalász feje-alja,
    és áldón, mint az elsikló kalászt,
    a tűnő életet is simogatja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A régi határkő

    A Nagykőhavason
    Egy kicsi kőhalom.
    Ez emberkézre vall
    Simára csiszolt oldalaival.
    S mért, mért nem: ez még áll.
    Határkő. Elment tőle a határ.
    S tulajdonkép minek
    Ezen akadni meg?
    Megakadnak a vándorfellegek?
    Ledülnek töprengeni a szelek?
    Mi lehet, mi e magasban is fáj?
    Innen s túl egy az ég és egy a táj.
    Innen s túl egyformán szegényesen
    Gyalogfenyő és boróka terem.
    A Nagykőhavason
    Egy kicsi kőhalom.
    Egy kicsi kőhalom.
    Egy kicsi sírhalom.
    Alatta mégis egy világ pihen.
    Láttam, ahogy valaki ráborult
    És sírt keservesen.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Három szín

    A keblünkről eltiltották,
    Leszaggaták a három színt;
    Keblünkről beljebb vándorolt:
    Befogadták a szíveink.

    Ameddig piros lesz a vér,
    Ameddig fehér lesz a hó,
    Amíg zöldell a rét füve.
    Lesz jel eszünkbe juttató:

    Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
    Hogy hova, kihez tartozunk
    S kié a föld, hol elsüllyed
    A koporsónk, ha meghalunk.

    Hogy az életünk sivatag,
    Hogy vérbemártott kép a táj
    S a testnek a letépett tag
    Utána sír, utána fáj.

    Ameddig piros lesz a vér,
    Ameddig fehér lesz a hó,
    Amíg zöldell a rét füve,
    Míg lesz magyar szív dobbanó:

    Kebelünkről letilthatják,
    Letéphetik a három színt,
    Kebelünkből beljebb vándorol
    Befogadják a szíveink.

    E három szín után fog szívünk
    Sikoltva égni, vérezni,
    Ki mindenütt leszaggatta,
    Jöjjön és onnan tépje ki!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Méltatlanul

    Szakadoznak a halaktól a hálók
    A csodálatos halfogás után —
    S a Csodatévő már a parton állott.

    S ahogy vergődtek hálóban a halak
    S kínjukban vadul egymásnak ütődtek,
    Úgy ütődött sok gyötrő indulat
    Egymásba Péter szakadó szívében.

    Egész éjjel hiába fáradott,
    S hiába eddig egész életében —
    S most ennyi hal — és ennyi hangulat.
    És ennyi mélység és ennyi Csoda —
    Ennyi szeretet, ennyi félelem —
    Jaj, nem lehet meghálálni soha!

    Még szembenézni se lehet Vele —
    Azzal, aki a Csoda okozója.
    Az ő csodáit el nem bírja háló
    S el nem bírja a lélek rongy-hajója!

    Olyan jó lenne mindég Vele lenni,
    Kék ég-csodában, mélység mámorában,
    S mégis jó volna futni, messze menni!

    Hisz a szakadék áthidalhatatlan:
    Itt csupa szenny — ott csupa tisztaság,
    Itt egy állhatatlan pillangó-lélek,
    Amott egy égig érő kék virág.

    Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség
    S ugyanakkor biztos szentségtörés,
    Ülni mellette: simító sugár
    És a vesékig lehatoló kés.

    Mert teljességgel méltatlan vagyok,
    S hamisság minden, mi kijő belőlem,
    S fertőzi még a leheletem is
    A Genezáret esti levegőjét —

    Azért Uram: ragyogó kék virág,
    Ki állsz a parton mozdulatlanul:
    Eredj el tőlem!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Emberentúli kék

    Oly kurta volt az élet.
    Oly csonka volt a szépség.
    Oly ritka volt a béke – –
    S minden fél-boldog percbe
    Annyi fájdalom s félelem vegyült:
    E szín-skálának kellene legyen
    Emberentúli kékje:
    Valahol egy ősz, hosszú és derült.
    Ahonnan vissza-látva
    Szükségszerű minden gondunk-hibánk.
    Fénylik felénk értelme-felfedetten – –
    De már többé nem tartozik reánk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Hajnali rózsák

    A kert hajába
    rózsalugasok tűznek virágokat.
    Szivárvány-arcukról
    a Nap mosolyog.
    Leveleikkel fűrészelgetik a levegőt;
    ing és billeg a tér,
    rángatja az ég hajnalvörös kelyheit,
    hogy bimbót pirosító loccsanással
    ömöljenek
    az alvó rózsák
    végtelenségére.
    Lángtáncot lejt a kert.

    Forrás: Lélektől lélekig