https://verskucko.com

Kategória: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Imádság

    Uram, rövid pár évre add csak
    A szavak csengő színezüstjét,
    Vert aranyát a gondolatnak,
    Képek suhanó selymét nékem,
    Hogy csendbe rejtsem, álomba zenéljem
    Mind, mi nekem fáj s szívemen át másnak.
    Tudjam: mögöttem százak, ezrek állnak,
    Némák, akiknek én vagyok a nyelve,
    Tüzes nyelv. Kar, értük fegyverre kelve,
    Árvák, akik nevében én beszélek
    S ha elnyelik szóm puszták, sötétségek,
    Tudjam: egy világ kínja kihallgatlan.

    Hadd dolgozzam selyemmel, vert arannyal
    S ki magam itt bolyongok tépve, árván:
    Hadd legyen minden sorom súlyos márvány,
    Márványba rótt sok-sok mély jelbetű.

    A száz sziklába befalazott kincset
    Hadd hordjam össze egy roppant halomba,
    A szerteszálló sok-sok kósza jajszót
    Ezer hangon búgó egy fájdalomba,
    Szakadjon le az idegenség fátyla:
    Aki engem lát, bennem magát lássa,
    S kik rongy létem ma méltó gúnnyal nézik,
    Az égből orzott láng, én Istenem.
    Égessen be a szívök közepéig!

    Pár évet adj csak. Akkor én, Uram,
    Kezedbe adom vissza minden vágyam,
    Mert mind betelt. És nem éltem hiában.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Templom és iskola

    Ti nem akartok semmi rosszat,
    Isten a tanútok reá.
    De nincsen, aki köztetek
    E szent harcot ne állaná.
    Ehhez Isten mindannyitoknak
    Vitathatatlan jogot ád:
    Ne hagyjátok a templomot,
    A templomot s az iskolát!

    Ti megbecsültök minden rendet,
    Melyen a béke alapul.
    De ne halljátok soha többé
    Isten igéjét magyarul?!
    S gyermeketek az iskolában
    Ne hallja szülője szavát?!
    Ne hagyjátok a templomot,
    A templomot s az iskolát!

    E templom s iskola között
    Futkostam én is egykoron,
    S hűtöttem a templom falán
    Kigyulladt gyermek-homlokom.
    Azóta hányszor éltem át ott
    Lelkem zsenge tavasz-korát!
    Ne hagyjátok a templomot,
    A templomot s az iskolát!

    A koldusnak, a páriának,
    A jöttmentnek is van joga
    Istenéhez apái módján
    És nyelvén fohászkodnia.
    Csak nektek ajánlgatják templomul
    Az útszélét s az égbolt sátorát?
    Ne hagyjátok a templomot,
    A templomot s az iskolát!

    Kicsi fehér templomotokba
    Most minden erők tömörülnek.
    Kicsi fehér templom-padokba
    A holtak is mellétek ülnek.
    A nagyapáink, nagyanyáink,
    Szemükbe biztatás vagy vád:
    Ne hagyjátok a templomot,
    A templomot s az iskolát!

    1925.

    Forrás: Vers mindenkinek; www.eternus.hu

    Meghallgatható a YouTube-on

  • Reményik Sándor: Halk hang halottaimhoz

    Piroska Testvér
    A földben s az égben,
    Te por a porban,
    Fény az üdvösségben –
    Anyámmal együtt ugye megbocsáttok,
    Hogy nem hintem a sírotokra mind
    Ágyam mellől e tengersok virágot?

    Könyörögtetek, tudom, ott fenn értem,
    S imátok Istent közelebb találta
    Mint bárkié e borús földi téren.

    Tudom, gyakran meglátogattatok
    Ha éjjel zajtalanul nyílt az ajtó,
    S vigasztalást, enyhülést hoztatok.

    Mennyi rózsám van, s hány látogatóm –
    Csak elmennek s a rózsák hamva hull,
    De Ti velem maradtok mindörökké,
    Örök rózsákkal, láthatatlanul.

    Református kórház, 1934 október

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Zsolozsmázik a kórházi szoba

    Fenn a függöny s az ablak nyitva-tárva.
    Özönlik be az őszi nap sugára.

    Fertőtleníti, mossa a szobát,
    Lemossa szenvedéseim nyomát.

    Elöttem vajjon kik feküdtek itt?
    Lemosta-e ittlétük titkait

    Az éjszakákon győzedelmes nap?
    Vagy belőlük valami itt maradt?

    Róluk nem szólott nekem e szoba,
    S most mégis, mégis mintha vallana.

    Elődeim mozdulnak meg a csendben,
    S utódom hangja is lelkembe döbben.

    A szenvedés nem apad el soha:
    Zsolozsmázik a kórházi szoba.

    És soha el nem fogy a szeretet:
    Zendül vissza reá a felelet.

    Mikor majd ezt a szobát elhagyom,
    Magamtól tisztán másnak átadom.

    Egy kívánságot hagyok örökül:
    Mint engem, annyi lélek, tisztaság
    És annyi szeretet vegye körül.

    1. október 16.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Sorsunkra hagyva

    Felszállt a vészjel, és körülrepült
    Viharmadárként a föld kerekén:
    Búvárhajó… kínai partvidék…
    Bent emberek és fogyó oxigén.
    Lélekzetállító órák, napok,
    Aztán az utolsó helyzetjelentés:
    Megtettünk mindent, amit tehetett
    Ember, tudás, hatalom, szeretet.
    Próbáltuk kiemelni.
    Nem tudjuk kiemelni.
    Sorsára hagyjuk.

