Kategória: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Írjad poéta

    Írjad poéta!
    Ha csügged a lelked,
    Nehezül a szárnyad,
    Ha rajtad a kétely
    Zsibbasztón elárad:
    Írjad csakazértis!
    Ne kérdezd; mi célból?
    Ne kérdezd: mi végre?
    Nem tudod te, hol vár,
    Épen terád hol vár,
    Egy lélek ínsége.
    Egy lélek éhsége,
    Egy szív szomjúsága:
    Megenyhül a lelked
    Egy rebbenésére,
    Egy színes szavára.
    Írjad poéta,
    Írjad csakazértis!
    Nem tudod te, mit tesz
    A szavad hatalma,
    Hova mindenüvé
    Vagyon bejáratja,

    Ismeretlen ajtók
    Nyílanak meg néki,
    Hova nem is szántad,
    Oda fog betérni.
    Nő a jelentése,
    Mint a folyam, árad,
    Távol szerelmeket
    Himbál, hajókáztat,
    Ismeretlen partok
    Intenek feléje,
    Szélvészként belekap
    Vitorlák vásznába
    Lobogók selymébe.
    Szertezúg, szétárad
    Világ minden táján,
    Míg te nem is sejted
    Magányod szomorú,
    Szép Szent-Ilonáján.
    Írjad poéta,
    Írjad csakazértis!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szivárvány

    Némethy Titinek

    I.

    A párában, a vízesés felett,
    halványan, mint egy álom,
    és testetlenül, mint egy lehelet:
    az örökifjú szivárvány lebeg.

    Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
    a kő mállik, az erdők sírba térnek,
    új medret tör a patak magának,
    s a régit testálja a feledésnek.
    Megőszül a világ.

    De a szivárvány mindíg egy marad
    s színei meg nem fakuló csodák.
    Örökifjan és egyformán lebeg,
    halványan, mint egy álom
    és testetlenül, mint egy lehelet.

    Mint a művészet az élet felett.

    II.

    Minden lélekben van egy kis szivárvány,
    kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
    hogy egy más lélek átjöhessen rajta, –
    ennek a hídnak hídpillére nincsen,
    ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
    Az Isten, aki a szívekbe lát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Nem sokat szeretett

    Ő nem sok embert szeretett.
    A szíve mély, de zárt világ volt:
    Különös kőfallal kerített,
    Mély futó-árokkal határolt.
    S hogy őt szeretik: alig hitte:
    Őt, önmagáért, semmi másért,
    A szívébe zárt mély világért.

    Úgy szeretném megmelengetni most
    Az ő szívénél melengetett kézzel
    A nem-sok embert, akit szeretett.
    Itt most ezt a két drága gyermeket:
    Testvérének gyermekeit:
    Testvéremnek gyermekeit.
    Be jó lett volna gyönyörködni bennük,
    S egy-öleléssel fogni őket át –
    Nekünk, kik szerteágazó családfán
    Maradtunk mind a ketten: oldal-ág.

    1936.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Időtlen naptár

    A múló napok lelkét Te kivetted,
    és múlhatatlan keretekbe tetted.

    És írhatnék már évet akárhányat,
    a te naptárod nem lesz halaványabb.

    Eshet a húsvét későbben, korábban:
    ott lesz a Te Golgotád bíborában.

    Nyílhat bármikor a pünkösdi rózsa:
    a szíved vére nem kopik le róla.

    Lehet hétfőn vagy szerdán a karácsony:
    nekem nélküled nincs diós-kalácsom.

    Éltünk fonalát a Párka hadd szője.
    Az elmúlásra mi gondunk nekünk,
    Testvér, Időtlen Naptár készítője?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Mindegy

    Ha ezt a szót, e kurta szót
    ki tudnám egyszer ejteni
    egyszerűn, hangsúlytalanul,
    ahogy ágról a zuzmara pereg,
    ahogy az esőcsepp a mélybe hull…

    Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
    vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
    Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
    hogy nem kellene mögé rejteni
    fájó lemondást, keserű dacot,
    titkolt reményt, elfojtott haragot.

    Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
    ahogy ágról a zuzmara pereg,
    ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

    Akkor én derült volnék, mint az ég,
    és nyugodt, mint a halottaknak arca
    az ünnepi, ravatalos szobában,
    és rendületlen, mint az Alpesek,
    s erős, mint az Isten a magasságban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Komppal

    Az idő minden új csodája megszűnt.
    Millió gép hiába dübörög,
    millió gőzös hiába szeli
    zakatolva a roppant vizeket.
    Se hang, se füst el nem hatol ide.

    Megrakva elcsendesült emberekkel,
    egyszer csak megindul ez ősi jármű,
    amilyen engem nem vitt még soha.
    Társaimat nézem: oly csendesek.
    Az állatokat nézem: azok is.
    Lovak, bivalyok szekerek előtt:
    mintha tudnák: nem eshetik bajuk.

    Valaki bennünket eloldozott,
    az innenső partról eloldozott,
    s mindünket fel is oldozott talán.

    Visz a víz. Nézem e furcsa vizet.
    Egy hulláma, egy loccsanása sincs.
    Nem fodrozódik ez a víz sehol,
    tükrét nem töri e jármű sehol.

    Megszűnt a nagy törvény: az ellenállás.
    Megszűnt a nagy törvény: a küzdelem.
    Víz se mozdul, komp se, mégis megyünk,
    mintha egy volna már a víz s a komp.

    S egyszer csak a túlsó parton vagyunk.

