https://verskucko.com

Kategória: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: A szobor helyén

    Kerestem, s megtaláltam a helyet.
    Már égre nem törtek nagy vonalak,
    Csak áldozati illat lebegett.
    Körül vasrács, és belül puszta gyep,
    De a gyep közt gyöngyvirág-levelek.
    A levelek közt egy-egy karcsú szár,
    Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg,
    Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom,
    S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron.
    Hát ez maradt: túl szobron és időn,
    Ércen, márványon, merev méltóságon,
    Új viharon, új vértanúhalálon:
    Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.

    Arad, 1929. május

    Forrás: Eternus

  • Reményik Sándor: Zöld csillagok

    A kisvasutat befútta a hó –
    Szánon jött a havasról valaki.
    Éjjel, havon és holdvilágon át.
    Fagy megkímélte, farkas elkerülte,
    Fenyők kísérték: Isten katonái,
    A rengeteg mint gyermekét ringatta:
    Lélekringató fehér rengeteg.
    Megérkezett frissen, vidáman.
    A telefonban úgy csendül a hangja,
    Mintha sziklák közt szabad szél kacag –
    Azt mondja: százszor szebbek odafenn
    És óriás nagyok
    És zölden, zölden,
    Zölden ragyognak a csillagok!

    Zöld csillagok: szíven fogott a szó.
    Mióta nem nézek az égre én!
    Nincs mit keresnem, nincs mit várnom onnan.
    S ha egy-egy este fel-feltéved
    A tekintetem révetegen mégis:
    Olyan kopottak, közönségesek,
    Fakók és nem-nekem-valók,
    Színehagyottak, idegenek, unottak,
    Betegek, akár én, a csillagok.
    És nem tudnak rajtam segítni –

    Zöld csillagok: szíven fogott a szó.
    Ez az egy színes szó szíven fogott.
    Én Istenem, Te nagyon jól tudod:
    Nem kívántam soha sokat.
    Csak egy egészen kicsikét
    Emberül és igazán élni.
    Tebenned hinni, szeretni, remélni
    S meghalni zöld
    Reménység-csillagok alatt.

    1935. január 20.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Idővel

    Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
    Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
    Te tudod: az örök seb mese csak,
    Egy seb ha nyílik, a másik heged,
    Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
    A perced ír, az órád irgalom,
    Az éveid csupa szent sebkötések,
    Vezess, vezess, mi követünk vakon.
    Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
    Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
    Egyre halkulóbb, estelibb a táj
    És révedezőbbek a jegenyék,
    Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
    Suhanó pici békeangyalok
    Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

    Úgy múlik lassan minden fájdalom.
    Ahogy az élet elmúlik velök.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ha majd…

    Ha majd fűszál leszek,
    Mert az leszek,
    Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
    Egy a sok-sok közül, ahogyan most
    A hó alól kibukva sorba áll, –
    Ha majd fűszál leszek,
    Lesz-e emlékem régi életemről,
    A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

    Ó, voltak itt is fűszál-perceim
    Igénytelenek, tiszták, szabadok,
    Az egész réttel együtt-zizzenők,
    Nem nagyzolók, és nem hitegetők, –
    Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

    A hajnal harmatot is hullatott:
    Részvét esője csókolta fejem,
    És tündöklött az álom-kék magasság
    A lelkembe hullt harmatcseppeken.
    E ritka, drága fűszál-perceket,
    Amikor nyitva láttam az eget:
    Ezeket nem hagyom a sírverembe.

    Magammal viszem fűszál-életembe.

    Kolozsvár, 1928 február 19

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Hegedű sír

    Hegedű sír, magányos hegedű
    A roppant csillag-kupola alatt.
    Oly kristálytiszta üveghangokon
    Jajdul a végtelenbe valaki;

    Úgy ostromol Istent és éjszakát,
    Könyörög, lázad, adja meg magát,
    Hogy lehetetlen meg nem hallani.

    És mennyi ilyen kristály-hegedű –
    És mennyi ilyen harmat-tiszta hang –
    És megváltásra méltó mennyi bánat
    Az örök csillag-kupola alatt.

