Szakadoznak a halaktól a hálók
A csodálatos halfogás után —
S a Csodatévő már a parton állott.
S ahogy vergődtek hálóban a halak
S kínjukban vadul egymásnak ütődtek,
Úgy ütődött sok gyötrő indulat
Egymásba Péter szakadó szívében.
Egész éjjel hiába fáradott,
S hiába eddig egész életében —
S most ennyi hal — és ennyi hangulat.
És ennyi mélység és ennyi Csoda —
Ennyi szeretet, ennyi félelem —
Jaj, nem lehet meghálálni soha!
Még szembenézni se lehet Vele —
Azzal, aki a Csoda okozója.
Az ő csodáit el nem bírja háló
S el nem bírja a lélek rongy-hajója!
Olyan jó lenne mindég Vele lenni,
Kék ég-csodában, mélység mámorában,
S mégis jó volna futni, messze menni!
Hisz a szakadék áthidalhatatlan:
Itt csupa szenny — ott csupa tisztaság,
Itt egy állhatatlan pillangó-lélek,
Amott egy égig érő kék virág.
Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség
S ugyanakkor biztos szentségtörés,
Ülni mellette: simító sugár
És a vesékig lehatoló kés.
Mert teljességgel méltatlan vagyok,
S hamisság minden, mi kijő belőlem,
S fertőzi még a leheletem is
A Genezáret esti levegőjét —
Azért Uram: ragyogó kék virág,
Ki állsz a parton mozdulatlanul:
Eredj el tőlem!
Forrás: Szeretem a verseket