    Enyed–Csombord közt, a Maroson, 1936 július

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Augusztus, nyárutó

    Augusztus, nyárutó…

    A Göncöl tengelye,
    mint roppant égi óramutató,
    némán, merőn mutat már ősz fele.

    Kigyúlt hajók
    suhannak át az égbolt tengerén,
    idő és naptárak…
    Némán, szorongó szívvel nézem én.

    Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
    a forró csillagokra rálehel, –
    s hullnak, mint itt lenn a falevelek.
    A csillagok hamarabb kezdik el…

    Mi jön? Mi megy?
    Mi hull le még?
    Nem volt a csillaghullásból elég?

    Kigyúlt hajók
    suhannak át az égbolt tengerén,
    jelek, csodák…
    Némán, szorongó szívvel nézem én.

    Egy új teremtés reggele előtt
    ez tán az Isten vajúdó, szent láza,
    és itt lenn nincs, aki megmagyarázza.

    1920

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás

    Ágyam fölött, a feszület fölött
    Karácsonytól egész Nagypéntekig
    Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
    (Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)
    Hű zöldje végül mégis elkopott,
    Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
    Éreztem: nálam tovább nem marad,
    Nem bírja lelki szárazságomat,
    S egy durvább illetésre szertehull.
    De nem ily halált szántam én neki.

    A kemencében énekelt a tűz,
    Zsoltároztak a lángok lelkei.
    A száraz ágat helyéről levettem,
    Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –
    S a tüzes kemencébe bevetettem.
    Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.
    Erdők nagyságos tömjén-illata
    Elborította rögtön a szobát.
    A száraz ágból kiröppent a lélek,
    Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
    És hittem én is: hátha mégis élek…

    Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
    Barkáját kedves kéz által nekem,
    Hogy a szent főnek új dísze legyen.
    Az ólomszínű éji ég alatt
    Langyos, ébresztő áramlat haladt,
    És gyermekkorom ölén, a hegyen
    Rügyet bontott a borostyánbokor.

    Kolozsvár, 1929. március 30.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Pilatus

    A pörnek vége.
    Elvégeztetett…

    Véres a kereszt tövében a fű.
    A helytartóban forr a néma düh,
    S egy gondolat tépi a másikat.

    „Rongy csőcselék, én unlak titeket,
    Unom a vágyatok, a hitetek,
    A papjaitok ragyogó ruháját,
    A mellükverő messiásokat,
    A nap hevét ez átkos ég alatt,
    A zagyva szókat, buja színeket,
    És magamat és uramat, a császárt,
    Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

    »Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe.
    Amíg unottan odalöktem nékik.
    Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
    Csak álmodott egy létráról az égig.
    Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
    Már szürkül fenn a Koponyák hegye –
    Vajjon álmodik-e még a kereszten?

    Valamit szólt nekem az igazságról,
    Azután némán vérzett, ragyogott.
    Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
    Felelé: »én vagyok«.

    Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
    A csőcselék morajlott, mint a tenger,
    Én untam, untam amazokat, ezt is.
    Egy messiással több vagy kevesebb,
    Pilatus lelke nem lesz nehezebb,
    És könnyebb tán ez istenverte föld,
    Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
    De jaj! vajjon kire szállott a vére?!”

    Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
    De a helytartó nyugtot nem talál.

    „»Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe,
    És nekem nem volt elég fegyverem,
    Nem volt elég lándzsásom odakünn,
    Vagy – vagy üres volt talán a szívem?
    Eh, mit bánom én, a bölcs szív üres,
    Bús madarak, el a szívről, hess!

    »Feszítsd meg!« üvöltötték a fülembe.
    Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
    Te véres kezű, szennyes csőcselék,
    Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
    Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
    Isten se váltja meg ezt a világot.
    Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
    Vigyétek! – Vitték. A kereszten holt.
    Ki tudja, talán mégis király volt!”

    Csend most. De hallga! most az éj kopog,
    Pilatus pitvarában a papok.

    „Uram, mi véled egyet így nem értünk,
    Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
    Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
    Nem készítetted jól a Golgothát!”

    Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
    Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.
    (Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
    Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:

    „A Messiástok megmenteni késtem,
    De négy betűt a keresztjébe véstem,
    E négy betű az én becsületem,
    Hajótöröttségem utolsó roncsa,
    Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
    Egy akarat az akaratlanságon.
    E négy betű az én becsületem.

    Hadesre! ez a négy betű marad!
    Ha alá kéne temetnem e várost,
    Rómát, az Imperatort, magamat:
    E négy betű az én becsületem!!

    Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,
    Halljátok: amit megírtam, megírtam.”

    Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd,
    S áll a zsoltáros éjben a kereszt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Spectrum

    Fehér az ős-szín.
    Talán nem is szín,
    A költő szerint csak „világos csend”.
    Fehéren, tisztán
    Buzog a véghetetlen térből
    A csillagzatok vándorfénye,
    Míg fennakad egy hitvány üvegen.

    Akkor megbomlik, megzavarodik,
    Ős-tisztaságát homály futja be,
    Egysége szertehull.
    S a megzavart fény bomló káoszából
    Lángrakapnak a születő színek:
    Égő-piros, halványzöld, méregsárga,
    Irigység, bosszú, remény, szerelem,
    Ezernyi vágy.

    Szeretnék gyermek lenni újra,
    Isten báránya, ártatlan-fehér,
    Bontatlan-egy.

    És szól a hindu bölcs:
    A munka könnyű:
    Vedd el a nap elől az üveget.

    Forrás: Lélektől lélekig