    Ha ezeket nem hallja senki sem,
    Ha ezeket nem bánja senki sem:
    Mért hallaná meg az én hangomat?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szeretnélek mellenragadni…

    Ember, akárki légy –
    Ha államfő, népvezér, sorsot-forgató kormány kormányosa vagy,
    Ha forradalmár, ellenforradalmár, hadiszerkészítő vagy,
    Ha akármilyen hatalom van a kezedben – annyival inkább:
    Szeretnélek mellenragadni!
    Szemedbe nézni igéző, iszonyatos fekete nézéssel
    Sokáig, végtelen sokáig –
    S szeretném megkérdezni azután tőled:
    Tudod-e vajjon, hogy meghalsz?
    Tudod-e vajjon?
    Nem úgy, ahogy tudni szokás,
    Nem azzal az olykori, vagy mindennapi, de mindíg távoli tudással,
    Nem azzal, hogy persze, egyszer mindnyájan meghalunk,
    Én is, hogyne, de talán mégis hamarabb a másik,
    Nem így, ahogy tudni szokás,
    Hanem azzal az egészen személyes, közeli borzadással,
    Teljes bizonyossággal, mely most az én szívemben van:
    Ember, meghalunk rákban, vagy tüdősorvadásban,
    Vagy szívbajban, vagy vesebajban, vagy gutaütésben,
    Válogatott fajaiban az újonnan felfedezett betegségeknek,
    Vagy végelgyengülésben az emberi kor legvégső határán,
    Kimondhatatlan szenvedések után – ágyban párnák között is!

    Ember, akárki légy –
    Gondoltál-e valaha már erre, a gondolatnak
    Azzal a teljes tökéletességével,
    Amellyel most én erre gondolok,
    Gondolok iszonyodva,
    Ámde a borzalomnak
    Milliomodrészét sem bírom kifejezni?
    Ágyban, párnák között is így –
    Részvevő emberek, orvosok, ápolótestvérek között is így –
    Természetes halállal!

    Természetes hát a halál?
    Szükségszerű, de nem természetes.
    Ágyban, párnák közt sem természetes.
    Végelgyengülésben, az emberi kor legvégső határán sem az.
    Nézz magadba ember, akárki légy,
    Az én mostani nézésemmel nézz magadba.
    S tagadd, ha tudod ezt!

    Mióta vagy, mióta embervilág létezik,
    Egyetlenegy ellenséged van csupán ember neked: a halál.
    Egyetlenegy: aki ellen küzdeni, reménytelenül bár: méltó feladat –
    Ha ugyan érték valóban ez az élet
    És isteni ajándék, amint papjaid nem győzik hirdetni eléggé. –

    S te mit cselekszel?
    Mit cselekszel időtlen idők óta?
    Egyetlen ellenséged pártjára álltál,
    A halál szövetségesévé szegődtél önmagad ellen,
    Mióta Kain Ábelt agyonütötte,
    Emberléted embervértől véres hajnala óta.
    Nem elég neked a természetes halál iszonyúsága,
    Nem elég a himlő, kolera, pestis, minden dögvész kaszája.
    Kiegyenesítetted a halál természetes görbe kaszáját,
    Mögéje álltál szuronyerdeiddel,
    Mögéje tankjaiddal, tengeralattjáróiddal, repülőgépeiddel.
    Aratását megezerszerezted.
    Jó munkát és hihetetlenül gyors munkát végeztetsz vele.
    Agyrémeid, melyeket világnézeteknek nevezel,
    Melyektől világod jobbrafordulását várod,
    Melyek tövét vér-óceánokkal áztatod:
    Nem érik meg egyetlen ember egyetlen kiontott csepp vérét sem soha!

    Ember, akárki légy –
    Gondoltál-e már igazán arra, hogy közeleg a vég,
    Az enyém, a tiéd, az övé, mindannyiunké?
    Közeledik az embervilág embervértől véres napnyugovása –
    Az utolsó Ábel és az utolsó Kain
    Egyetlenegy utolsó rettentő baltacsapással
    Egymást ütik agyon.
    S a porondon a te őrületed hű szövetségese,
    Öröktől való egyetlen, könyörtelen ellenfeled marad csupán
    Egyedül?!!

    1936

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Sas a magasban

    Lassan kóvályog az erdő felett,
    És egyre szélesebb köröket ír,
    S a földtől egyre távolabb lebeg.