    Drága Barátom, amíg haldokoltál,
    S tűnt a remény, fogyott az oxigén:
    Ama távoli, elmerült hajóval
    Kapcsoltalak lélekben folyton én.
    Rokona volt az minden elveszettnek,
    A társtalan haldoklás egymaga, –
    A feladottság, az elengedettség,
    A menthetetlenség szimboluma.
    S Te is az voltál, jaj, Te is, Te is.
    A nekifeszült mentő-akarat
    Visszahanyatlott tehetetlenül,
    S én hallottam, ahogy a világ-végzet
    Egy rettentő refrénbe tömörül:
    Nem tudjuk kiemelni.
    Nem tudjuk kiemelni.
    Nem tudjuk kiemelni.

    1. július 13., Kuncz Aladár emlékének

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Szünet

    Csak zengedezett halkan a tücsök.
    Egyszer elhallgatott.
    Úgy éreztem: a hideg holdvilágban
    Egy pillanatra minden megfagyott.
    Elállott a mindenség szívverése
    A kis éjféli dalnok szünetén.

    Vajjon érez ilyesmit valaki,
    Ha elhallgatok én?

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Férfi sorsa

    A nő. Igaz. És én sem tagadom,
    De ez a sors nagyon elágazik.
    Közel, távol, mélységbe, magasságba
    Szertefuttatja gyökérszálait.
    Fülledt közelen, szellős messzeségen,
    Bús mélységen, zord magasságon át:
    Mindenki úgy, ahogy neki kimérték,
    Ragadja meg a sorsa fonalát.

    Az egyik fonál Lédához vezet:
    Tűz, vér, piros kéj, fekete halál.
    A másik végén szemérmes leányka,
    Aranyhajú jövendő anyja áll.

    Kerül, fordul a harmadik fonál,
    S végül csak a hiú Évához ér,
    Akivel csupán játszani lehet,
    S aki játszik a játék kedviér’.
    Futnak még száz irányba fonalak,
    Minden fonál végén egy nőalak,
    S mintha mind egy sors változata lenne.

    De én rejtettebb kútfőre akadtam,
    Szerelem útját hogy elhagyogattam:
    Én, én a Testvért fedeztem fel benne.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Tea-rózsa

    Egy diák jött az utcán szembe vélem,
    A gomblyukába rózsa…
    Ahogy méla mosollyal ráhajolt:
    Valaki adta: sugárzott le róla.
    Rózsa, illatos nyárelői rózsa…
    Illatos, édes, első szerelem…
    Nekem ily rózsám nem volt sohasem.
    Más virágra vágytam már akkor is:
    Halványabbra, illattalanabbra,
    De ritkábbra, csodálatosabbra. –
    És közben – elfutott az élet is.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Nem urad és királyod

    Kicsi leány, hidd el nekem:
    Nincs olyan férfi,
    Aki egy lány tökéletes
    Szerelmi szent-áldozását megéri.
    S ha volna is: hogy követelheti,
    Hogy megtagadd magad?
    Te Lélek vagy: kiolthatatlan Fény,
    Megsemmisíthetetlen külön-lény,
    Isten-gondolta külön-gondolat.
    S kötötten is szabad.
    Szabad.

    “Semmiért Egészen”???
    Istenkísértő őrült akarat
    Képzelhet csak el így, rabnőjeképpen.
    S hiába úgyis:
    Nem lehet egészen.
    Megíratott, hogy: “Az egyén szabad
    Érvényre hozni mind, mi benne van,
    Csak egy parancs kötvén le: szeretet.”
    De szeretni csak szabadon lehet.
    Egyenlő méltósággal.
    Külön világ, szemben külön világgal.
    Az eggyéolvadásuk: csoda, ünnep.
    De nincs embernek emberen hatalma.
    És semmi sincsen, amit követelhet.
    Azért, ha jönne modern Farao,
    Ki lelked vágyik leigázni,
    Az Isten képét benned megalázni
    S gúlához követ hordani marasztal:
    Pattanj vissza acélos daccal!

    Kicsi leány, akárki lesz a párod:
    Te önmagad vagy, és ő önmaga.
    Együtt: Isten két iker-csillaga.

    Kicsi leány, akárki lesz a párod:
    Szegény, szánandó embertársad ő,
    Nem urad és királyod.

    1935. április 24., Schilling Olginak

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: A testvér

    A Testvér az a nő, aki szeret,
    De vágya nincs és semmit sem akar.
    Tenger-nyugalmú mosolya mögött
    Nemes, vagy nemtelen célt nem takar.
    Nincs elfogultság benne, s nincs zavar.
    Nincs macska-szeszély, s nincs tigris-fölény,
    Olyan, mint a jó lelkiismeret
    Az öntudat virágos küszöbén.
    Tartózkodása nem titkos ígéret,
    Nem szűzi hó, mely olvadásra vár,
    De kőbe metszett, rendületlen lényeg.

    Látod, ez az a nő, aki testvéred.
    Ez az a nő, akiben megszűnik
    A nemek örök, nagy szerelem-harca,
    Mely hódítás és leigáztatás,
    Ha százszor pásztor-idill is az arca.
    Bilincs nehezül és rabszíj fonódik
    A szeretőkre a vágy vak tüzében.
    De szabadság van a testvériségben.

    A Testvér az a nő, aki szeret,
    De sohasem lesz gyermekeid anyja,
    Csak álmaidnak, lélek-gyöngyeidnek
    Töretlen-tömör aranyfoglalatja.
    Ki távol tőled – melletted áll mindíg,
    S a Szépség ködös ormai felé,
    Ha megállottál – újra útnak indít.
    Mint halkbeszédű alpesi kalauz,
    Komolyan kormányozza léptedet,
    S ha végső dalba fogsz: tündér-echó:
    Megszázszorozza hattyú-éneked.

    Forrás: Lélektől lélekig