https://verskucko.com

Kategória: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Árvíz

    „Árvíz! árvíz!” sikoltják mindenütt
    Riasztó hír-harangok.
    Amerre nézek: tenger a világ.
    Kilépett medréből a Bánat,
    Elszakította gátját a Betegség,
    Hidakat sodort el a Balszerencse,
    A Nincstelenségnek már partja sincs,
    A viskók eltűntek, a paloták
    Talapzata alámosva inog,
    És mindenünnen kezek nyúlnak ki,
    Szegény, kapaszkodó kezek az árból,
    Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.

    Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam
    A vészharangot, – hogy vakítsam meg
    Nyomorúságra táguló szemem?
    Hogyan némítsam el a rettegést
    Világban elszórt szeretteimért?
    Hogyan markoljam meg a kezüket,
    Hogy mentés helyett akaratlanul
    Le ne rántsam magammal őket is?
    Mert víztől sodort szegény száraz ág,
    Tehetetlen gally az én kezem is.
    Visz a betegség, tép a balszerencse,
    Ragad és eltemet a szomorúság.

    Örökkévaló Árvizi Hajós,
    Kegyetlenül kegyelmes,
    Ki láthatatlan ladikoddal
    Lebegsz a nyomor vizei felett, –
    Ki némelyeket felveszel hajódra,
    Ki másokat a mélybe visszalöksz,
    Én nem tudom, csak Te tudod, miért –
    Ó, vedd fel az én kedveseimet! –
    Mindenkit, akinek szívétől
    Az én szívemig szálat feszítettél.
    Nem tudok én most népekért,
    Világokért fohászkodni Tehozzád,
    Egyesekért, személyszerint könyörgök:
    Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni!

    Örökkévaló Árvizi Hajós,
    Kegyetlenül kegyelmes,
    Ki láthatatlan ladikoddal
    Lebegsz a nyomor vizei felett –
    Ha nem férünk fel ladikodra mind
    Tehetetlen, nyomorult emberek:
    Ó, vedd fel, akiket én szeretek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Erdélyi március

    Egy tizenötös szám. És március:
    Az első tavasz-hónap közepe.
    Kimondottam így egyszerűn,
    Ne féljetek, ne féljen senkise.

    Ne féljetek: nem tüzesednek át
    Halk hangolás után a vers-sorok,
    Nem temetni és nem lázítani,
    Csupán figyelmeztetni akarok.

    Oly csendben nő a versem, mint a fű,
    Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
    Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
    – Nagyon sokat – március idusán.

    Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
    Nagy nevelő, – gyökérig leható.
    Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
    Ha munkát s imát összefoglaló.

    Magányos hangját zsivaj nyelte el. –
    Lavina dörgött. Most, – a kő alatt
    Számunkra csak csendes növekedés:
    Valóban: munka s imádság maradt.

    De szárny kell munkához s imához is!
    Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
    Tört szárny, beomlott kútfő: – mégis élet,
    Mégis üdvösség az a régi nap.

    Testvér, látod: én nem járok tilosban,
    De te is hidd: nem tilalmas dolog
    Megsimogatni otthon a fiókban
    Egy poros, régi, kicsi szalagot.

    Aztán – menni a hétköznapok útján,
    Császárnak megadni, mi az övé,
    S maga részét minden hatalomnak, –
    De Istennek is, ami Istené.

    Forrás: Reményik Sándor összegyűjtött versei

  • Reményik Sándor: Mosoly

    Mosolyod…
    Mely szívből fakad,
    Aranyozza be arcodat.
    Mosolyod nem kerül pénzbe,
    Mégis sokat ér testvéred szemében,
    Gazdagítja azt, aki kapja
    S nem lesz szegényebb az sem, aki adja,
    Pillanatig tart csupán,
    De örök nyomot hagy maga után.

    Senki sem olyan gazdag,
    Hogy nélkülözni tudná,
    És senki sem oly szegény,
    Hogy meg nem érdemelné.

    Az igaz barátság látható jele,
    Hintsd be a világot egészen vele.
    Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
    Bátorság a csüggedőnek,
    Vigasztalás a szomorkodónak.

    Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
    De semmiért meg nem vásárolható.
    Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
    Mert csak abban a percben van értéke,
    Amelyben arcodon megjelen.

    És, ha ezután olyannal találkozol,
    Aki nem sugározza a várt mosolyt,
    Légy nagylelkű, s a magadét add,
    Mert senkinek sincs
    Nagyobb szüksége mosolyra,
    Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Reményik Sándor: Köszönt egy ember

    Köszönt egy ember: „Egészséggel járjon.”
    „Adjon Isten”… feleltem halkan én.
    Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon,
    S szürke varjak egy száraz jegenyén.

    Mint valami fogadás, esküvés,
    A ködben úgy koppant tompán a szó,
    Aztán két összedobbant szívverés
    Elvált, mint óceánon két hajó.

    Először látott — utoljára tán,
    Először, tán utolszor láttam én,
    A varjak e szürke nap hajnalán
    Jajgattak a ködben, a jegenyén.

    A szemünk összevillant hirtelen,
    A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk,
    Pedig nem történt semmi, semmi sem,
    Csak jólesett, hogy magyarul beszéltünk.

    1. január 12.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Régi nóta

    Valamikor régesrégen,
    Mesebeli erdőszélen,
    Hogy hirtelen zápor szakadt:
    Megbújtunk egy ernyő alatt.

    Napsugárra nem is vártunk,
    Napfény volt a mosolygásunk.
    Egymás arcát derítettük,
    Hogy borult: számba se vettük.

    Mint fiatal fák a szélben,
    Egymáshoz hajoltunk szépen,
    Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
    Céltalan, szép szerelemmel.

    S vert az eső, vert az áldás,
    Tavasz volt. Tündérvirágzás.
    Az alkalom csak elszaladt.
    A pillanat csak elszakadt.

    Mivé lett a régi erdő?
    Hová lett a vén esernyő?
    Az ég egyre csak feketült,
    A záporba jég is vegyült.

    Már ernyőt sem feszítettünk,
    Jégnek puszta fejjel mentünk.
    S külön bánat, külön zápor
    Vert és sodort el egymástól.

    Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
    Ajakunkon vihar-ízzel
    Megint csak egymásra leltünk
    És kérdeztünk és feleltünk.

    Véghetetlen béke-vággyal
    Egymás lelkét fontuk átal.
    A csalánból, ami éget
    Szőttük a nagy csendességet.

    Álltunk, mint valaha régen
    Mesebeli erdőszélen.
    Álltunk enyhe borulatban,
    Ünnepesti alkonyatban.

    Álltunk őszbe hajló nyárban,
    Ritka másodvirágzásban.
    S feszült fölénk árnyat ejtő,
    Vak vihartól mosolyt rejtő
    Tündér-gomba: régi ernyő.

    Forrás: Reményik Sándor versei

  • Reményik Sándor: Köszönöm mégis…

    Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.
    A leszakadó hullám-emelet
    párkányának tört tajték-cirádái
    horzsolták lelkemet.

    Köszönöm mégis: éreztem a csend
    milyen lenne – ha lehetne enyém.
    Milyen lenne a szabad láthatár,
    a mély élet és a mély költemény.

    Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál.
    S ami belőle fájna, hát hadd fájjon.
    Megtanultam: soká bír fennmaradni
    a hajótörött is egy deszkaszálon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Visszanyert fény

    Járosi Andornénak

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    Előttem az út egyre feketébb.
    És mégis olyan biztosan megyek,
    Ó, kibeszélhetetlen békesség –
    Kezemben olyan békés fegyverek:
    Jobb kezemben szeges bot, egyszerű,
    Bal kezemben zseb-villanylámpa ég.
    Ha eloltom, sem félek semmitől,
    Véd az erdő és segít a sötét.
    Futtatom magam előtt fényemet –
    S fel a fákon, mint víg mókusokat:
    Táncoltatom a szelíd sugarat.