    Lassan elnyeli a levegő-ég.
    Hatalmas szárnya alig-alig lendül,
    Ez „ama kiterjesztett erősség”.

    Idelenn hullanak a levelek,
    S én hulló levelek útján megyek,
    És magammal, és mással,
    És az Istennel perelek,
    S lényem törvényét félve kutatom.

    Az a másik ott fenn:
    A végtelen erő,
    S a végtelen Magány,
    És a végtelen Nyugalom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A rongy éneke a gránithoz

    Születtünk. Te vulkáni lökésből
    Emelkedtél lélek-hatalmasan.
    Én csak úgy leszakadtam valahonnan.
    Zsákfoltja, ingfoszlány, zászlócafat:
    Olyan mindegy, – a rongy csak rongydarab.

    Hurcolnak, vonszolnak mindenfele,
    És dolmányokra varrnak paszomántnak:
    Vagyok világdísz, – s magam szennyese:
    Világhoz s dolmányokhoz mi közöm?
    Húznám, húznám a békesség körét
    Magam körül: én egyetlen köröm.
    De hurcoltatom s varratom magam,
    És nem mondok sem igent, sem nemet,
    És sírva nézek gránit, tereád,
    Ki a rád törő hangok ostromát
    Mély férfi-visszhanggal visszavered.

    És néha, mikor mély-magamba szállok,
    Tudom: én vétkem is, hogy ronggyá lettem,
    Bűneimmel a sorsnak segítettem.
    De máskor fellázadok keserűn,
    Végig az ősök végtelen során
    A világ fundamentomáig látok,
    Látom, a nemzés sötét mámorában
    Vándorol a vér, s vele áldás, átok.
    A végtelen sor végén Isten áll:
    A zord ősnemző. Rendel és ragyog.
    Fensége szörnyű, hozzáférhetetlen,
    És hajlíthatatlan és érthetetlen,
    Amit rólunk elvégzett: állni fog.
    Neked nem érdemed, hogy gránit lettél,
    És nekem nem vétkem, hogy rongy vagyok.

    1934 január 7

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Vissza

    Én nem tudom: hova.
    Én nem tudom: mire.
    Én nem tudom, hogy ki után.
    Csak vágyom, vágyom – –
    Talán egykor élt életem,
    Talán sosem élt életem után.
    Vágyom, vágyom –
    És nem tudom, e vágy
    Előre néz, vagy vissza:
    A reménység, vagy az emlékezet
    Felbuzgó talajvizét issza.
    Vágyom, vágyom – –
    Én azt hiszem, hogy vissza.

    Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
    Virág bimbókorába –
    Így vágyhatik a meglett és megrendült
    Férfi gyermekkorába –
    Így a kipattant rügy a fába vissza –
    Így a fa gyökerébe –
    Így nemzet a talán valaha volt,
    Talán sosem volt ősi dicsőségbe –
    Így vissza, vissza
    Egyetlenegy nagy fehér békességbe
    Az össze-vissza tarka sokaság –
    Istenbe vissza,
    Vissza, vissza
    A teremtett és megromlott világ.

    1935 április 18

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Hajnal a Majtényi síkon

    Vonatról láttam, – szürkült az ég alja,

    • Szeptembervégi borús pirkadat –
      Fenn összébb vonták fázó csillagok,
      Végetlen ürben bujdosó napok
      Testük körül a felhőrongyokat.

    A vonat zakatolt a síkon át,
    A szél sírt, nyaggatta a nyűtt vonót,
    Oly furcsa volt a hajnali zene,
    S a napraforgók lehajtott feje:
    Lehajtott, letört, letett lobogók.

    Itt learatták rég a rendeket,
    De mégis, ott mintha valaki állna,
    Egy kaszás ember, keserű, borús:
    Lőcsei bíró, ősz Fabricius,
    S a fehérasszony: Géczy Juliánna.

    A vonat zakatolt a síkon át,
    Hol learatták rég a rendeket.
    Akkor eszembe villant, hol vagyunk,
    Mit ér láng-szívünk, mit gyémánt-agyunk!…
    Virradt Majtény felett.

    Szatmár, 1922 szeptember végén

    Forrás: Lélektől lélekig