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    Mögöttem messze, milyen messze már
    Fülledt, gyötrelmes kórházi szobák –
    Végnélküli orvosi rendelők –
    Tátongnak, mint vak, süket folyosók.
    Ó – és itt – most – sziklák, fenyők, erők,
    Gyanta, tömjén, olajok, illatok
    És balzsamok.
    Nem is ezen a világon vagyok.

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    De fenn a fenyőn vidám mókus ül.
    Fény-mókus. Én futtattam fel a fára.
    Ül és fütyül a fekete világra.

    Sötét a fenyves, sötét a világ
    És háború van s ó, annyian félnek!
    Uram, bűnömül ne vedd – én nem félek.
    Bízom, hiszek, s fényem táncoltatom –

    Ó, visszanyert Fény – Ó, Lámpa – Ó, Lélek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Őszi csodák

    Ülve a karosszékben,
    Ma legelőször néztem
    Szemközt az utcasort.
    A tekintetem rátévedt egy fára:
    Nini még most sem sárga.
    Zöldnek tartotta meg
    Szép reménység-ruhában
    Az, aki megtarthat mindeneket.
    És én is élek,
    És én is élek
    S megvannak mind, akiket szeretek.
    S e nekem-láthatatlan tündér-őszben
    Eljönnek hozzám az őszi csodák:
    Másodszor borulnak tündér-virágba
    S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt
    Az almafák.

    S a drága földön, nem is olyan messze
    Másodszor érett meg most a cseresznye,
    Az elnyílt őszi-kikerics helyén,
    Őszi bánat és lila gyász után,
    Októberi dombok oldalain
    Pompázik a tavaszi kankalin.
    Rügyet bont minden ág
    S belőlem is szinte nap-nap után
    Kihajt egy vers-virág.
    S ki tudja még mi lesz?
    Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal
    Zúgni fogok erdőkkel egyetemben
    Lombkoronás, orgonás áhítattal.

    Ülve a karosszékben,
    Ma legelőször néztem
    Szemközt az utcasort.
    Az utcasor felett
    Egy színes felleget.
    A szemem újból rátévedt a fára.
    A reménységben megtartatott fára, –
    S akkor gáttalanul,
    Feltarthatatlanul,
    Elbírhatatlanul
    Robbant ki szívemből a hála.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Égi változatok

    Előbb fekete viharfelleg,
    Mennykövek méhe.
    Aztán hamuszín borulat,
    Záporok anyja.
    Aztán szakadozott Isten-palást,
    Foszlányok az Úr álöltözetéből.

    Aztán csendben vándorló ezüstnyáj,
    Halkan hullámzó zarándokcsapat.
    Aztán egy eltűnő vitorlaszárny,
    Istenhozzádot intve messziről.
    És aztán semmi más,
    Csak a tiszta ég titkos tengere.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A fordító

    Károli Gáspár emlékezetének

    Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
    A képzelet csaponghat szerteszét,
    Belekaphat a felhők üstökébe,
    Felszánthatja a tenger fenekét,
    Virágmaggal eget-földet bevethet,
    Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
    Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
    S vakmerőn méri Istenhez magát…
    Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.
    A fordítás, a fordítás – alázat.
    Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
    Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
    Valaki mást, nagyobbat átkarolva
    Félig őt vinni, félig vele menni.

    Az, kinek szellemét ma körülálljuk,
    A Legnagyobbnak fordítója volt,
    A Kijelentés ős-betűire
    Alázatos nagy gonddal ráhajolt.
    Látom: előtte türelem-szövétnek,
    Körül a munka nehéz árnyai:
    Az Igének keres magyar igéket.
    Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv
    Megcsendíti-e Isten szép szavát?
    És látom: győz, érdes beszédinek
    Szálló századok adnak patinát.
    Ó, be nagyon kötve van Jézusához,
    Félig ő viszi, félig Jézus őt.
    Mígnem Vizsolyban végül megpihennek,
    Együtt érve el egy honi tetőt.
    Amíg mennek, a kemény fordítónak
    Tán verejtéke, tán vére is hull,
    De türelmén és alázatán által
    Az örök Isten beszél – magyarul.

    Forrás: Lélektől lélekig